Vasárnap, 2018. december 16., 20.35
Nemzetépítés, kisebbségek és orosztalanítás

Kezelhetetlen birodalmi hagyaték?

 

Ukrajna sebességbe kapcsolta a nemzetépítést, frontális offenzívát indított a még mindig jelentős szovjet/orosz birodalmi örökség ellen. Mit sem törődve a lengyel, magyar és román nemzeti kisebbségekkel, melyek az orosztalanítás kollaterális áldozataivá válhatnak. Kijev eltökélt, bármilyen áron ukrán nyelvű országgá szándékszik változtatni Ukrajnát. A Moldovai Köztársaság, a balti államok és – bármennyire meglepő – Németország is hasonló problémákkal szembesül, az évszázados oroszosítás tartós hagyatéka ott is szálka, ott sem igazán tudnak mit kezdeni vele, noha távolról sem olyan vehemensek, mint Ukrajna. Holott az orosztalanítás jóformán sehol sem az orosz nemzeti kisebbségek ellen irányul, hanem az eloroszosodott nemzettársak, vagy egyéb nemzeti kisebbségek „vissza-nemzetesítését” célozza.

A legtöbb európai országgal ellentétben, a hatalmas szovjet birodalomban a statisztikailag kimutatott nemzeti viszonyok korántsem tükrözték/tükrözik a valós nyelvi helyzetet. Míg a legtöbb országban a statisztikákban szereplő nemzeti kisebbségek a saját nyelvüket használják, a Szovjetunióban a statisztika nem tükrözte az oroszosítás óriási mértékét, azt, hogy teljes nemzetek vagy nemzetrészek nyelvileg eloroszosodtak.

Több tízmillió emberről van szó, főleg a saját autonóm köztársaság nélküli szovjetuniói német (1989-ben 2 millió) és a zsidó (1,4 millió) kisebbségek körében az eloroszosodás szintén óriási mértékű, akárcsak a kisebb létszámú nemzeti közösségek körében. A többnemzetiségű birodalomban az orosz közvetítő nyelv volt (ma is az, az utódállamokban), a vegyes házasságok legtöbbször eloroszosítással jártak, még akkor is, ha egyik házastárs sem volt orosz. Belorusz–moldáv/román, ukrán–zsidó, litván–mordvin, ukrán–tatár, bolgár–német stb. vegyes házasságokban szinte kizárólag oroszul beszéltek, az ilyen családokból származó gyermekek legtöbbször egynyelvű oroszokká váltak, noha a statisztikákban valamelyik szülő nemzetiségén szerepeltek. Az eloroszosodás csupán a Kaukázust (muszlim népek, illetve keresztény grúzok és örmények), illetve a közép-ázsiai muszlim népeket (főleg üzbégeket és tadzsikokat) kerülte el, ott egész nemzetek megtartották anyanyelvüket, vegyes házasság esetén valamelyik fél nyelve vált uralkodóvá, de nem az orosz.

A nyelvi eloroszosodás roppant furcsa, mondhatni torz fejleményekre vezetett a Szovjetunió felbomlása után. Németországot például sokkolta, hogy a Szovjetunióból származó „nemzettestvérek” betelepülésével milliós nagyságrendű orosz nyelvű kisebbség alakult ki. A kilencvenes évek elején olyan másfél millió „russlanddeutsche” települt Németországba, a külnémetek hazatelepítése programja keretében. Igen ám, de a német anyanyelvű erdélyi szászokkal ellentétben, az oroszországi németek olyannyira eloroszosodtak, hogy már a családban is oroszul beszélnek, s nemcsak vegyes házasságok esetében, hanem úgymond színtiszta német eredetű családokban is, s Németországba érkezésüknél legfeljebb törték a német nyelvet. Az azóta eltelt negyedszázad óta Németországban megtanultak németül, a közéletben, munkahelyeken azt használják, a családokban azonban a mai napig oroszul beszélnek (a már Németországban született fiatal nemzedék is), akárcsak közösségi összejöveteleiken, többségük pedig a mai napig a moszkvai médiát követi, nem a németországit. Milyen németek azok, akik még Berlinben is oroszul beszélnek egymás között, információikat pedig Moszkvából szerzik oroszul, morfondíroznak érthetetlenül németországi nemzettársaik? A Russlanddeutsche betelepülése okozta meglepetés nyomán Berlin megváltoztatta szemléletét, immár nem fogad be automatikusan minden külnémetet, a nyelvismeretet kötelezővé tették.

A szovjet utódállamokban is hasonló a helyzet. Észtországban például a lakosság egyharmadát különböző nemzetiségű szovjet telepesek adják, köztük finnugor mordvinok vagy udmurtok is. Igen ám, de azok csakis oroszul beszélnek, hiába ajánlotta fel nekik a finnugor testvériségért elkötelezett észt hatalom mordvin vagy udmurt nyelvű iskolák alapítását, a mordvinok és udmurtok elutasították, gyermekeiket orosz nyelvű iskolába járatják. A Moldovai Köztársaság is autonómiát biztosított az olyan 200 000-es gagauz kisebbségnek (ortodox keresztény törökök), elvileg a nemzeti önazonosság megtartására. Csakhogy a gagauzok nem saját nyelvükön kormányozzák autonóm tartományukat, hanem oroszul, s iskoláik nagy többsége is orosz tannyelvű, s csak ritkán gagauz nyelvű! Ami nemtetszést eredményezett Kisinyovban, megkérdőjelezvén a kisebbségi autonómia létjogosultságát. Arról nem is beszélve, hogy a moldovai ukrán, bolgár vagy egyéb kisebbségek is inkább az oroszt használják a mindennapi életben, mintsem saját anyanyelvüket, vagy a moldáv/román hivatalos államnyelvet.

Az orosz nyelv aránya mindenütt nagyobb, lényegesen nagyobb, mint az orosz nemzetiségűek statisztikai aránya. Ami roppant frusztráló az ukrán hazafiak számára. A 35 milliós ukrán nemzetből olyan 15 millióan orosz nyelvűek, akik az ukránt legfeljebb törik, s csak olyan 20 millióan ukrán anyanyelvűek. Ukrajna a szomszédos Belorusziára tekint, ahol rövid nemzetépítési próbálkozás után már 1995-ben lemondtak a beloruszosításról, amikor az oroszt hivatalos nyelvvé emelték. Ami nyomban az oroszosítás rohamléptű folytatását eredményezte: jóllehet mindkét nyelv egyenrangú, a népesség 80%-a belorusz, s csak olyan 10%-ban orosz (a maradék 10%-ot egyéb kisebbségek teszik ki), a lakosság 80-85%-a szinte kizárólag az orosz nyelvet használja, a beloruszt pedig olyan 10-15%, majdnem kizárólag falvakban. A városok majdnem teljesen orosz nyelvűek, akárcsak a sajtó 90%-a, a felsőoktatás pedig 100%-ban orosz. Igen, a független Belorusziában nincs belorusz nyelvű egyetem vagy főiskola!

Ukrajna ezen örökségnek üzent hadat a tavaly őszi drasztikus oktatási törvénnyel, illetve a helyi szinten 10%-ot meghaladó kisebbségek nyelvhasználatát biztosító 2012-es nyelvtörvény minapi érvénytelenítésével. Utóbbit az oroszosítás eszközének tekintik, annak nyomán az ukrán nyelv jelentősen visszaszorult az évszázadok óta eloroszosodott keleti és déli országrészekben. 2012 előtt az eloroszosodott ukránok kénytelenek voltak megtanulni anyanyelvüket, mivel a közigazgatásban azt kellett használni, a nyelvtörvény után viszont már nem. A dél-ukrajnai parányi bolgár vagy görög kisebbség pedig a nyelvtörvény alapján követelt… nem saját anyanyelvű, hanem orosz nyelvű közigazgatást és oktatást, ami felháborító az ukrán hazafiak számára. Ha már úgysem ápolják saját anyanyelvüket, akkor inkább az ukrán államnyelvet használják, nehogy már az oroszosítás továbbítóivá váljanak. Igen ám, de az észak-bukovinai román, kárpátaljai magyar, valamint galíciai és volhíniai lengyel nemzeti kisebbségek nem oroszosodtak el, hiszen csak 1945-ben kerültek Moszkva uralma alá. Megtartották anyanyelvüket, nemzeti önazonosságukat, az államilag erőltetett ukránosítás számukra üldözést jelent, nem orosztalanítást.

 


 


Szóljon hozzá
CAPTCHA Image

Jelen
Puskel Péter
Communitas
www.mti.hu
www.hirkereso.ro
www.hirtv.hu
'