Csütörtök, 2018. szeptember 20., 19.25

Juhász Bélát kérdeztem (3.)

Juhász Bélát kérdeztem (3.)
Juhász Bélát kérdeztem (3.)
– 1989 előtt kerültél-e kapcsolatba a szekuritátéval?

– Gondolom, hogy szekuritátés volt, aki a Szentcsont Klub miatt faggatott.
Egyszer az iskolában behívott a legjobb barátom, Fehér Miki, igazgató volt éppen, és mondta: te, voltak itt a szekutól és érdeklődtek felőled. Mit? Érdekli őket, hogy miért lett felásva az udvarotok, mert tudják, hogy ebben a házban ’55 előtt egy zsidó ékszerész család lakott, akik kimentek Izraelbe, de akkor éppen az országban jártak látogatóban, és lehet, azért lett felásva az udvar, mert keresték az elásott aranyat. Elmondtam Mikinek, hogy azért volt az ásás, mert eldugult a mosoda lefolyója, és ki kellett cserélni a vezetéket.
Magánórán tanítottam teljesen normálisan viselkedő, tehetséges, szekus gyerekeket.
Soha nem próbáltak beszervezni.

– Az RMDSZ-be mikor léptél be?
– Az alakulásakor.

– Középiskolásként a tanulás mellett zenéltél is. Szoktál-e még muzsikálni?
– Hallgatni szoktam a zenét. Öt évig tanultam itthon akkordeonozni. A gitár divatosabb volt, és ezért egy évig azt is tanultam, ugyancsak Doroghy bácsitól, aki motorbiciklivel járt a tanítványaihoz félórákat adni. A 3-asban megalakítottuk az Andromeda együttest. A dobos-énekes Bunda Laci a román tagozatra járt, New Yorkban nyugalmazott belsőépítész, Bercovici Vládi anyja román, apja zsidó, de magyarul beszélt, fogorvos Izraelben, Katkó Pali fiatalon meghalt, Virgil Iuga apja román, anyja magyar, így magyarul beszéltünk a zenekarban. Én szólógitáros voltam. Nagyon jó sulibulikat rendeztünk, hívtak bennünket a Slavici-ba, a Ghiba Birtába meg klubokba is. Nagyon élveztük, és pénzt is kerestünk vele. Egy fellépésért 3-400 lejt kapott a csapat, ami diákként nekünk nagyon jól jött. Utoljára 1970-ben léptünk föl a Vörös Lobogó születésnapi buliján, az Astoria Szállóban.

– Gyakran írsz jegyzeteket a Nyugati Jelenbe. Fölkérésre vagy ötletszerűen teszed?
– Ha van ihletem, akkor írok. Elvből nem írok a migránsokról és politikai dolgokról.
Egyszer kért meg egyik kolléga, hogy számoljak be egy rendezvényről helyette, személyes okokból.
Írom az interjúkat. Már hatvan közülük megjelent kötetben is. És további négy elkészült. Itt megtörténik, hogy interjúalanyt javasolnak. Még vannak a listán, de most már kezd hígulni a választék.

– Szoktál-e olvasni?
– Szoktam. Olvasom a Nyugati Jelent, a Facebook-ot, néha érdekes dolgokat az internetről, a Szövétnek részére beküldött anyagokat mint szerkesztő, az Irodalmi Jelent, nagy szeretettel az UFO Magazint, a Hihetetlen Magazint, nemrég beleolvastam Schwartz Gyuri könyveibe. Voltunk egy hetet Egerben, és megkértem egy könyvesbolt eladóját, hogy mutasson egy olyan könyvet, amit mostanában sokan szeretnek Magyarországon. Egy francia írónő, Anna Gavalda könyvét ajánlotta, amit elolvastam. Modernebb felfogású, szerkesztésű, szerelmi csalódás leírása. Még adott kettőt, amiket még nem olvastam el. Az egyik Grecsó Krisztián új novelláskötete.
Másfél éve előfizetem a Jurnalul Arădeant, hogy lássam ki halt meg a megyében, és belenézek az UTA meccseiről szóló cikkekbe. Utoljára az UTA–Vagonul meccsen voltam kint, ahol 5:3-ra nyert a Vagonul. Vagy az UTA? Nem emlékszem.

– Kik a kedvenc íróid, költőid?
– Szeretem Esterházy Pétert, aki a kedvencem. Stanisłav Lemet, Ray Bradburyt, Salingert is szívesen olvastam. Örkény Istvánt, Karinthy Ferencet, Juhász Gyulát, Kosztolányit, de Rejtő Jenőt is  szeretem. Jeszenyint is a kedvencek közé sorolhatom.

– Sok aradi magyar rendezvényen veszel részt. Milyennek ítéled ezek látogatottságát és közönségét?
– Nagyon jó a véleményem. Aradon rengeteg a kulturális rendezvény, könyvbemutató, kiállítás-megnyitó, már nem jutok el mindenikre, és most már válogatok. Döbbenetes, hogy egy könyvbemutatón – mondjuk a Jelen Házban –, megjelenik 160-180 ember. Ilyen nincs Magyarországon sem. Az úgymond sikeres szegedi könyvbemutatómon voltak 25-en, és az ott nagyon mozgó, budapesti költő haverom – Radnai István – nagyon rácsodálkozott, mert nála csak 11-en voltak.
Jó, hogy nagyon sok a rendezvény, és a még meglévő kevés magyarságnak van miből válogatnia. Szerintem van néha abszolút nacionalista jellegű program, van kevésbé értékes könyvet bemutató esemény, és vannak számomra jók, értékesek, érdekesek is.
Befolyásolja az embereket az időjárás is, de ennek ellenére eljönnek.
Nagy dolog, hogy a színházba, Aradra elhoznak kiváló darabokat is, lásd Körhinta, volt az Operaház tavaly, eljött Gálvölgyi a Hullaégetővel, ami egy különleges darab, és jönnek szórakoztató előadások is, és tolong a közönség. Bár van barátom, aki régen átment Budapestre, hogy lásson egy-két darabot, de nem megy el Aradon a színházba. Nem használják ki eléggé a lehetőségeiket az aradiak.
Régebben álmodni nem mertünk pop- és rockkoncertekről. Falunapra jönnek a Csocseszék is, de jön Sarusi Mihály is bemutatni könyveit.
Egyre inkább sikert aratnak a falunapok.

– Miért látni kevés tanárt ezeken a rendezvényeken?
– Ez az örök kérdésem nekem is. Nem tudom. Szörnyű rosszul esik látni, hogy az iskola dísztermében van az esemény, és egy-két tanárnál több nincs jelen.

– Sok Araddal kapcsolatos rendezvény van, és azokra se jönnek el a magyartanárok, a történelemtanárok. Mert, hogy nem jön el egy matematikatanár...
– Én azt sem értem. A fiatalabbak meg a középkorúak nem jönnek el. Péter András nyugalmazott matektanár, például, el szokott jönni. Lehet olyan, hogy az iskolától, a városközponttól messze laknak, mire hazaérnek, család, gyerek, ez az, de akkor is…

– Egyszer-egyszer van ilyen, de mindig?
– Egyik nagyra becsült kolléganő csak színházba jön, néha, de a férje, szintén pedagógus, inkább a kiskertbe megy…

– Minket 1969–73 között Ficzay Dénes, Kovách Géza és Erélyi Karcsi is hívott a Barátság Házában tartott magyar rendezvényekre. Az a tanár, aki ő maga nem megy el, az nyilván nem is hív diákokat, nem is javasol nekik eseményeket.
– Ezért tisztelem mostanában Rudolf Ágit, aki tördeli és javítja is a Szövétneket, akit rávettem, hogy hozzon tanítványokat a könyvbemutatókra, és 20-25 gyerek eljön. Tudom a gyerekektől, hogy piros pontot kapnak érte, de legalább jönnek. Ugyanúgy piros pontot kapnak, ha elmennek a színházba. Valahogy kell stimulálni a diákokat. A tanárokat nem tudom, hogyan lehetne ösztönözni a részvételre.

– Akiben nincs zsigeri kíváncsiság azt nehéz motiválni.
– Nincs rá magyarázatom. Csak sajnálkozni tudok.

– Arad magyar közművelődésével viszonylag sok intézmény foglalkozik: Nyugati Jelen, Kölcsey Egyesület, Szabadság-szobor Egyesület, Tóth Árpád Irodalmi Kör, Aradi Magyar Kamaraszínház.
– Nagyon fontos, hogy a Jelen naponta megjelenik. Nem tudom, meddig fogják győzni.

– Addig győzik, amíg Böszörményi Zoltán beteszi a mínuszt a kasszába.
– Igen. Úgy látom, hogy még bírja. De az újságot is csak az öregek meg az idősebbek olvassák.

– Minek alapján választod ki interjúalanyaidat?
– A saját véleményem alapján választom azokat, akiket arra valónak tartok, de a szerkesztőséget is megkérdem, hogy mehet, vagy nem mehet? Most az évkönyvbe írtam a Budapesti Nagycirkusz vezetőjéről, aki régi barátom. Neki előtte engedélyt kellett kérnie a minisztériumától, hisz közszereplő.

– Miért zuhan a megyeszékhely, Arad magyarságának létszáma?
– Zuhan Magyarország magyarsága is, mert elmennek jobb körülmények közé. Aradon, sajnos, nagyon sok idős magyar ember távozik az élők sorából. És kevés az utánpótlás, a magyar gyerek. Mert kevesen nevelik magyarnak a gyereküket.

– Miért jár az aradi magyar gyerekeknek szinte a fele román iskolába?
– Ez a szülők nagy hibája. A szülők közül sokan nem tudják felfogni, hogy mennyivel hasznosabb lenne a gyereknek, ha anyanyelvén tanulna. Nagyon befolyásolhatók is a szülők: szomszéd, barát, ismerős, hogy azért adja román iskolába, hogy jobban érvényesüljön. Nem azért, mert nem szeretik Petőfit, és jobban szeretik Coșbucot. Meg vannak győződve róla, hogy a gyerekük érvényesüléséhez az kell, hogy az ország nyelvén tanuljanak. Ez nagy hülyeség, mert nem igaz. De nem tudom, hogy mivel lehetne őket meggyőzni. Attól tartanak, hogy hátránya lesz a gyereküknek abból, ha magyarul tanul. Másrészt, van, aki magyarul tanul, elmegy egyetemre, Magyarországra vagy messzebbre, és biztos, hogy onnan már nem jön vissza ide.

– Érdekel a politika?
– Érdekel, információs szinten. Megnézem a híradókat, általában a magyarokat. De csak arra figyelek, ami érdekel. Politikai, gazdasági dolgok érdekelnek, de a sok rémhírtől meg a balesetektől, katasztrófáktól frászom van. Általában kíváncsi vagyok, hogy mi van a világban, mire számíthatunk. Nagyon hazug dolognak tartom a politikát. Minden szinten. Ez nem jelenti azt, hogy nincsenek rendes politikusok, de nagyon-nagyon sokat hazudnak annak érdekében, hogy elérjék a céljukat. És nagyon elszomorít, hogy a tömegek csukott szemmel hisznek a hazugságnak. Ez a fájdalmas.

– Mi a véleményed arról, hogy bár létezett az RMDSZ, mégis lett még két magyar párt: a Polgári Párt meg az Erdélyi Magyar Néppárt is?
– Voltak ellentétek, ellenvélemények. Minden pártban van ilyen. Először klikkek alakultak az RMDSZ-en belül, az egyik nagyobb hangsúlyt akart fektetni a radikalizmusra, a másik talán jobban be akart nyalni a román pártoknak, és akkor kiváltak, mert nem tudtak meglenni együtt. Végül is eredménytelenül.

– Az RMDSZ tevékenységét követed-e?
– Követem. Ha az újságban vagy az interneten megjelenik róluk valamilyen információs anyag, akkor beleolvasok.

– Lehetne eredményesebb ez a szervezet?
– Nem tudom megmondani. Nagyon nehéz a helyzet. Nagyon kevesen vagyunk. Kis lépések politikájával, diplomatikusan apróságokat érnek el, de lényeges eredményekre nem számítok.

– Szerinted miért mennek el az aradi magyar politikusok csak a saját rendezvényeikre, és a másokéra szinte senki, sehova?
– Volt nekem is könyvbemutatóm, amelyre eljöttek ketten-hárman, ha külön meghívtam őket. Telítve vannak, gyűléseznek, szervezkednek – olykor eredménytelenül. Akarnak a családjukkal is lenni. A párjaik mostanában sehova sem kísérik el őket.

– Az autonómiáról mi a véleményed?
– Húha. Hát igen. Az, hogy Székelyföldnek területi autonómiája legyen, nehéz téma. Ha megvalósulna, akkor mi lenne a szórványmagyarokkal, meg a kolozsváriakkal, temesváriakkal? Mi hasznunk lenne nekünk, aradi magyaroknak abból, hogy Székelyföldnek autonómiája van? Nem tudom elképzelni. Nem hiszem, hogy belátható időn belül elérhető az autonómia. Ami fájó, hogy már késő. Ráadásul a többségieket évtizedek óta autonómiaellenességre tanítják. Az autonómiát elfogadó románok jelentéktelen számban vannak.

– Román tévét szoktál-e nézni?
– Egyre ritkábban. Oda jutottam, hogy a futball-világbajnokságot – a döntőt kivéve – idén nem néztem, mert magyarul nálunk nem volt fogható. Haragszom ezért rájuk. Román csatornákon azért nem nézek filmeket, mert feliratosak.

– Mik a terveid?
– Szeretnék még sokat írni. Szeretnék most már olyan könyvet írni, ami valóban sikeres, amit nemcsak a barátaim, ismerőseim olvasnak el, amit el lehet adni, és nem négyet vesznek meg belőle két év alatt a könyvesboltban.
Gondolkozom már egy regényen, amelynek egy része megjelent az Arad–Gyula kétnyelvű antológiában, a Kötőszavakban. De nem nagyon jut rá elég időm.
Még akarok interjúkat készíteni, jó jegyzeteket írni. Szeretném az üzlethelyiségünket kiadni, mert anyagilag segítene, és biztonságot nyújtana.
Szeretném, hogy követni tudjam az unokáim fejlődését az érettségin túl is.
Jó lenne még tanítani is, de nincs szükség az én tanításomra. Magánórák nem jöhetnek számításba, mert a fizikát levették az étlapról. Iskolában nincs szükség rám, mert kevés a fizikaóra és sok a fizikatanár.

– Barátaid között milyen a magyarok és a románok közötti arány?
– Igazi barátaim már nincsenek, mert vagy elmentek külföldre, vagy meghaltak, vagy megváltoztak. Haverjaim vannak, elsősorban magyarok, de akadnak románok is, akik tisztelnek. Már senkivel nem járunk össze. Így alakult. Úgy látom, hogy napjaink embere már csak saját magának és a családjának él.

– Fizikus, kémikus képzettséggel milyen a viszonyod az istenhittel?
– Hívő vagyok, de nem fanatikus. Templomjáró nem vagyok, de karácsonykor, húsvétkor elmegyünk a templomba. Nincs türelmem végigülni egy misét. Megtörténik, hogy a feleségem napközben becsal egy imára a templomba.
Nem szeretem belemártani ujjaimat a szenteltvízbe.
Hiszem, hogy létezik mindenek felett egy erő, egy energia, amely ezt az egész világegyetemet megteremtette. Nem hosszú, fehér szakállú bácsira gondolok.
Hiszek a sorsban is. Meg az időjárási frontok hatásaiban. Hiszek az energiavámpírok rossz, romboló hatásában. Hiszek a szeretet erejében. Hiszek a szerelemben. Hiszek az emberekben, főleg a fiatalokban. Nagyon-nagyon szeretem a fiatalokat. Hiszem, hogy övék a jövő. Akkor is, ha sok mindenben nem értünk egyet. Ezt úgy magyarázom, hogy én maradtam le.
        
Nagy István fizikatanár, Pécska
(Folytatjuk)

Szóljon hozzá
CAPTCHA Image
Hozzászólt: Nagy István / Kedd, 2018. augusztus 07., 10.47 Válaszoljál rá! Válaszoljál rá!

És a diplomásoknak a büfé-vacsora se hívószó...
Hozzászólt: Ilona János / Hétfõ, 2018. augusztus 06., 21.46 Válaszoljál rá! Válaszoljál rá!

Csak büfé-vacsorát. :)
Hozzászólt: Nagy István / Hétfõ, 2018. augusztus 06., 17.47 Válaszoljál rá! Válaszoljál rá!

Ez evidenciák triviálisak. :)

Jut eszembe, pénteken teltház volt, bár nem ígértek sem látványt sem melódiát.
Hozzászólt: Ilona János / Vasárnap, 2018. augusztus 05., 14.40 Válaszoljál rá! Válaszoljál rá!

Értem. Csak ezzel visszajutunk a beszélgetés legelejére.
Hozzászólt: Nagy István / Vasárnap, 2018. augusztus 05., 06.57 Válaszoljál rá! Válaszoljál rá!

Kedves Ilona János!
Hol írtam, hogy CSAK a pedagógus kellene nevelje az ifjúságot?
Egyszer kiszámoltam, éves átlagban napi 3,6 órát tölt óvodában, iskolában az oda járó.

Az emberfia márpedig mintakövető. Ha a tanár nem jár közművelődési eseményekre, akkor a tanítványai se fognak.

Tegnapelőtt Juhász Béla tanárkolléga könyvének bemutatóján - észlelésem szerint - két aktív pedagógus volt jelen, a Csiky magyartanára és egyik pécskai fizikatanár.
Hozzászólt: Ilona János / Péntek, 2018. augusztus 03., 14.16 Válaszoljál rá! Válaszoljál rá!

Kedves Nagy István!

A pedagógus kiemelt nevelői szerepe egyértelmű, ebben nincs, nem is lehet vita közöttünk (sem). Azt viszont már régóta nem állíthatjuk, hogy CSAK az ő feladata volna a fiatalok nevelése. Szülők, család, lakókörnyezet, óvoda, iskola, barátok, média, társadalom stb. közvetve vagy közvetlenül, együtt határozza meg az életünk alakulását, kulturális értelemben is. Ez fokozottan érvényes a huszonegyedik század globális világában, annak minden pozitív és negatív hatásával együtt. Az első mondatot kiegészítve tehát a pedagógus nevelői szerepe kiemelt, de jócskán korlátozott, ahogyan erre számos tanulmány és felmérés is utal.

Ami engem illet, örömmel gondolok vissza mindazon könyvekre, folyóiratokra, amelyek szerkesztésében, tördelésében és bemutatásában részt vehettem. A legbüszkébb éppen a tanár úr által is említett Ujj János Arad – Történelmi városkalauz című kötetének második, javított kiadására vagyok, amelynek a bemutatója is igen hangulatosra, látványosra sikerült, sőt a „felnőtt bemutató” előtt a csikys diákok számára is oldott hangulatú, a szerzővel való beszélgetéses könyvbemutatót tudtunk szervezni. Az órai és órán kívüli tevékenységek szervezése, illetve az iskolai honlap szerkesztése miatt (is) ugyan igencsak korlátozott a szabadidőm, de komoly, átgondolt feladat elvégzésében, ha valóban szükséges, szívesen segítek. Nyilván, nem kéthetente, mert annyi ismert és elismert szerzőt, művet biztosan nem tud Arad felmutatni, ugye, ez sem képezi vita tárgyát.
Hozzászólt: Nagy István / Péntek, 2018. augusztus 03., 11.02 Válaszoljál rá! Válaszoljál rá!

Kedves Ilona János!
Ezúttal hozzászólása érdemi részéről írok néhány mondatot.

A tanító és a tanár azért lényegesen más, mint bármely más diplomás, ugyanis rájuk van bízva a jövő nemzedékeinek a NEVELÉSE!
Márpedig, ahova nem megy el, ahova nem hív a nevelő, oda nem megy el a nevelt.
Amire nem kíváncsi a nevelő, arra csak teljesen véletlenül lesz kíváncsi a nevelt.
Ja, ne akarjuk nevelni az ifjú generációt. Elég ha csak etetjük, hogy teste teljesedjék ki, mert a maga lelkével majd ő elbánik, mert csak és kizárólag ő tudhatja, hogy neki jó. - No ezzel a megközelítéssel én nem tudok mit kezdeni, ugyanis a tanító és a tanár nem állatgondozó.
Egyébiránt a fészbúkon láthatja, hogy nekünk elég nagy virágos kertünk van, és azon kívül művelünk 7 ár veteményest is, de közben el-el megyünk Pécskáról, a szintén pedagógus, már nyugdíjas feleségemmel aradi közművelődési rendezvényekre. Nem csak könyvbemutatókra. A kérdéseim nem a könyvbemutatókra vonatkoztak, hiszen azok csak egy válfaja a közművelődésnek!
A legfontosabb kommunikációs csatorna a beszéd és a jelenlét. Információhordozó az azonban sokféle van: nyomtatottan és távközléssel elérhető.
Az aradi könyvbemutatók színesítésében, látványgazdaggá tételében a kolléga úr is jeleskedhetne. Csak tegye! Örülni fognak neki a részvevők! Ismert és elismert szerzőket, befutott műveket mutathatna be kedvére, akár kéthetente, sokak megelégedésére, és erkölcsi megbecsülése által kísérten.

Egyébiránt engem kifejezetten zavart, amikor olyan könyvbemutatókon voltam évekkel korábban, amikor az iskola jótollú, igényes tanára könyveinek bemutatóin, Ujj Jánosra gondolok, szinte egyetlen kollégája és egyetlen egy tanítványa se jött el a Minorita Kultúrházba.
Kifejezetten zavar, hogy Arad és Arad megye aktív történelemtanárai szinte soha, egyetlen egy aradi vagy történelmi tárgyú előadásra se mennek el. Engem kifejezetten zavart, amikor az ifjú titán történelemtanár fikázta Zakar Péter szegedi történész, egyetemi tanár aradi előadásait.

Jut eszembe, 1979 óta belülről látom a tanári, nevelői, pedagógusi lét, saját és mások gyerekei terelésének minden zegzugát.
Hozzászólt: Nagy István / Csütörtök, 2018. augusztus 02., 15.10 Válaszoljál rá! Válaszoljál rá!

Egyetlen egy interjú volt, bár valóban nem rövid.
Hozzászólt: Ilona János / Csütörtök, 2018. augusztus 02., 10.36 Válaszoljál rá! Válaszoljál rá!

Ezek szerint már Szegeden sem járnak a tanárok a könyvbemutatókra... (A hatodik kérdésre adott válasz első bekezdése alapján.)
Viccet félretéve, és a hetedik kérdést elővéve (Miért látni kevés tanárt ezeken a rendezvényeken?), talán azért, mert magyarul tanító tanárból is egyre kevesebb van. És egyre kevesebb magyar közgazdász, orvos, ügyvéd, pap, lelkész, elárusító, fodrász és postás is van, de az ő hiányukat valahogy nem szokás kipécézni a könyvbemutatókon és más kulturális eseményeken.
És, igen, a pedagógus, bár a nemzet napszámosa, tudjuk, de azért ugyanúgy emberből van, mint mindenki más. Dolgozik (általában többet, mint ami látszik), haza is visz a munkájából (általában többet, mint ami látszik), de utána pihenni is szeretne, meg a családjával együtt lenni, netán otthoni munkákat végezni, sőt, horribile dictu, még kikapcsolódni is, úgy, ahogyan ő szeret. S ha ez a kiskertben valósul meg, akkor ott. Miért kell ezért neheztelni rá?
És igen, szükséges a zsigeri kíváncsiság tanárban, közgazdászban, orvosban, ügyvédben stb., de ne feledkezzünk meg arról, hogy mostanság messze nem a könyv a legfontosabb kommunikációs csatorna ennek kielégítésére.
Vissza a könyvbemutatókhoz. Amelyek sikerességéhez, úgy vélem, alapvetően három dolog szükséges:
1. Jó könyv.
2. Jó tollú szerző. (Bónusz: ismert és elismert.)
3. Jó bemutatás.
Ami a jó könyvet illeti, nem csak a témára gondolok, bár az a legfontosabb. Szeretnénk, ha a fiatalok is el-eljönnének (lehetőleg maguktól, nem „piros pont” reményében) a könyvbemutatóra? Akkor ne csak a múltra emlékezzünk. (Révedjünk, írnám, de félek, túl lebecsülőnek tartanák néhányan.) A legtöbb kamaszt nem a múlt és a visszaemlékezések érdeklik, hanem a jelen (az általa is megélt jelen) és a jövő (az általa is megélhető jövő). Meglepődnénk (de nagyon!), ha felmérnénk, hogy az aradi könyvbemutatókra csak szelíd (szolid!) rábeszélésre (vagy még úgy sem) ellátogató diákok közül hányan, milyen sokan olvasnak. Persze, azt, ami őket érdekli, semmi mást.
Elvárható és ildomos, hogy a bemutatott új könyv tetszetős kivitelezésű, lehetőleg hibamentes, tipográfiai szempontból igényes és eredeti is legyen, teszem hozzá némi szakmai múlt és ártalom okán.
Ami a második pontot, tehát a jó tollú szerzőt illeti, Aradon már több az író, mint a kocsma. Mondta ezt Kovách Géza, évekkel ezelőtt (idézve Réhon József PORTRÉFÉLE – Szabályos? – Groteszk? című írásából, onlinejelen, 2018. július 31.). Nincs jogom kételkedni a hírneves történelemtanár szavaiban. Hozzáteszem, itthon külön könyvespolcon csoportosítom az utóbbi két és fél évtizedben Aradon kiadott köteteket. Elolvasni viszont csak egy részüket volt érkezésem az elmúlt időszakban.
A jó bemutatáshoz (harmadik pont), természetesen, kell az alapos előkészítés (újságcikk, plakátok, online hír, facebook-os esemény, személyes hívás, szóbeszéd stb.), de az is, hogy maga az esemény, a könyvbemutató kellőképpen érdekes és interaktív legyen. Megint csak a fiatalok szemszögéből: elől áll egy muki és beszél vagy felolvas – ez így rém unalmas. (Még ha udvariasan úgy tesznek is, hogy figyelnek. Úgy teszünk, hogy figyelünk…) Ha az előadó színesít, képeket vagy filmet vetít, vendégeket hoz, megszólít, kérdez (nem szónokiasan), beszéltet, tehát ha ügyes kis horgokkal, több síkon tudja a hallgatóságot bevonni, elgondolkodtatni, igen, lenyűgözni akár, akkor kezdhetünk egy jó bemutatóról beszélni. Lehet így? Lehet. Sok munka van vele.
S még ha mindhárom feltétel teljesül és megvan az alapkíváncsiság is, bármikor közbejöhet egy-egy váratlan esemény, betegség, családi esemény, utazás, sürgős munka stb. stb. Tanárnál, közgazdásznál, orvosnál, ügyvédnél stb. Itt, Aradon, de akár Szegeden is…
Bocsánat, ez kissé hosszúra sikeredett, de hát a fenti interjúsorozat sem rövid.

Jelen
Puskel Péter
Communitas
'