JelenHaz
Kedd, 2019. augusztus 20., 14.45
Beszélgetés WAGNER PÉTER építész-grafikussal

Erdély visszahív

Wagner Péter építész-grafikus hosszú évek óta járja Erdélyt és csodálatos kitartással, rendszerezettséggel örökíti meg a különböző tájegységek szépségeit, építészeti örökségét. Szék, Kalotaszeg, Mezőség, Küküllő mente után 2014–2016 között Dél-Erdélyt barangolta be, több tucatnyi színes krétarajzon örökítve meg e vidék szépségeit. Az alkotásoknak egy része május derekán került kiállításra a dévai Melite Református Gyülekezeti Házban, ahol Szabó Zsolt, a kolozsvári Művelődés Egyesület elnöke méltatta az alkotót. A tárlatmegnyitót a dévai Szivárvány Nyugdíjasklub énekkarának műsora tette színesebbé. A képek lenyűgözően hatottak. A látogatók nagy örömmel fedezték fel az otthonként emlegetett táj szépségeit, építészeti kincseit Wagner Péter sajátos ábrázolásában. Az alkotóval a tárlatmegnyitót követően beszélgettünk.

 

– Újszerűen hat a tárlat címe. Az Erdélyi szigetvilág nem egy ismert fogalom...

– A cím Szabó Zsolttól származik. Én más címet szerettem volna adni. De ő valahogy ezt a sziget hasonlatot jónak tartotta, így lett Erdélyi szigetvilág e kiállítás címe. Sokat jártam Erdélyben és egy kis írásban meg is fogalmaztam, amit láttam, tapasztaltam: tulajdonképpen a Székelyföld az a vidék, amely tömbként őrzi a magyarságát, a többi vidék többé-kevésbé szigetként él. De vannak nagyobb szigetek, mint Kalotaszeg vagy Szilágyság, és vannak kisebb szigetek, amelyek inkább Dél-Erdélyre jellemzőek. És így ez a sziget-hasonlat nagyon jól fedi, amit itt láthatunk. És az is igaz, hogy ebben a tengerben, amiben él a magyarság ezek az apró szigetek állandóan erodálódnak és mind kisebbek és kissebek lesznek. Ez még inkább erősíti ezt a hasonlatot. Én amúgy a Szép szomorú szórvány címet akartam adni, de hát az sokkal szomorúbb, mint ez a szigetvilág-dolog.

– A tárlat alkalmával is említette, hogy elég szomorúnak látta ezt a vidéket, talán ezért is használt több színt a mostani alkotásokban, egyfajta ellensúlyozásképp...

– Igen. Hát többen vitatták itt e vidék szomorúságát. Természetesen rettentő sok pozitív dolog történt, már azóta is, amióta ez az anyag kezdett összegyűlni, 2016 óta eltelt három év és azóta is sok minden történt. De hát kétségtelen, hogy az ember, amikor végigjárja Fehér megyének azt a részét, amelyet leginkább sújtott az 1849-es román invázió, betörés, mondjuk ki: tömeggyilkosság, azokat a puszta templomokat, falvakat látva egy nagyon szomorú kép rajzolódik ki. Ugyanígy Hunyad megye déli részén, ahol abszolút visszahúzódóban van az élő magyarság.  A templomok egyre inkább romosodnak, fogynak el és nem is nagyon vannak emberek. Ezért nagyon szomorú kép alakult ki az eredendően pesszimista lelkemben. De az a színesség, amit említett az lehet, valóban ennek ellensúlyozására született. Mert mindenféle szempontból nagyon gazdag ez a hely, nagyon szépek ezek az épületek, ezek az emlékek, amik itt megörökítésre kerültek. És rettentő sok történelmi esemény fűződik ehhez a vidékhez. Mert nagyon erős egyéniségek határozták meg ennek a vidéknek a képét. Ha csak a Hunyadiakra gondolunk, illetve Bethlen Gáborra, aki Marosillye szülötte, vagy Martinuzzi Fráter Györgyre, aki az egész erdélyi politikát irányította jó ideig, vagy a fogarasi várra ... és egy csomó más olyan helyre, ami nem azért nevezetes, mert egy gróf vagy báró lakott ott, hanem azért, mert az a személy, akinek a tulajdona volt és akinek az élete hozzá kötődik, az ország szempontjából is nagyon jelentős volt. Ami kevés helyen mondható el. Belevettük Dél-Erdélybe a Küküllő vidékét is, így beszélhetünk Küküllővárról, Bethlensznetmiklósról, Keresdről, olyan családi fészkekről, melyek meghatározó szerepet játszottak az erdélyi fejedelemség életében.

–  A tárlatmegnyitón az is kiderült, hogy nem egyszerű utazóként vagy bohókás művészként járja ezt a vidéket, aki ezt-azt meglát és megfest, hanem nagyon módszeresen és tudatosan veszi sorra Erdély tájegységeit. Végül is sok esztendeje végzi ezt a munkát. Miért?

– Megmondom őszintén, erről nehéz meghatottság nélkül beszélni. Az apám Kolozsváron született, a fiatalságát ott töltötte és érdekes módon valahogyan belekerült egy művésztársaságba. Senki a családban nem volt semmilyen képzőművészeti vénával megáldva és apám, aki nyilván sokat olvasott, valahogyan kapcsolatba került a kolozsvári művészekkel. Elsősorban magyarokkal, de akkor ez a kolozsvári művészélet elég vegyes dolog volt. Volt is erről egyszer kiállítás. A Boema művészcsoportról, melynek voltak román, magyar és német tagjai is. És apám barátságot között velük, olyanokkal, mint Szervatiusz Jenő, Tasso Marchini, Fülöp Antal Andor, Szolnay Sándor, Catul Bogdan, Walter Widmann – olyan emberekkel, akik meghatározták az egész életét. Nekem is nagyon furcsa, mert ő 1903-ban született és ezek a barátságok a ’20-as években szövődtek. 1924-ben készült az első portré, amit róla Szolnay Sándor festett. Tehát nagyon fiatal volt, amikor ő ebbe belecsöppent, talán épp ezért volt annyira meghatározó az életében, hogy nem tudta elfelejteni. A világháború Magyarországra sodorta, de a hatvanas évektől kezdett visszajárni. Budapesten kevés barátja volt, az is mind erdélyi. És amikor kezdett visszajárni, újra felvette ezeket a fonalakat azokkal, akik még éltek. Sajnos már nem voltak túl sokan. Apám nem sokat beszélt. De 1969-ben, amikor érettségiztem, nyáron elküldött Kolozsvárra, akkor ott laktam a Szervatiusz házban, ami amúgy egy legenda volt nemcsak Kolozsváron, az egész magyar világból zarándoklatként jártak oda az emberek. Én meg mint kezdő egyetemi hallgató, ott lehettem egy hónapig velük és ez meghatározta az egész további életemet. Minden, amit ott láttam, hallottam, tapasztaltam. Nem jártak össze sok emberrel, de azért mégis jöttek. És voltak apámnak persze még barátai, akiket rendszeresen látogattam: Balázs Péter festőművész, Fülöp Andor, aki akkor még élt és együtt kávézgattunk kis cukrászdákban. Tehát egy ilyen fantasztikus életbe csöppent bele az ember, ami otthon nem nagyon volt. Persze amúgy is érdekelt már a népi kultúra, néprajz és pont abban az időben volt nagyon divatos úticél Erdély. A biharisok már '67–68-ban kezdték fölfedezni a széki népi táncokat, népdalokat, a táncház jelenséget, ami ott még egy élő dolog volt. És ez engem is rettenetesen érdekelt és elkezdtem ezzel foglalkozni. Nem tudományosan, de legalább hozzáolvasni. Otthon is, Magyarországon, ahol nem volt már a népi kultúrának, népi építészetnek élő megjelenési formája. Az ember belecseppent egy olyan világba, ahol mindez még élt. És emlékszem, Szervatiusz Tibor által ismertem meg Kallós Zoltánt, aki amúgy is vadászott a magyarországi fiatalokra és vitte őket és mondta, hogy ide menj, oda menj, ezt csináld, azt csináld. És ő vitt ki engem is először Székre, 1970 augusztusában. És ott találkoztam ezzel a hihetetlenül archaikus világgal, ami romantikus lelkemet meg is fogta, nemcsak a szakszerű oldala, hanem az egésznek a mélysége és a romantikája, ami egy egészen átütő erejű dolog volt. Nem is volt ehhez fogható Erdélyben sem – talán még a Gyimesek. A Szervatius családnak volt ott egy kalibája. 1969-ben elmentünk együtt a gyerekekkel meg Jenő bácsival, ott voltunk egy hétig, augusztusban. Soha még úgy nem fáztam, mint ott. Minden ruhámat, ami a hátizsákban volt, fölvettem, egymásra alsónadrágokat és pulóvereket, úgy sem tudtam átmelegedni. Az is egy elemi találkozás volt ezzel a világgal. Utána már szisztematikusan, hátizsákkal, autóstoppal jártam be azt. amit az öt nyár alatt be lehetett járni, mert miután dolgozni kezdtem, már nehezebben lehetett menni. Viszont volt egy baráti társaságunk, amelyikkel rendszeresen hosszabb-rövidebb utakra jöttünk és tartottunk különböző helyeken vetített képes előadást, amit hol tűrtek, hol nem, de támogatni nem támogattak. Mindenesetre ezzel próbáltuk ezt a világot egy kicsit közelebb hozni a magyarországi emberekhez. Nem is nagyon kellett, mert akkor nagy divatja volt, hogy a fiatalok jöttek, elsősorban a zene és a tánc miatt, de tény, hogy jöttek Erdélybe. Úgyhogy amikor később lehetőség volt bejárni ezeket a vidékeket, akkor valahogyan megszólalt bennem a mérnöki rendezettség, rendszeresség iránti igény. Ami talán egy kicsit családi vonás, a német vér vagy karakter is hozta magával. És családi gyökerű a gyűjtési szenvedély is. Mert apám is gyűjtő volt és láttam, hogy ez mit jelent, hogy valamilyen gyűjteményt összehozni, aminek komoly értéke van, ami tudatosan van összeválogatva, összegyűjtve. Ezt gyerekkorom, eszméletkorom óta láttam. Ezért van az, hogy ezek a gyűjtemények sorra megvalósultak. Az első volt a széki. Még 1972-ben  felmérések készültek és egy olyan fotóanyag, amit ma már nem lehet lefényképezni. Nemcsak emberekre gondolok, vagy nem elsősorban emberekre, mint Kornis Péter és a többiek, akiket elsősorban a folklór érdekelt, hanem az épületekre. A népi építészet, a ház senkit nem érdekelt igazából, nem is volt egy látványos valami. Így ebből a szempontból az akkori felmérés és fotóanyag unikumnak számít. Ezt nem én mondom, hanem mások is, akik népi építészettel foglalkoznak. Ez volt az első ilyen dolog. és miután eléggé sok széki anyag gyűlt össze, nemcsak felmérés, fénykép, hanem nagyon sok rajz is, 30 év múlva lementünk megnézni, hogy mi maradt ebből. Nem is tudom, miért jutott ez eszembe... Megmaradtak az emberek, a barátaink és úgy fogadtak, mintha el sem váltunk volna sohase; megmaradt a falu többé-kevésé, de a házak eltűntek, le lehetett fényképezni a hűlt helyüket. Volt egy-kettő, ami megmaradt. Volt a táj, ami változott, mert akkor meg volt művelve minden, most meg nagyon sok a kopárság, nincs megművelve és így még szebb az egész, még rusztikusabb, még elhagyatottabb, még szomorúbb és még gyönyörűbb. De hát a Mezőség Erdély egyik legszebb vidéke, Szék különösen szép ezekkel a dombokkal, a sóvirággal meg mindennel. Készült egy kiállítás, azIlyen volt és ilyen lett jegyében született elég nagy anyag, és akkor ezt hordoztuk sok-sok helyre. Utolsó alkalommal 2011-ben volt kiállítva Budapesten, ahol a műemlék-felügyelőségnek volt egy kiállítóterme. Utána a szász anyagot kezdtem gyűjtögetni. Három sorban, 2006–2007, aztán 2010 és végül 2014–2015-ben fejeződött be a Barcasággal. Hát ezek az ismert erődtemplomok, de a szakmát gyakorolva rájöttem, mennyire fontos az ember és környezet, a falu és a táj kapcsolata. Sokkal jobban érdekelt, hogy az épített örökség, az épített környezet, az emberi alkotás hogyan ízesül, szervesül bele a tájba, és hogyan alkot a kettő egységet. A megművelt táj, a vad, a természeti táj és az épített objektum hogyan alkot egy egységet. Ha megnézzük ezt a kiállítást,   amiről most beszélünk, ez is ezt mutatja, hogy az ember nem épületet akar lerajzolni, hanem a környezettel együtt akarja ezt megragadni. Mert az ember óhatatlanul alakítja a környezetet és ezek a képek, szemben egy fotográfiával – ami objektív valami, és amiről nem lehet eltörölni, ami zavaró, ami nem oda illő, ami új – itt az ember kezébe fogja a krétát és azt rajzol, amit akar. Az lesz rajta, amit akarok, akkora lesz, amekkorát akarok, ami nem tetszik, azt kihagyom. És olyan színű lesz, függetlenül attól, hogy most kék az ég vagy zöld, olyan lesz, amilyent én elképzelek. Tehát ilyenformán egy mélyebb kapcsolat tud keletkezni a tárgy és az ábrázolás között, mint egy fénykép esetében, és minél absztraktabb egy dolog, minél jobban el tudja az ember vonatkoztatni a valóságtól, úgyhogy még a valóság megjelenjen, annál jobb lesz. És ilyen értelemben, az első próbálkozások – bár rajzoltam én negyven évvel ezelőtt is –  amikor az ember nem üzemszerűen ezt csinálja, akkor azért be kell járódjon egy kicsit a dolog. A 2006–2007-es darabok, a szilágysági sorozat például még egy majdnemhogy iskolás dolog, az ábrázolás igénye, a megörökítés igénye van benne. De ezek az újabb dolgok már sokkal lazábbak, a szubjektív elem eluralkodik az objektivitás fölött. Úgy vannak ezek a dolgok ábrázolva, hogy egy hangulatot is adjon a képnek és a tájnak. És akkor ezáltal lesznek például színesebbek is. Nem azért, mint ahogy én ezt elmondtam, hogy olyan szomorú a táj, hogy színezzük ki egy kicsit. Hanem a szín egy eszköze annak, hogy a dolgokat a helyükre tegyük. A szín és a vonal. És a kontúr – de azt nem tudja az ember, mint építész nagyon nehéz elvonatkoztatni a struktúrától. Persze az ember próbálkozik, hogy minden feloldódjon egy ilyen színkavalkádban, hogy minél festőibb legyen a dolog, de sokszor nem lehet. Jönnek a lila meg kék kontúrok, meg egyebek. Ami nem igazi struktúra, de a struktúrának elvonatkoztatottabb formái... És akkor jöttek: Szilágyság Kalotaszeg, Gyimes. Több gyimesi rajz is van és nagyon sok kép is, színes pasztell. Több éven keresztül gyűlt nagyon sok. Aztán Nyárád-mente felüdülésképp a Mezőség és Dél-Erdély a között, a két szomorú szórvány között. És végül Dél-Erdély. És ezután jött az unitárius sorozat, amiből már itt-ott voltak képek, mert az ember járt itt-ott-amott és hát szembejött az unitárius templom, akkor persze fessük le. Furu Árpinak jött az ötlete, hogy a 450 éves évfordulóra csináljunk egy kiállítást, de pénzt persze nem adott erre senki, úgyhogy ez a dolog egy kicsit elszundított. És amikor a vallásszabadság házába bekerülhettem, mint belsőépítész, akkor terveztem egy jó pár frízt. Elég magasak a termek és úgy alakítottuk, hogy emberi magasságig legyen a kiállítási felület, de ezek a termek jóval magasabbak, és akkor a falakat egy kb. 70 cm magas frízzel zártam le. Ebben kaptak helyet, a két nagy teremben az unitárius templomokról készült rajzok, a 7-8 magyarországi unitárius templom és az összes erdélyi. Ez volt az utolsó ilyen nagy munka. Sokat dolgoztam vele, mert megvolt ugyan néhány templom, de sok hiányzott és ezeket így cikk-cakkban utazgatva kellett levadásznom. De végül is megszületett ez is. Tolódott viszont a Székelyföld. Ez mindig tolódik, mert mindig van valami, ami pusztul, ami elfogy... meg hát a Székelyföld van a  legmesszebb. Oda is expedíciót kellene szervezni. Gyimesbe lehet expedíciót indítani, de Csíkba vagy Gyergyóba már kevésbé. Es akkor ez még hátra van. És meg hátra van egy csomó olyan, ami nem ennyire festői, nem ennyire érdekes, vagy nem ennyire sok, nem ennyire gazdag. De amíg az ember bírja, addig csinálja. Mert annyi mindent kaptam. Vissza kell adni!


Szóljon hozzá
CAPTCHA Image

Jelen
Puskel Péter
Communitas
'