Fölszálott a páva

Kedd, 2018. november 20., 23.31

Juhász Bélát kérdeztem (4.)

Juhász Bélát kérdeztem (4.)
Juhász Bélát kérdeztem (4.)
– A feleséged is nyugdíjas?

– Igen. Korábban a Közegészségügyi Ellenőrző Hivatalnál, a Sanepidnél volt laboratóriumi asszisztens.

– Ha jól hallom, akkor együtt laktok a lányoddal meg az unokáitokkal.
– Igen. A két srác imádja a számítógépes játékokat. És teli van a lakás legókkal. Gyűjtöttek pénzt, és vettek a szüleik nekik egy-egy laptopot is. Ügyes, jól nevelt, tehetséges gyerekek. Tegnap a kicsi feltöltötte a nagyanyja telefonjára a WhatsAppot.

– A lányod és a vejed?
– A vejem informatikus, a marketinges és informatikus lányom meg itthonról dolgozik, és két fiának szenteli ideje nagy részét. Viszi őket úszni, karatéra, angolra, a nagyobbat gitárórára.

– Közösségi alkat, vagy magányos farkas vagy inkább?
– Ez jó kérdés. Nem vagyok magányos farkas. Szeretem a közösséget. Szeretek olyan emberekkel beszélgetni, akiket erre alkalmasnak tartok. Utálom a hazugságot, a félrebeszélést, a szerepjátszást. Én őszintének tartom magamat, és akit hasonlóan őszintének látok, avval szívesen eltöltöm az időmet. Ilyen értelemben szeretek társaságban lenni.
Most már az Írószövetségbe is felvettek. Oda, magyarként, mint egy egzotikumot vettek be. De nagyon melegen fogadtak. Megadták a 2016-os prózadíjat. Közöltek írásaimból az ARCA című folyóiratukban.

– Irigyeid vannak-e?
– Igen. Biztos vannak, főleg az írogatók, kultúraszervezők között. Van, akiről érzem, hogy irigy, pedig nem kéne annak lennie. Ez az ember habitusától függ, hogy hajlik-e az irigységre vagy sem. Azt hiszem, hogy az, akinek irigyei vannak, letett valamit az asztalra. Valami irigylésre méltót.

– Szeretnek az emberek?
– Azt hiszem, igen. Kivétel persze van. A gyerekek eleve szerettek. Ma bementünk az egyik üzletbe, és egy fiatal eladónak felderült a tekintete: „Csókolom, tanár bácsi!”... Azt hiszem, hogy a kollégák nagy része is szeretett. Soha nem volt gondom a szomszédokkal, sem a családban.
Azt hiszem, megbecsültek. Én is megbecsülöm a másikat. És vannak olyanok is, akikkel nem rokonszenvezek.

– Szereted az embereket?
– Attól függ. Általában igen, szeretem a jó, az őszinte, a megbízható embereket. Szeretem azokat, akik engem is szeretnek. Szeretem a fiatalságot, a gyerekeket nagyon. A megengedett határok között szeretem a szép nőket.

– Voltak, vannak példaképeid?
– Nem mondhatom.

– Elismerték, elismerik munkádat?
– Hát, mit értesz elismerésen? Azt, hogy egy ismerős megállít az utcán és mondja, hogy jó volt ez az interjúd, tetszett az utóbbi jegyzeted, egyetértek veled, az valódi elismerés. Rendezvényen idősebb asszony – akit nem ismerek – odajön hozzám, hogy tanár úr, nagyon tetszett, amit írt, kivágom az írásait és gyűjtöm. Vagy a nagyvarjasi Szabó Pista Sarkadról a Lestyán-interjú megjelenése után megdicsért. Ő és Kövér Péter meg Puskel Péter és Böszörményi Zoltán szokott ilyet, és ez jólesik.
Más elismerés? Megkaptam az Irodalmi Jelen prózadíját 2015-re – a Száraz köd című novelláskötetemért –, és a Romániai Írószövetség aradi fiókjának prózadíját 2016-ra, ugyanazért a kötetért. Ennyi. Nem vagyok Márki Sándor-díjas, sem Kölcsey-díjas, és nem is bánom.

– Jó gyermek voltál?
– Igen. Egyszer verekedtem össze a nagy udvarunkban Neluval, egy román gyerekkel, de később nagyon jó haverok lettünk.

– Akkor nem is lázadtál.
– Nem. Nem volt miért. Úgy neveltek a szüleim is, és olyan körülmények között nőttem föl, hogy ne legyen közvetlen okom a lázadásra.
Életemben kétszer futballoztam. Egyszer Kisvarjason, ahol eltört az orrom, és egyszer a strandon, a homokban, mezítláb, és kitörtem a kisujjamat.

– Értek nagy csalódások?
– Amikor nem vettek vissza a Csikybe, és nyolc hónappal a nyugdíjazásom előtt elküldtek –„segítségképpen” – Pécskára, a Gheorghe Lazăr román tannyelvű középiskolába, és odatettek, hogy versenyvizsgázzak a helyettesítői állásra, akkor az csalódás volt. Azért elsősorban, mert nem én akartam igazgató lenni a Csikyben, meggyőztek, hogy vállaljam el, csináltam is, ahogy tudtam. De mára elsepertem az útból ezt az epizódot is.
Szerelemben nem csalódtam. Kisebb, jelentéktelen csalódások értek, de azok mindenki életében vannak.

– Milyennek látod a nyomtatott magyar sajtó jövőjét?
– Erről én is nagyon sok embert megkérdeztem. Pár éven belül a papírformátumról át fog térni az internetes, online változatra.
Amikor bemegyek a Jelen szerkesztőségébe, és látom, hogy milyen kevesen gyártják a lapot, akkor nagyon elszomorodom.

– A magyaros, nehéz ételeket szereted inkább, vagy a könnyebbeket? Nagyevő vagy?
– Nem vagyok nagyevő. Gurman vagyok. A finom, magyaros ízeket szeretem. Rászoktam a kínai kajára is. Szeretem a rántott, panírozott ételeket. Szívesebben megeszem a rántott sajtot, mint a rántott karajt. Kedvencem a rántott párizsi. Amióta megvolt a gyomorműtétem, bármit ehetek. De módjával. Megeszem a fűszeres háziszalámit is, de egyetlen szeletet egy evésre.

– Főzni tudsz?
– Nem. A tea a maximum. Lehet, hogy tudnék, ha megpróbálnám, de nem hagynak.

– Hogy viszonyulsz a szebbik nemhez?
– Mindig sokkal jobban éreztem magam hölgytársaságban, mint pasikkal. A családban is hosszú ideig a nők voltak többségben, és az iskolákban is így van.
Leülni egy kocsmába, sörözni, beszélni férfiakkal a nőkről nem szoktam soha. Nem tudok órákat beszélgetni a fociról vagy a politikáról sem. Sokkal jobb a hölgyekkel csevegni, akár pletykálni is.

– Kell-e a mai embernek a vallásos hit?
– Mindenképpen kellene, de ha bemegyek a templomba, akkor látom a sok üres helyet, ami elszomorít.
Sokkal jobbak lehetnének az emberek, ha lenne egy ideáljuk. Nem feltétlenül, hogy higgyenek egy Istenben, hanem hogy higgyenek a szeretetben, a jóban. Nem feltétlenül a papokban kell, hogy higgyenek, hanem az univerzumban, a Mindenhatóban.

– Szabadidődben mi a kedvenc tevékenységed?
– A számítógépnél sok időt töltök. Egyre ritkábban, de még odanézek a tévéképernyőre. Nagyon ritkán nézek meg egy műsort eleitől a végéig. Néha elcsal a feleségem egy sétára, a Maros-partra. Megyek szívesen. Meghallgatok egy-egy könyvbemutatót, megnézek egy kiállítást és szívesen megyek színházba. Bérletem van az Aradi Kamaraszínházba.

– Gyorsan olvasol?
– Lassan. Sajnos. Gyorsolvasási szakkönyvet is vettem. Az az érzésem, hogy gyorsan olvasva felületesen olvasok, és nem tudom rendesen megérteni az olvasottakat. Ezért nem szeretem a feliratos filmeket.

Hiszel a földönkívüli élet lehetőségében?
– Igen. Nagyon hiszek benne. Olvastam könyveket erről a témáról. Nem mondhatom, hogy biztos vagyok benne, hogy létezik. De még senki sem bizonyította be az ellenkezőjét.

– Optimista vagy?
– Általában próbálok az lenni. Tudom, hogy annak kellene lennem. Próbálom nevelni magam, hogy optimista legyek. De van, amikor kicsit negativistán gondolkodom. Akkor azt próbálom elhessegetni magamtól.

– Félsz az öregkortól?
– Nem vagyok rá kíváncsi. Félek a betegségtől, a tehetetlenségtől, attól, hogy mások terhére legyek. Az elhülyüléstől, a szellemi leépüléstől félek.

– Érzelmes típus vagy?
– Nagyon. Könnyen elérzékenyülök. Megtörténik néha, hogy tele lesz könnyel a szemem.

– Szoktál sírni?
– Mostanában nem. Visszatartom.

– Könnyen fel tudnak dühíteni?
– Igen. Nagyon könnyen. Olyan a személyiségtípusom. Lehet, azért is, mert a Bika jegyében születtem. Könnyen felmegy bennem a pumpa, de aránylag hamar lehiggadok, és elnézem azt, hogy felhúztak. A bosszúságok múló dolgok. Most már nem csinálok belőlük nagy problémát. Egy időben, még az iskolában is, annyi mindenért ettem magamat, és rágódtam. Nem tudtam elfogadni sok mindent, aztán rendeződtek a dolgok.

– A homoszexualitásról mit gondolsz?
– Engem undorít a gondolata, de ugyanakkor elfogadom. Úgy olvastam régebben, hogy van született, amely ellen semmi kifogásom nem lehet, és van kialakult, amit elítélendőnek tartok. Nincs velük semmi bajom. Vannak homoszexuális ismerőseim, akár haveroknak is mondhatom őket, de maga a gondolat nekem nagyon idegen.

– Mi az ars poeticád?
– Nincs ars poeticám. Nem tudnám megfogalmazni.

– Gazdagnak érzed magad?
– Anyagilag egyáltalán nem. Lelkileg gazdagnak érzem magam. Gazdagnak azért, mert nagyon szép életem volt eddig, nagyon sok sikert értem el, de a legnagyobb siker az, hogy meggyógyultam a rákból. Most már írásba is adták a klinikán. És én elhiszem. Ez nagyon-nagyon gazdaggá tesz engem. A feleségemmel 46 éve szép családi életet élünk. A gyerekeink, bár háromszor dolgoztak néhány hónapot Amerikában, itt vannak velünk, és ennek örülök. Az unokáim okosak, ügyesek, egészségesek.

– Akkor megállapítható az is, hogy boldog vagy?
– Igen. Boldog vagyok. Pontosan. Ezek után nem lehet nem boldognak lenni.

Nagy István fizikatanár, Pécska

Szóljon hozzá
CAPTCHA Image

Jelen
Puskel Péter
Communitas
'