Vasárnap, 2018. december 16., 17.35

Isten vele, Zoli bácsi!

Isten vele, Zoli bácsi!
Isten vele, Zoli bácsi!

Délután, munka közben, főnököm jött oda közölni Zoli bácsi halálhírét. Azóta itthon olvasom a híreket, és kavarog bennem a sok emlék, érzés...

Úgy 40 éve ismertem Zoli bácsit, vagyis Kallós Zoltán néprajzkutatót. Bocsásson meg a nyájas olvasó, ha nem tudok kellően hivatalos hangnemben írni Róla.

Valamikor 1977-ben, frissen érettségizett fiatal lányként találkoztam először az akkor még ereje teljében lévő, középkorú Kallós Zoltánnal... az akkor alakuló kolozsvári táncházban, ahol az első zenekar bőgőse akkori vőlegényem, későbbi férjem volt.

Zoli bácsi volt a mesterünk, mentorunk, tanítónk. Kolozsvári háza mindig nyitva állt előttünk, és úgy tanított bennünket, hogy egyetlen szavát sem lehetett elfelejteni. Idős édesanyjával élt akkoriban, és mi csapatostul jártunk hozzá, már akkor gazdag tárgyi gyűjteményét és zenei gyűjtéseit csodáltuk. Semmit nem rejtett el, mindent megmutatott nekünk, minden tárgy, dallam, szöveg kapcsán tanított... Gyűjteni, feldolgozni, továbbadni.

Nehéz idők voltak, sűrűn jelentek meg a rendőrök a táncházban, zaklattak, fenyegettek... ma már csak úgy gondolok ezekre az időkre, mint egy nagy kalandra.

Amikor bölcsészhallgatóként arra készültem, hogy néprajzból írjam meg szakdolgozatomat, szaktanáraim mellett gyakran kikértem Zoli bácsi tanácsát. Ő mindig tudott valami újat, rendkívülit mondani, amit rajta kívül senki nem tudott.

Amikor megtudtuk, hogy gyermeket várunk, első volt, akinek elújságoltuk. Zoli bácsi mosolygott és azt mondta: No, ez jó... ha fiú lesz, megkeresztelem... És így is történt...  Velünk táncolt, velünk énekelt, vele mentünk Csángóföldre, Kalotaszegre, lagziba a Mezőségre. És mindig tanultunk tőle valamit.

A forradalom után végre elismerték munkásságát.

Amikor 90-ik születésnapján itt, Budapesten köszöntöttük a Hagyományok Háza ünnepségén, az utána következő Táncház Találkozón készítettem vele egy interjút. Talán emlékszik még rá a kedves olvasó...

Akkor találkoztunk utoljára személyesen. Azt mondta nekem: „Én már nem jövök többet, nincs már erőm utazni.” Amikor megkérdeztem, melyik elismerésére legbüszkébb, azt válaszolta: „Arra a szeretetre, amellyel körülvesznek azok, akiket én is évtizedeken át szeretettel tanítottam.”

Ez a 92 év hurcoltatásokkal, börtönnel, kitüntetésekkel, de elsősorban végtelen sok szeretettel végzett tömérdek munkával telt. Ma alapítvány, szórványiskola, múzeum, könyvek sokasága őrzi emlékét.

Nekem mégis az a Zoli bácsi él a szívemben, aki a táncházban középen járta a legényest, aki gyönyörűen énekelt – nótája ez volt: „Nem akar az örökcsorda legelni...” Nekünk szívbéli mesterünk, afféle pótapánk volt...

Az utóbbi időben titokban tudtuk, hogy hamarosan elmegy... Idős volt, fáradt, mint ő maga is mondta. Mégis: nagyon fog hiányozni az életünkből örök derűjével, példájával és szeretetével.

Isten vele, Zoli bácsi!

 


Szóljon hozzá
CAPTCHA Image

Jelen
Puskel Péter
Communitas
www.mti.hu
www.hirkereso.ro
www.hirtv.hu
'