Hétfõ, 2017. szeptember 25., 02.01
Beszélgetés Vásárhelyi Antal képzőművésszel

Játék a térben

Vásárhelyi Antal, erdélyi származású, Budapesten élő grafikus tárlatát nyitották meg augusztus 31-én a dévai Forma Galériában. A kiállításanyag Aradról érkezett, ahol idén tavasszal került bemutatásra. A képzőművésszel készült aradi interjúnknak mintegy folytatásaként beszélgettünk ezúttal Déván Vásárhelyi Antallal.

 

– A tárlatmegnyitón Jula Diana művésztárs úgy fogalmazott: Vásárhelyi Antal darabjaira szedi az épületeket és újraépíti azokat. Mert egy kicsit építész....

– Szatmárnémetiben születtem 1950-ben és mire leérettségiztem olyan idők jártak, hogy a képzőművészeti akadémiára nem vettek fel. Hogy megússzam a katonaságot, elmentem az építészeti főiskolára. De a művészi kifejezés mégiscsak jobban érdekelt és végül a grafika mellett döntöttem: nem megépítem, hanem megrajzolom az épületeket.

– Ha körültekintek a tárlaton, azért nem csak épületek vannak. Látszólag szinte mind az, de az épület jelleget inkább a geometriai formák és a szerkesztés adja. Vannak épületrészek (lépcsők, falak, díszítőelemek, terek stb.), de a végső kompozíció mégsem épület...

– Elég hosszú ideig éltem Németországban. Akkor valóban létező épületeket szedtem szét és alkottam újjá, megragadva és továbbgondolva egy-egy teret, formát. A geometriai alakzatokban rengeteg lehetőséget látok, igyekszem ezekben átadni az üzenetemet. Itt Déván nem került kiállításra a Madách-sorozat, de abban például az Urat a három tökéletes geometriai formával – a körrel, a négyszöggel és az egyenlő oldalú háromszöggel jelenítettem meg. Néha megkérdik tőlem, miért nincs ott az ember a képeimben. Nem tudok embert rajzolni? Ilyenkor meg szoktam nyugtatni az érdeklődőt, hogy tudok. De nálam másképp van jelen az ember. Hiszen az épületeket, tereket emberek építik, emberek lakják, emberek használják. Így valamennyi képben ott van az ember, még ha nem is látszik.

– A szabályos formák nem szűkítik-e be az alkotói világot?

– Nem. Számomra épp ezek jelentenek egy lehetőséget, amellyel ki tudom fejezni a bennem élő világot. Megszületik a gondolat, amit aztán szépen felépítek. Van, amikor egy-egy konklúziót ábrázolok, egy gondolatmenet eredményét, mint például a Kő hull az apadó kútba című alkotás esetében. Elolvastam Szilágyi István azonos című regényét és ennek ismeretében, a magam lelkén átszűrve jelenítettem meg a regény tartalmát. De van, amikor kérdéseket nyitok. Hagyom, hogy a néző továbbgondolja, fejlessze, építse, rajzolja gondolatban a képet.

– E nézői szabadság tudatos vállalása miatt hiányoznak a címek a képek alól?

– Nem. Egyszerűen azért, mert többségüknek angol címük van, és ezek most nem kerültek fordításra. De elvileg minden képnek van címe. Ott van például az Hommage á Kepler című alkotás. Vagy itt egy Trilógia, mely történelmi áttekintés, különböző terek reális és irreális ábrázolása. Vagy a Méhek meséje, mely  Bernard Mandeville 1700-as években született, ma is aktuális gazdasági művét jeleníti meg. Egyszóval vannak címek. Hogy most itt nincsenek, az nem olyan nagy baj. Ez a kiállítás egy kicsit realista, egy kicsit misztikus hangulatú. Belefért néhány olyan kép is, amit csak egészen ritkán szoktam bemutatni.

– Milyen technikával dolgozik?

A képek többsége egyedi rajz, ami tussal, ceruzával készült. Van néhány nagyobb méretű nyomat is. Ezeknek is megrajzolom a formáját, aztán bekerül egy digitalizálási folyamatba, és ott még bele tudok nyúlni. Vannak 2x2 méteres megrendeléseim, amik így készülnek. Például Kínába most egész nagy formátumok mennek ki.

– Mindig ragaszkodott a fekete-fehérhez?

Vannak színes képeim is. Említettem a Németországban töltött időt. Akkor színesben rajzoltam az épületeket. Ha szürkében dolgozom, akkor annak 70-80 árnyalatát keverem ki. Ezt persze a néző soha nem fogja megszámolni, de nekem fontos, hogy pontosan az kerüljön papírra, ami bennem van. Nem csalhatok, mert fontos, hogy igaz legyen a kép.

– A műkritikusok igyekeznek valamiféle irányzatba sorolni az Ön munkáit. Van valami olyan megnevezés, amit el is fogad?

A mai világban mindenképp kötni akarnak valahová. Nem szeretik az egyéni utat. Szoktak Escherhez hasonlítani, pedig az ő világa egészen más. Van ugyan egy képem, amely egyfajta hódolat Escher előtt, aki a Belvedere című alkotásában egy oszlopos épületnek támasztott létrát és nem tudod, hogy a térben hol van az elöl és hol a hátul. Az én képem címe: Az én Belvederem, ami arra utal, hogy továbbgondoltam, átírtam ezt a történetet. Amúgy mindig szerettem a játékot, hogy a képekben legyen egy kis téri játék. A néző bizonytalanodjon el. S ha megáll a kép előtt és hajlandó megnézni azt, akkor találjon egy pontot, ahonnan elindulhat és elkezd járni benne, felfedezi magának a teret, a benne rejlő üzenetet. Ott van például a másik kép, a Hommage á Vitruvius. Ez a da Vinci által is megjelenített tökéletes emberi formát ábrázolja, de egészen másképp. Megspékeltem még egy négyzettel, továbbvittem, egy másik látásmódot is behoztam. Ez az én tisztelgésem Vitruvius előtt. Építészet is ez, meg lépcső is, meg négyzet, ami egy adott pillanatban valamilyen formában összefügg, és akkor megszületik a harmónia és örülsz neki, mert működik a kép.

– Alkotásai az egész világot bejárták, Európa mellett meghódították Amerikát, Ausztráliát és a Távol Keletet is. Hogyan „esett útba” Déva?

Aradra hívtak meg idén egy nagyobb tárlatra és onnan hozták át ide a képeket. Említettem, hogy erdélyi születésű vagyok, és a családom révén is kötődöm Dévához. Budapesten élek, de az átlagos magyarországi embernél többet járok Erdélybe, Romániába, Bukarestben is volt már két kiállításom. Örülök, hogy most itt lehetek, az anyag két hétig marad a dévai galériában. Talán lesznek érdeklődők… 


Szóljon hozzá
CAPTCHA Image

Jelen
Puskel Péter
Communitas
www.hirtv.hu