JelenHaz
Kedd, 2019. november 19., 04.46
Beszélgetés dr. ALBERT FERENC professzorral

Legöregebb a véndiákok között

Legöregebb a véndiákok között
Legöregebb a véndiákok között

Szeptember 21-én rendezte az Aradi Alma Mater Alapítvány lelkes, ifjú kuratóriuma a XV. véndiák-találkozó utódrendezvényét, a nemzedékek találkozóját. Azért az új elnevezés, mert ezúttal a legfiatalabb előkészítős vagy éppen óvodás gyerekek ugyanúgy élvezhették a rendezvény pillanatait, mint a többségi résztvevők, az idősebb nemzedék képviselői és nem utolsó sorban a nagy öregek: a nyolcvan-nyolcvanöt éves generáció képviselői, meg akik őket is felülmúlták – jó erőben, derűsen feszítve, mosolyt gerjesztő vicceket eldurrantva, fiatalos hangulatot sugározva egykori iskolájuk légterébe. Köztük volt ő is, a 165 cm magas, 58 kilós, 90 éves nyugalmazott egyetemi professzor, dr. Albert Ferenc.

*****

 

– Eddig egyetlen egyszer sikerült találkoznom Veled személyesen. A temesvári Új Ezredév Református Központba hívott egykori kollégám – ő is fizikusként kezdte pályáját – Bodó Barna, hogy mutassam be Legyőztük a rákot című dokumentumregényemet. A kötelező értékelés után kérdezhettek a közönség soraiból. Te is jelen voltál, párod oldalán. Soha sem fogom elfelejteni okos szavaid bársonyosságát, szemed gyémánt-fényét.

Előtte már beszéltünk telefonon. Mint a Szövétnek, az Aradi Kulturális Szemle régi támogatója és olvasója, felvállaltad, hogy szerzőként is jelen legyen neved a lap hasábjain: a Memoár rovatban Nagy úton címmel felidézed Kanadában, volt osztálytársad, Andrényi Tamás, az egykori aradi nagykereskedő család tagjának otthonában tett látogatásodat. S közben bemutatod dióhéjban az Andrényi család múltját és virágkorát.

Néhány évvel ezelőtt egy véndiák-találkozó alkalmával az aradi Csiky Gergely Főgimnázium igazgatói irodájának ablakából lestem az udvaron gyülekező, egykori diákokat. Fiatalos léptekkel jöttél be az épületbe, mosolygósan, a viszontlátás öröme csillogott szemedben. Eléd rohantam, le a lépcsőn. Sajnos, akkor nem sikerült találkoznunk. Elvegyültél a tömegben. Újra diákja lettél az Aradi Katolikus Gimnáziumnak. Tarsolyodban hatalmas tudással, élettapasztalattal.

 

Ismered azt a viccet, hogy két öreg találkozik az aradi állomáson…? „– Hova mész?” – kérdezi az egyik. „– Érettségi találkozóra” – mondja a másik. „– Hányadik?” – „Hetvenegy.” – „Hányan lesztek?” – „Nem tudom. A hetvenévesen egyedül voltam.”

– Azért vagy ilyen jó erőben, mert jó a humorérzéked.

Tegnap Temesváron megkérdezte valaki: Mi a titkod? Hogy csinálod? Mondtam: Úgy, hogy minden nap felkelek. De egyre kevesebb dolgot tudok csinálni…

Bemegyünk a tanítók földszinti termébe. Hogy néhány percig zavartalanul beszélgessünk.

Az elemi iskolának itt volt az igazgatósága.

– Milyen érzés újból itt lenned egykori iskoládban? Szerettél ide járni?

Imádtam.

– Mesélj valamit gyermekkorodról!

Marosvásárhelyre kerültem a csíksomlyói lelencből, azaz az árvaházból. Anyám kiszombori volt, apám sóváradi. Bíró József. Marosvásárhelyen laktak. Anyámnak nem lehetett gyereke (RH-negatív… – akkor még így volt. Ma már ez nem nagy gond.) Elment Csíksomlyóra 1929-ben a kisasszony-napi búcsúra, hogy az ottani árvaházból hozzon egy gyereket. Akkor tettek be engem egy kosárba az árvaház kapujában. Egy csíkszentkirályi család, gazdagok, a nagy Andrássy családnak egy oldalága. Andrássy bácsi a ’70-es években még élt Csíkszentkirályon. Onnan hozott el engem anyám a búcsú másnapján. Elvitt Marosvásárhelyre. Apám tűzoltó volt a Baross Gábor utcában. Ott laktunk 1938-ig. Akkor apámat nyugdíjba tették, mert a tűzoltóságnál is jöttek a nyelvvizsgák, mint a többi állami állásnál. A Dandea nevű marosvásárhelyi polgármester behívta apámat. Azt mondta: Bíró, ezek a mocsok regátiak magát úgyis elbuktatják a nyelvvizsgán… Ilyen kérdések voltak: Hogy mondják románul a tyúkszarnak? Meg hasonlók… Én magát olyan nyugdíjba teszem, hogy ne búsuljon. 3000 lejes nyugdíjat kapott, amelyért három öl tutajfát lehetett venni, amit Galócásról hoztak. (Aradon a Gloria-pályánál húzták ki a tutajt.)

Mivel foglalkozott ezután apád?

Lócsiszár volt. Értett a lovakhoz, hisz huszárként katonáskodott… Akkor jöttek a szóbeszédek, hogy átadják Erdélyt. Költözzünk Aradra! Anyám két testvére Kiszomboron lakott, a közelben, és Arad úgyis átesik… De Arad nem esett át! Így kerültem ebbe a városba. S itt nőttem fel.  Ebben a kis földszinti teremben, ahol beszélgetünk volt a katolikus eleminek az igazgatósága.  Návrády Ágoston, Németh Kálmán… Pintér Ilona tanító néni egyszer megbüntetett, mert a lépcső korlátján rückwärzben csúsztam le. Nagyot vert a seggemre.

Egyszóval, vannak maradandó emlékeid egykori iskoládból.

Most én vagyok a legöregebb a vén diákok között. Piros Dénes a második. Ő januárban tölti be a 90. évet. Következik Vadász Ernő, meg mások.

Innen kerültél az egyetemre. Melyikre?

A kolozsvári Agronómiára. Akkor még megvolt a magyar fakultás. Tanárom volt Kós Károly, Láng Béla szintén, szóval a nagyok. Piros diplomával végeztem, s évfolyamelsőként, népköztársasági ösztöndíjasnak jogom volt megjelölni három állást, amelyekből kötelezően az egyiket nekem adták. Megjelöltem az Újaradi Gazdaságot, az Öthalmi (Glogováci) Gazdaságot és Szentannát. Erre megkaptam a kinevezést a Bolyai Egyetemre, a Társadalomtudományi Katedrára, tanársegédnek. Gál Ernő prorektor volt a mentorom. Ő felelt ezért a katedráért. Mondtam neki meg Bányai László rektornak, aki Nagy Istvánt, az írót követte az egyetem élén, hogy én Aradra akarok menni, mert a szüleim ott élnek. Nekem tartozásom van. Ott tudtam meg első gimnáziumban, hogy nevelt gyerek vagyok. Bíró Dénesként nőttem fel. Szalai András pap volt az osztályfőnökünk. Névsort olvasott egy osztályfőnöki órán. Andrényi Tamással meg Székely Tomival jártam egy osztályba. A névsorolvasás végén a páter megkérdezte: „Van-e még valaki, akit nem szólítottam?” Jelentkeztem. „Hogy hívnak?” „Bíró Dénes.” Behívott a tanáriba. Elmagyarázta, hogy Bíróék nem az igazi szüleim. „Hogy a fenében nem?! Én ismerem őket.” Erre ő: „Te nevelt gyerek vagy, a lelencből vettek ki, Csíksomlyó, jófene…! „De úgy szeretnek, mint az igaziak.” Ezt jobban tudtam, mint az a pap.

Melyik az eredeti neved?

Albert Ferenc… Amikor haza mentem, a füzet címkéjére ráírtam az igazi nevemet: Albert Ferenc, Római Katolikus Főgimnázium, I. osztály. Ezzel intéződött el ez az egész história. A családban, a szüleimmel erről soha sem beszéltünk. De éreztem, hogy kötelességem ezzel foglalkozni. Megmondtam, hogy Aradra akarok menni. Ezt megértették, de ott tartottak, és elküldtek Bukarestbe egy tanfolyamra. Aki ott nagyon jól végzett, választhatott egyetemi központot Romániából. Rögtön Aradot választottam. A Iosif Vulcan utcában volt az Állatorvosi Egyetem. Megkaptam a kinevezést a katedrára. Üzemszervezést és szociológiát kellett tanítanom. Jelentkeztem 1955 nyarán. Márton Géza volt itt a dékán. Bekopogok hozzá. Látom, hogy a folyosón hordják a padokat. „Te vagy Albert Ferenc? Jó, hogy jössz, mert holnap megyünk Temesvárra.” Ez volt a nagy becsapás. Mondom neki: „Én nem akarok Temesvárra menni. Itt akarok maradni.” „Elhiszem. De az Állatorvosi Egyetem átköltözik Temesvárra.” Arról is vita folyt, hogy az Agronómiát Aradra vagy Temesvárra helyezzék. Itt jobb helye lett volna. De a temesváriak győztek. Az oltyánok. Azóta Temesváron élek. Amikor odavittek, azt mondták, csak ideiglenesen.

Hány év lett belőle?

Ötvenöttől a mai napig. Hatvannégy év. Azóta vagyok „ideiglenesen” Temesváron.

Szoktál még Aradra járni?

Addig jártam, amíg éltek a szüleim. Apám ’58-ban halt meg, anyám később, valamikor a hetvenes évek közepén. Azóta csak az Alsótemetőben látogatom. Pernyávában laktunk, a Miklós utcában, a Kapa utca és a Borona utca közötti részen. Pernyávában kétféle utca volt: nevek utcái (Demeter, Illés, György, Mihály, Miklós); a sugárutcák, amelyek kifelé vittek használati tárgyak neveit viselték (Csutora, Kosár, Fejsze, Kapa, Borona, Sarló).

Szereted Aradot?

Igazából Arad a szülővárosom. Marosvásárhelyen kilencéves koromig éltem.

Mi a legnagyobb sikered, amit szakmailag elértél?

Egyetemi professzor lettem, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja, Románia Társadalomtudományi és Politikai Akadémiájának levelező tagja. És most temesvári öreg vagyok.

Mit üzensz a mai aradiaknak, főleg a fiatal nemzedéknek?

Maradjanak itthon! Nekem három fiam van itthon. Még egyszer: 1. Maradjanak Aradon! 2. Őrizzék Arad aradiságát, aradi emlékeiket! Hogy tudják, mi az, hogy víztorony, hogy a régi magyar világban mekkora építészeti rangja volt a víztoronynak. A fiam most fényképezte le. Csodálatos! A Szabadság-szobor egy másik dolog. Az él. Annak a helye a Szabadság téren kellene hogy legyen. És 3.: Ne feledjék el, hogy a Választó utca választotta el Pernyávát a belvárostól. Ott volt a Lengyel bútorgyár, a Kapa utcában a Bartha hentes, a Leinhert pék, Illenc borbély, Kosara, meg arrább a Bakos  vegyeskereskedés… magyar volt Pernyáva.

Most már egyre kevesebben vagyunk.

Temesváron még kevesebben. Aradnak előnye Temesvárhoz képest, hogy itt még van falusi háttér: Pécska, Kisiratos, Simonyifalva, Zerind, Dezsőháza és környéke. Van Aradnak egy nagy titka: Itt annyian írnak, beszélnek, viselkednek magyarul, mintha negyvenezren lennének.  Amikor én gimnáziumba jártam ide, a 75 ezer lakosból 35 ezer volt a római katolikus. Benne voltak a németek is, de alapvetően magyarok. Közben volt tíz-tizenkétezer református, lutheránus, evangélikus. Volt legalább nyolc-tízezer magyar zsidó. Élükön a Neuman család. Az a Neuman, akinek a felmenője testvér volt a bankár Neumanokkal, mindketten Morvaországból jöttek ide. Az egyik Pestre került, onnan származik Neuman János, a matematikus. A másik Neumanból származik a malmos, aki Gájban felépítette Magyarország második legnagyobb gőzmalmát.

Áruld el, kérlek, mi a titkod? Mivel magyarázod, hogy most is, miután betöltötted a 90. évedet, ennyire frissen jár az eszed, ennyire tisztán gondolkozol?

Nemrég volt egy nagy ünnepség Temesváron. Hetvenen gyűltünk össze az Új Ezredév Református Központ zenetermében. És beszélgettünk. Ugyanezt a kérdést tették fel. Mondtam: A dolog nagyon egyszerű: Reggel fel kell kelni! És csinálni, amit tudsz! Mostanra beköltözött hozzám egy amerikai, Parkinsonnak hívják. Neki mandolinozok. Agronómus vagyok, biológus, faluszociológus. A világot bejártam. Harmincöt egyetemmel dolgoztam, együttműködtem. Faluszociológiát végeztem. Ma is foglalkozom a Bánság gyarmatosításával.

Tisztelt Tanár Úr, engedd meg, hogy megszorítsam kezed, megöleljelek, s kívánjak jó egészségben eltöltött további derűs, szép éveket!


Szóljon hozzá
CAPTCHA Image

Jelen
Puskel Péter
Communitas
'