1917 decemberében az amerikai diplomácia a Monarchiát meggyengítendő nemzetiségi elégedetlenségek szítását szorgalmazta, de elutasította a feldarabolási törekvéseket.Ezt az ellenmondást tovább erősítette a félreérthetően megfogalmazott wilsoni elvek X. pontja is: „Ausztria–Magyarország népei részére, amelyeknek helyét a nemzetek között oltalmazni és biztosítani kívánjuk, meg kell adni az önálló fejlődés legszabadabb lehetőségét.” Wilson, kormánya tengerészeti miniszterének Ausztria jövőjével kapcsolatos kérdésére azt válaszolta, hogy az USA-nak nem lehet célja más országok államformájának meghatározása, vagy azok feldarabolása; ugyanakkor Jules Jusserand washingtoni francia nagykövet azon kérdésére, hogy a tizedik pont a Monarchia feldarabolását jelenti-e, arra igenlő válaszolt adott.
A káoszt tovább fokozta, hogy IV. Károly, a magyar főrendiház elnöke, Wlassics Gyula báró nyomására sem mond le a magyar trónról –„egy uralkodó nem mondhat le, csak megfosztható trónjától” –, de az eckartsaui nyilatkozatában kijelenti, hogy: „Az államügyek vitelében visszavonulok, és már eleve elismerem azt a döntést, mellyel Magyarország jövendő államformáját megállapítja” – magyarán: a hűségeskü alól felmentelek. Azt csináltok, amit akartok!
Ez a felmentés és a meghirdetett wilsoni elvek nyomán a Monarchiában mindenki kötelességének érezte, hogy kikiáltson valamit: a német ajkúak kikiáltják a Bánsági Köztársaságot (október 31.), a szerbek a Bánság egyesülését Szerbiával (november 25.), a románok Erdély és a Bánság egyesülését Romániával (december 1.), a magyarok pedig Erdély és a Bánság egyesülését Magyarországgal (december 22.), és ne feledkezzünk meg a kérészéletű Kalotaszegi Köztársaságról sem. A Székely Köztársaságot csak azért nem kiáltották ki, mert az akkori alispánt, Paál Árpádot a román intervenciós csapatok „idejében” letartóztatták.
Mivel nem voltak referendumok, a lakosság megkérdezése, vagy bármi más hasonló, végül az egész mindenki számára rosszul végződött: a Bánságot három részre szakították, a Partiumot úgyszintén, egyedül Erdély úszta meg a felosztást, csakhogy azóta nincs békesség a nemzetei között, tehát bebizonyosodott, hogy nem a meghirdetett önrendelkezési elvek, hanem a nyers erő szabdalta fel az ezeréves országot.
A magyarság történetében kevés olyan trauma volt, amely az első világháborút lezáró trianoni békeszerződéshez hasonlítható lenne. A békeszerződés kisebbségek jogairól szóló részét senki sem volt hajlandó garantálni, s a Népszövetség sem volt felkészülve arra, hogy akár csak észrevegye a problémákat, nemhogy a kérdéseket kezelje is. Az új határokon kívülre került magyarság kisebbségi, elnyomott kisebbségi, helyzetbe került.
Sokkhatást jelentett, hogy az új államhatárok már nem estek egybe a nemzet határaival, ami újfajta értelmezéseket kívánt úgy az új határokon belüli, mint az elcsatolt területek magyarsága számára. A leglényegesebb feladat az ezzel való szembenézés volt, mert a nemzeti összetartozás fő hangsúlyai a közös állami szimbolikáról és a közös politikai eszmékről áttevődtek a kulturális, nyelvi, történeti összetevőkre, vagyis a megszűnt egységes politikai nemzetről az egységes kultúrnemzet felfogásra.
A csonka ország természetesen elejétől fogva a területek visszaszerzését tűzte zászlajára, ennek érdekében külpolitikája a békeszerződés jogszerű felülvizsgálatára összpontosított, és megfeledkezett a kisebbségbe szorult nemzetrészekről.
A kormány belpolitikája számára indifferens volt, hogy a közvélemény az etnikai, az optimális vagy az integrális revízió híve-e, hogy a békés vagy a fegyveres megoldást pártolja-e, számára csak a közhangulat és az egységes erő felmutatása volt fontos, és bőven beérte azzal, hogy a tömeg elítéli Trianont, és revíziós, irredenta jelszavakat visszhangoz.
1938. után a tengelyhatalmak erőfölénye és a bécsi döntések révén nyert területek kiegészültek a délvidéki offenzíva nyomán visszafoglalt területekkel. Az addig semleges Magyarország a visszanyert területekért kénytelen volt – feladva semlegességét – a németek oldalán belépni a szovjetek elleni háborúba. Az orosz harcmezőkről 98 ezer honvéd sohasem térhetett haza családjához.
Szerkesztette: Murvai Miklós
o0o
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács aradi szervezete 2019. november 11-én, hétfőn, 17 órakor Magyar nemzetegyesítés elméletben és gyakorlatban címmel videóvetítéssel egybekötött tényfeltáró estet rendez a Jelen Ház nagytermében.
Meghívott előadó: a Magyar Érdemrend lovagkeresztje (polgári tagozat) kitüntetésben részesült dr. Kántor Zoltán (phd), politológus, a budapesti Nemzetpolitikai Kutatóintézet igazgatója.
Az est házigazdája: dr. Borbély Zsolt, az aradi szervezet elnöke.
Társszervező: az Aradi Hagyományőrző Polgárok Egyesülete.
Minden kedves érdeklődőt sok szeretettel várunk!
Hozzászólások