Szerda, 2018. április 25., 19.36
Nyelv és nemzeti önazonosság Ukrajnában

Háborúban a valósággal

Ukrajna ragaszkodik az általános kelet-európai nemzetfogalomhoz, vagyis a nyelv = nemzet felfogáshoz. Az oly vitatott, durván nacionalista oktatási törvény éppen ezt a felfogást szándékszik megerősíteni, akár a nemzeti kisebbségek kárára is. Elutasítja a skót, ír vagy norvég nemzeti modelleket, holott a valóság inkább azokhoz hasonlít, legalábbis keleten és délen.

Ukrajna közel 45 milliós lakosságából olyan 35 millió ukrán nemzetiségűnek vallja magát, kb. 8 millió orosznak, s több mint egymillió a többi nemzeti kisebbség összlétszáma. Csakhogy az ukrán hazafiak nagy fájdalmára a 35 millió ukrán közül csak kb. 20 millió ukrán anyanyelvű, kb. 15 millió orosz ajkú. Utóbbiak legjobb esetben törik az ukránt, de nem használják rendszeresen, sokan egyáltalán nem ismerik „anyanyelvüket”.

Az ország keleti és déli részein általános jelenség, hogy az emberek ukránnak vallják magukat, bár szinte kizárólag oroszul beszélnek, s fel sem vetődik bennük az ukrán nyelv ismeretének szükségessége. Az onnan származó Leonyid Kucsma és Viktor Janukovics korábbi államelnökök, például, csak 50 évesen tanultak meg ukránul, amikor politikai ambícióik országos szintre terjedtek, s Julia Tyimosenko korábbi kormányfő is csak 40 évesen sajátította el szülőhazája nyelvét. Holott mindhárom ukrán nemzetiségűnek vallja magát, de mindhárman elismerik, hogy most is sokkal jobban beszélnek oroszul, és sokkal gyakrabban használják az oroszt, a családban szinte kizárólag azt.

Az évszázados orosz uralom nyomán a nyelvvesztés bődületes mértéket öltött Ukrajnában, olyat, amilyen csak Európa másik végén tapasztalható, a környező nemzeteknél viszont nem.

Az íreknél, skótoknál és norvégoknál még jelentősebb nyelvcsere történt. Az ősi kelta eredetű gall nyelvet már csak az írek 10%-a használja rendszeresen a mindennapi életben, további 30% ismeri valamelyest, de nem használja. Az írek 60%-a kizárólag angolul beszél, más nyelvet nem is ismer. Igen, az évszázados angol uralom nyomán az ír manapság angol nyelvű nép, 90%-nak az az anyanyelve, a maradék 10% is folyékonyan beszél angolul, gall anyanyelve mellett. A gall továbbra is hivatalos nyelv Írországban, de – lakossági nyomásra! – 1974 óta már nem kötelező tantárgy minden iskolában. Maguk az írek fordítottak hátat őseik anyanyelvének, s tömegesen tértek át az angolra.

Skót szomszédjaknál-testvéreiknél még jelentősebb a nyelvvesztés, ott már csak a lakosság 4%-a használja az írországitól csak tájszólásnyira eltérő gall nyelvet (a nyugati szigeteken szétszórva), s további 6% ismeri még, úgy-ahogy, ősei nyelvét, de nem használja. A skótok 90%-a viszont egy kukkot sem tud gall nyelven, kizárólag angolul beszélnek, családban, munkahelyen, köztéren, mindenütt. A gall Skóciában is hivatalos az ország egész területén, de az – angol nyelvű – iskolákban nem kötelező tantárgy. Nem is lenne annyi nyelvtanár, aki oktathatná, még akkor sem, ha átjönne az összes Írországból!

Az 1387–1814 közötti dán uralom következményeként Norvégiában a lakosság 80-85%-a dán nyelvű, s csupán mintegy 15-20% használja – főleg vidéki kisebb településeken – a helyi eredetű idiómát. Akárcsak Skóciában vagy Írországban az angolt, a norvégok is erős akcentussal beszélik a dánt, egyetemeken, parlamentben, tudományos fórumokon azonban az irodalmi dánt használják, Őfelsége, a király és a miniszterelnök azonban a legtisztább koppenhágai dán nyelven szólnak a lakossághoz. Norvégiában a lakosság nagy többsége által használt nyelvet nem dánnak, hanem irodalmi nyelvnek (bokmal) nevezik, a másikat újnorvégnak (nynorsk), s mindkettő hivatalos országos szinten.

A nyelvcsere ellenére a skót, ír vagy norvég nemzeti öntudat megmaradt, az első két esetben ráadásul kőkeményen. A legkeményebb angolellenesség hagyományosan éppen az írekre jellemző, a legvadabb angolellenes érzelmek tőlük származnak, de azokat – paradox módon – angolul fejezik/fejezték ki. Aki egy picit is félti testi épségét, annak nem ajánlatos, például, Skóciában vagy Írországban angolnak neveznie a helyieket azért, mert angol nyelvűek, s a norvégok sem örülnek, ha nyelvük nyomán dánnak tekintik őket, noha kevésbé vehemensek.

Írországban és Norvégiában a huszadik század első felében még vissza-gallosításra, illetve a két nyelv egyesítésére gondoltak. Főleg adminisztratív eszközökkel, íreknél az ősök nyelvének tanügyi erőltetésével, norvégoknál pedig mesterséges középút kialakításával, s a toponímia megváltoztatásával. A fővárost például ezért nevezték át 1925-ben a dán királyra emlékeztető, dán nyelvű Christianiáról az ősnorvégnek tekintett Oslóra. A nemzeti rögeszmévé emelkedett állampolitikai próbálkozások azonban teljes kudarcot vallottak, sem az írek, sem a norvégok nem tértek vissza őseik anyanyelvére, megmaradtak angol, illetve dán nyelvűeknek. Fél évszázad sziszifuszi küzdelem után az írek és norvégok kibékültek saját helyzetükkel, elfogadták, hogy az ír vagy norvég nemzeti önazonosság az angol, illetve dán nyelvvel párosul. Skóciában eleve ez volt a hozzáállás, ott nem is próbálkoztak vissza-gallosítással.

Ukrajna azonban – lendületes kamasz lázadóként – adminisztratív eszközökkel szándékszik visszaukránosítani eloroszosodott nemzetrészeit, röpke néhány évtized alatt visszafordítani évszázadok hagyatékát, mit sem törődve a nemzeti kisebbségekkel. Ukrajna nem békült ki a valósággal, sürgősen orvoslandó gondnak tekinti, hogy a nemzet jelentős része idegen nyelvű. A korábbi ír és norvég helyzethez hasonlóan azonban ott is fölöttébb kérdéses a végeredmény, a szolidan egynyelvű orosz déli és keleti országrészekben aligha térnek át tömegesen az ukránra, a nyugati országrész pedig eleve ukrán nyelvű a drákói oktatási törvény nélkül is. Legfeljebb a kettő között lavírozó, az ukránt és az oroszt alkalomtól függően fölváltva használó középső országrész válhat szigorúan egynyelvű ukránná. Ukrajna nem fogadja el az ír/skót/norvég példákat, jóllehet hasonló folyamat már ott is megfigyelhető: maga Kijev, a főváros a legjobb példa az orosz nyelven kifejezett elszánt ukrán nemzeti önazonosságra.

A huszadik századi angol irodalom legnagyobb alakjai – például George Bernard Shaw, James Joyce vagy Samuel Becket – írek voltak, büszkélkednek az írek, s ezzel az angolok is egyetértenek. A norvég nemzeti ikon, Henrik Ibsen dánul írta világhírű műveit, noha szenvedélyes norvég hazafi volt. Ellenben az ukránok számára most is fájdalmas, hogy világhírű írójuk, Mikola Hohol ugyan ukrán témákból merített, de oroszul írt – Nyikolaj Gogol néven…

 


Szóljon hozzá
CAPTCHA Image

Jelen
Puskel Péter
Communitas