Fresh Corner
Péntek, 2019. április 26., 06.50
Az aradi forradalom (1.)

Egy szemtanú visszaemlékezései

 
 
2018. december 12., 16.37
Szerda

Az 1980-as évek vége felé látványos események történtek a vasfüggöny itteni részén. A Szovjetunió főtitkára, Gorbacsov, 1985-ben meghirdette a „glásznosztyot” és a „peresztrojkát”, vagyis a politikai nyitást, a gazdaság és társadalom megreformálását. Ezeknek eredménye az volt, hogy a Szovjetunióban enyhítették az utazási korlátozásokat, lehetővé tették a szovjet és nyugati emberek közötti üzleti és kulturális kapcsolatokat, csökkent az atomháború veszélye, normalizálódtak az orosz–amerikai kapcsolatok, kiengedték a politikai foglyokat, elismerték a népek önrendelkezési jogát, ami elősegítette a Szovjetunió felbomlását. Minden szocialista országban fokozatosan átvették ezeket az új elveket, próbálták megreformálni, emberarcúvá tenni a szocialista rendszert – kivéve Romániát.

Sajnos, Ceaușescu semmit sem akart ezekből átvenni, itthon megmaradt a régi, begyepesedett nacionalista-kommunista elnyomó rendszer, amiben az egyetlen tévécsatornán a napi pár órás adás nagy részét a román kommunizmust és a diktátor-házaspárt dicsőítő műsorok tették ki, maradt az élelem- és benzinhiány, a hideg a lakásokban, habár rég megírták a pártlapok, hogy minden külföldi adósság ki lett fizetve. Ugyanis a rossz életszínvonalat azzal magyarázta a hatalom, hogy a külföldi adósságot vissza kell fizetni, addig meg kell húzni a nadrágszíjat. De, miközben a pártvezetők dicsekedtek, hogy minden adósságot rendezett, telt az idő és az életszínvonalban semmi változás nem történt. Ezért a lakosságban erősödött a csalódottság, a frusztráció, az elégedetlenség. Mi, a partiumi magyarok, akik a magyar TV-t láthattuk, na meg az Erdély-szerte fogható Amerika Hangja és Szabad Európa Rádió adásait hallgathattuk, követhettük a magyarországi és nemzetközi eseményeket. (A regáti románok is inkább a bolgár TV adását nézték, onnan tájékozódtak a világpolitikai változásokról.) Így megtudtuk, hogy 1989 márciusában hat magas rangú volt pártvezető: Alexandru Bârlădeanu, Corneliu Mănescu, Constantin Pârvulescu, Grigore Răcianu, Silviu Brucan és Gheorghe Apostol egy, a Ceaușescu politikáját elítélő felhívást tettek közzé a nyugati sajtóban. Közülük többen jelentős szerepet vállaltak a forradalom után.

 

„Forradalom csak Temesvárt volt és részben Aradon”

 

Tudomásunkra jutott a temesvári Tőkés László bátor kiállása a falurombolások ellen, és hogy ellenállása miatt a nagyváradi püspök, Papp László önkényesen elrendelte áthelyezését, majd erőszakosan kilakoltatták. De a szociális helyzet annyira megromlott, hogy az egész romániai népesség óhajtva várta, mikor jönnek nálunk is a változások.

Az aradi eseményeket csak vázlatosan írom le, inkább csak azt, amit átéltem, és olyan eseményeket, amelyekben közvetlenül részt vettem. Sok, kevésbé közismert eseményt is megemlítek, amelyek a román forradalmatkivizsgáló szenátori bizottságtagjaként tudomásomra jutottak. A bizottság tagjait kiküldték a fontosabb helyszínekre, kettőnket Aradra is, Valentin Gabrielescut és engem, de a végén csak egyedül jöttem, és ezért egyedül írtam meg a szenátusi jelentés aradi eseményeket bemutató fejezetét.

Az 1989-es eseményekről az a véleményem, hogy forradalom csak Temesvárt volt és részben Aradon. Máshol csak államcsínyről beszélhetünk, amit Bukarestben terveztek és vittek véghez, de következményei az egész országra kiterjedtek. Igaz, hogy máshol is voltak, Kolozsváron, Brassóban, Bukarestben és egyebütt az országban, jóhiszemű polgárok, főleg fiatalok, akik azt gondolták, hogy forradalomban vesznek részt. De őket a Ceaușescu menekülése utáni fellelkesülés hajtotta, nem is gondolták, hogy egy államcsíny utáni, vagyis előre kigondolt terv manipulált alanyai. Mindenesetre, leszámítva a temesvári áldozatokat, az országszerte meghalt 1104 fiatal és a 3357 sebesült csak az államcsíny után hatalomra került vezetők számlájára írható, mivel Ceaușescu már négy és fél órája elmenekült, amikor elkezdődött a diverzió, a lövöldözések, és elestek az első áldozatok. Ezekről akkor írok bővebben, amikor részletezem a forradalmi események szenátori kivizsgáló bizottságának munkálatait, és a magam szerepét a bizottságban.

Itt Aradon – az ingázó dolgozók és diákok révén – rögtön tudomást szereztünk a szomszédos Temesváron 1989. december 16-án kirobbant eseményekről. Mindenhol ezeket kommentálták az emberek, éjjelente itt is megjelentek a kerítésekre, falakra írt anticsausiszta és antikommunista jelszavak, amelyeket másnap, a járókelők nevetésétől és huhogásától kísérve, a rendőrök és szekusok próbáltak levakarni, eltüntetni.

December 20-án az emberek már csoportokba gyűltek a tereken, az utcákon, kommentálták a temesvári eseményeket, de még rendbontás nélkül telt el a nap.

Másnap, kora reggel, a törvényszék épülete emeletén lévő teraszról és az ügyvédi irodák ablakaiból figyeltük, ahogyan megjelentek a katonákkal zsúfolt páncélozott járművek (TAB-ok), amelyek körbevették a megyei pártszékhely épületét, felsorakoztatták a katonákat, még a törvényszék épülete elé is. Láttuk, ahogy a tisztek töltényeket osztanak a remegő kiskatonáknak, akik csak 2 hónapja rukkoltak be. Aztán láttuk, ahogy egy idősebb tiszt körbejáratott egy üveg pálinkát a katonák között, és mindenkinek jutott egy-egy korty. Az egyik ügyvéd kliense meghozta a hírt: tüntetnek az ipari óraműgyár munkásai, és hogy a központba akarnak jönni. Tokay György hozzám fordult, hogy menjünk oda, de aznap nem autóval jöttem dolgozni, így megkértük egy román kollégánkat, Titus Ghiorghiovot, hogy menjünk az ő autójával. Elindultunk a legrövidebb úton, de mire odaértünk, akkorra a lázongó fiatalok már elmentek, kerülő úton jöttek a városközpont felé, hogy más gyárakból is hívják ki az ott dolgozókat. Mentünk utánuk, de a már jócskán megduzzadt menetet csak a főutcai nagyposta épületénél értük utol, éppen amikor a levegőbe lőtt sortűzzel próbálták őket megállítani. Később megtudtuk, hogy az ipari óraműgyárból, miután a fiatal munkások nem akartak munkába állni, az udvaron gyülekezve a temesváriakat éltették, és azt skandálták, hogy Arad velük van, egy idősebb mester – Onofrei Dănilă – vezetésével elindultak a belváros felé, a mostani himnuszt énekelve, ami akkor be volt tiltva, lévén egy vasgárdista induló. Minden útjukban lévő gyárba: esztergapadgyár,textilgyár, vagongyár, bútorgyár, vasútállomás, kötöttruha-gyár bementek, és kihívták az ottani dolgozókat. Sokan csatlakoztak hozzájuk, pláne az UTA textilgyárból és a vagongyárból. Így az elindult tízes tömeg pár százasra duzzadt, és amikor a pártszékház elé érkeztek, hármunkkal és a többi összesereglett járókelővel együtt már ezren felül voltunk. A sokaság mind csak szaporodott, délutánra már 10-15 ezren lehettünk.

A mostani városházában székelt a megyei tanács és a megyei pártbizottság is. Az épület előtti katonasor kitűzött szuronyokkal megállította a skandáló tömeget, hátuknál a milicisták, a szekuritáté katonai alakulata, a hazafias gárda harcosai és a tűzoltók voltak felsorakoztatva. A katonák közt, az épület körül, összesen 28 páncélozott jármű (TAB) volt. A tüntetők megálltak a villamossínek előtt, Ceaușescu, a rendszer és a kommunista párt elleni jelszavakat skandáltak, na meg azt, hogy „erőszak nélkül” (fără violență), és hogy „a katonaság velünk van” (armata e cu noi). A tömeg egyre nőtt, előhoztak egy asztalt, később egy kettős létrát is, amelyre rendre felmásztak tüntetők és szócsővel beszéltek a tömeghez. Megjelent egy színész, Valentin Voicilă, aki aztán a forradalmárok vezetője lett. Felmászott ő is a létrára, beszédet intézett a katonákhoz, hogy ne lőjenek, csatlakozzanak hozzánk, a Miatyánkot mondatta a tömeggel, énekeltette velük a mostani himnuszt, skandáltatta a jelszavakat, kitalált rigmusokat, estig teljesen berekedt. Kijött a megyei pártfőtitkár, Elena Pugna, próbált beszédet mondani, de a tüntetők lehurrogták, mire visszament az épületbe. Délutánra ideért néhány temesvári fiatal, akik a létráról felolvasták az előző napon elfogadott kiáltványukat. Aradon is – temesvári példára – Voicilă felírta egy papírzsák-darabra a karszalagos önkénteseket, akik a tömeget fegyelmezték és irányították, és azokat, akik beszéltek a létráról. Ők alkották az első Aradi Demokrata FrontTanácsát. Aztán megszerkesztett és felolvasott egy kiáltványt, aminek Felhívás az Ország Hadseregéhez címet adta. A kiáltványt a nap folyamán – a „hadsereg velünk van”-t skandálva –, többször is felolvasták. A tüntetők szóba elegyedtek a tisztekkel, akik megígérték, hogy nem lesz vérontás, ha az emberek sem folyamodnak erőszakhoz. Látván a tüntetés békés voltát, a katonák lecsatolták a szuronyokat, a géppisztolyokat is a mellükre engedték. A tömeg lassan elfoglalta az egész teret, előnyomultak a városháza előtti járdáig, sőt, fiatalok, lyukas zászlóval a kezükben, felmásztak a TAB-okra, szóba elegyedtek a katonákkal. A tüntetés késő estig tartott, de közben fogyott a nép, a legtöbben hazaszállingóztak, annyira, hogy az éjjelre a téren már csak 70-80 fiatal tüntető maradt.

 

Megtagadták a parancsot

 

Később megtudtam, hogy a székházban már 20-án megalakult a megyei együttműködő parancsnokság,tagjai: a megyei pártfőtitkár és helyettese, a helyi katonaság parancsnoka, a megyei milícia, a szekuritáté és a hazafias gárda vezetője, meg két, a bukaresti pártközpontból ide küldött titkár, Ilie Matei meg Radu Constantin, a nagyváradi hadosztály küldötte, Bădălan őrnagy. Állandóan tanácskoztak, hogy mitévők legyenek. A bukaresti párttitkárok, a szekusvezető és Bădălan őrnagy kiadták a parancsot, hogy oszlassák fel a megmaradt tüntető csoportot, de a helyi katonaság vezetői megtagadták a parancsot. Azt mondták, hogy fegyvertelen és békés civil tüntetők ellen nem alkalmazhatnak erőszakot, ez így van a katonai szabályzatban. Érdekes, hogy a Váradról ideküldött Bădălan őrnagy, aki, ezek szerint, nem ismerte a szabályzatot, de ismerte a december 17-én Ceaușescu által kiadott tűzparancsot, később magas rangú tábornok lett, az akkor szolgálatos aradi és lippai őrnagyot pedig lefokozták, parancsmegtagadás vádjával.

Másnap, december 22-én, már kora reggel hatalmas tömeg öntötte el a teret, az ingázó munkások az állomásról, az éjszakai műszakosok a gyárakból mind ide jöttek. Én is sok ügyvéd kollégámmal a térre mentem tüntetni. Több mint 20 000 ember volt már ott, sokan a párt, a rendszer és Ceaușescu elleni táblákat, transzparenseket tartottak a magasba, a bútorgyáriak két koporsót hoztak a vállukon, a diktátor házaspár nevével. Ortodox papok is megjelentek, akik vallási szertartásba kezdtek, a tüntetők letérdelve imádkoztak. A közeli szülészetről lepedőket hoztak, teleírták jelszavakkal és kifüggesztették a teret körülvevő házakra. A fiatalok a zászlókból kivágták a címert és úgy, lyukason lengették. A tömeg már kezdett nem elférni a téren, megtöltötték a környező utcákat is. A fiatalok újból felmásztak a katonai járművekre, barátkoztak a katonákkal. Hoztak és felszereltek egy hangosító berendezést. A mikrofonnál Voicilă, de mások is beszédeket tartottak, jelszavakat skandáltak. Több ablakba TV készüléket tettek ki a lakók, onnan és a táskarádiókból követték a bukaresti eseményeket. Amikor bejelentették a hadügyminiszter – Vasile Milea – öngyilkosságát, a téren lévő katonák barátságosabbak lettek a tüntetőkkel, pláne miután hoztak nekik szendvicseket, forró teát és ásványvizet. Dél felé az aradi rendőrség parancsnoka, Cioflică ezredes megparancsolta a rendőröknek, tűzoltóknak és USLA-harcosoknak – a szekuritáté és a milícia közös antiterrorista egységeinek –, hogy térjenek vissza állomáshelyükre. Kitőrő boldogsággal fogadták az emberek a diktátor házaspár helikopteres menekülését a bukaresti pártszékház tetejéről, diadalmámorban úszott az egész város, de biztosan az ország nagy része is. Miután 14 órakor a katonaság és a hazafias gárda, meg a TAB-ok is visszavonultak, a pártszékházban lévő fejesekkel együtt, a tüntetők beáramlottak és elfoglalták a pártszékházat. Valentin Voicilă – az épület balkonjára felszerelt hangosítóval – kihirdette, hogy Arad szabad város lett, rendet és higgadtságot kért a tüntetőktől, felhívást intézett a sportolókhoz. Főleg a bokszolókhoz és birkózókhoz, hogy jöjjenek a székházba, biztosítsák az épület, és az új vezetők védelmét. Mások is beszéltek, bejelentették, hogy ezentúl a román napilapot Adevărul-nak, a magyar napilapot Jelen-nek fogják hívni.

Az épületbe bejutott forradalmárok megpróbáltak új vezetőséget állítani a város és a megye élére. A már előző nap megalakult első Román Demokratikus Front Bizottság tagjai mellé felvették a gyárak és intézmények képviselőit és katonákat is. Megválasztottak egy vezetőséget, Valentin Voicilă lett az elnök, Onofrei Dănila és Crișan Mircea alelnök, szakbizottságokat alapítottak minden tevékenységi területre. A székházban maradt néhány alacsonyabb rangú vezető a megyei tanácstól – az alkalmazottakat, a vezetők kivételével, már 21-én reggel hazaküldték –, azt mondta, hogy csatlakozik a forradalomhoz és felajánlották segítségüket. Így került, például, a gazdasági bizottság élére Constantin Leonard, a volt megyei tanács gazdasági alelnöke. Felajánlotta segítségét az aradi katonai helyőrség vezetője, Marcu őrnagy, és a helyi rendőrség főnöke, Cioflică ezredes is.

Alighogy megalakult az új vezetőség, a román TV és a rádió is bejelentették, hogy Aradon megmérgezték a város vizét, csapvizet ne igyanak. Aztán, főleg telefonokon keresztül, de szóbeszéd által is, mindenféle rémisztő híreket terjesztettek, hogy Ceaușescuhoz hű fegyveres alakulatok, terroristák megtámadják a forradalmárokat és a hozzájuk csatlakozó katonákat, hogy alacsonyan szálló helikopterek jönnek a Maros völgyén Arad felé, hogy aláaknázták a vasúti hidat stb.

 

Hosszu Zoltán

(Folytatjuk)


Szóljon hozzá
CAPTCHA Image

Jelen
Puskel Péter
Communitas
'