Kedd, 2018. október 16., 09.27

Mégis hova parkolunk?

Az aradi tanács legutóbbi ülésén nem sikerült megszavaztatni az egykori Szabadság tér alá tervezett nagy parkoló építését. Ami a jelenlegi ellenzék számára persze mindjárt jó támadási felületté vált a mostani kormánypárti tanácsosok irányába.

Hogy miért, ők tudják: eddigi tapasztalatainkból kiindulva akár azt is mondhatnánk: csak. Ha történetesen fordított lenne a politikai felállás, nem tartanám kizártnak az azonos szavazási eredményt.

A helyzet mindenképpen az, hogy „fokozódik”, előbb-utóbb (de inkább előbb) egy égető kérdésre valamilyen megoldást kell majd találni.

Kalandozzunk kissé visszafelé a múltba.

Úgy három és fél-négy évtizede a román sajtóban hír jelent meg arról, hogy az USA autógyártó-óriásának detroiti fellegvárában a munkások tiltakoztak életkörülményeik javításáért. (Már akkoriban is gyakran tiltakoztak, amikor Romániában minden nagyon szép és jó volt.) Nem hazai forrásokból derült ki: több parkolóhelyet követeltek az üzem közelében, hiszen nem volt hová leparkolniuk saját kocsijukat...

Kb. két évtizede Arad akkori (liberális) alpolgármestere egy sajtótájékoztatón, újságírói felvetésre azt válaszolta (nem komolyan gondolva): mit csináljunk, ha az Osztrák–Magyar Monarchia úgy építette meg a mai Aradot, hogy alig lehet parkolni a városközpontban?  

Azóta ugrásszerűen nőtt a gépkocsik száma, akár időleges parkolásuk a városközpontban valóságos rémálommá vált.

Több mint száz esztendeje Arad központja változatlan, az azóta történt beépítések (pl. Continental Szálló, Poliklinika, a volt Főposta, néhány tömbház) mit nem változtattak a városszerkezeten (legfeljebb kinézetén). Na igen: a város jó kilométeres (egykor útként szolgáló), a két fő közlekedési (három-három sávos) útvonala közötti részt parkolóvá alakították – de ez sem tudja „felszívni” az iszonyatos gépkocsi-többletet.

De menjünk kissé kinnebb a városközpontból, mondjuk a Vlaicu, Mikelaka, 

Alfa negyedekbe, amelyek az 1960-as évek közepétől-végétől, az 1970-es–80-as években épültek, és sok tízezer embernek szolgálnak otthonukként.

Itt látszik leginkább, mennyire perspektívátlanul építették őket.

1966-ban ugyanis megalapították a piteşti-i gépkocsigyárat, két évvel később legördült a szalagról az első (a Renault Gordini mintájára készült) Dacia 1100-as – maga az akkori államfő avatta fel –, majd pár év múlva már gyártották az 1300-as Daciát. Bár eleinte évente kevés készült belőlük (az idősebbek tudják: évekig kellett várni rájuk, a teljes ár befizetése dacára), valakinek csak észbe kellett volna kapnia, hogy előbb-utóbb, évtizedek távlatában, a sok kocsit valahol parkolni kell, s erre megfelelő helyeket kialakítani.

Egyszerű lenne a mulasztást, sőt bűnt az akkori tervezők nyakába varrni.

Csakhogy: a tömbháznegyedek építésére vonatkozólag nagyon szigorú felsőbb, központi szabályozások voltak érvényben. Amelyek, többek között, előírták, hogy a tömbházaknak szorosan egymás mellett kell állniuk, hogy minél kevesebb (víz-, villany-, csatornázási-, gáz- stb.) vezetéket kelljen felhasználni, csökkentendő az építési költségeket.

A tervezőknek pedig, akaratlanul is, alá kellett vetniük magukat a szabályoknak.

Hogy ilyen körülmények között a napjainkban tapasztalható helyzet állt elő – nevezetesen hogy számos tömbháznegyedben nagyon nehéz közlekedni az utca két oldalán parkoló autóktól (két szembejövő nem fér el egymás mellett), s még nehezebb valahol leparkolni – azon nem is csodálkozhatunk.

No de az emberiség mindig azon van, hogy megoldja a felmerült problémákat. Aztán vagy sikerül, vagy nem.

Aradon és Romániában – mert nem csak Arad küzd hasonló gondokkal – pillanatnyilag, azt hiszem: van megoldás.

Az egyik: nem kell mindenhová saját autóval járni. A tömegközlekedési eszközök (villamos, busz, troli, földalatti, már ahol van) az egyik alternatív megoldás. Olykor kissé időigényesebbek (várni kell valamennyit megérkezésükre), ellenben sok más egyéni (pl. parkolási vagy dugó-) problémát megoldanak.

Ha mégis kocsival megy valaki valahová, akkor annak elérhető parkolási lehetőséget kell(ene) biztosítani.

Ez az, ami borzasztóan nehéz. Sok az eszkimó, kevés a fóka.

Románia nagyobb városaiban – köztük Aradon – a probléma megoldatlan és első pillantásra, ma, megoldhatatlannak tűnik.

Pedig nem az.

Mintegy tíz éve Heidelbergben, egy magyar vonatkozású, református kultúrtörténelemmel bőven rendelkező németországi (nagyságát tekintve kb. aradnyi lakosságú) városban jártam. (Igaz: azt évente kb. egymillió turista keresi fel.) A 14-es számú parkolóház négyszáz-valahányadik helyén álltunk meg, hogy aztán gyalog bejárjuk a nevezetességeket. Nem sokkal később Európa egyik fővárosában, a franciaországi Strasbourgban egy nagyáruház föld alatti alagsorában kerestünk menedéket, természetesen lepengetve a parkolási díjat.

Európában majdnem mindenütt hasonló tapasztalatban lett volna részünk.

No de most még Aradnál, az itteni és pillanatnyi parkolási szabályoknál tartunk.

Nem hiszem, hogy távlatilag (sőt: a közeljövőben) a helyi parkolási gondok megoldhatók lennének föld alatti, vagy fölötti parkolóházak kiépítése nélkül. A rengeteg autónak valahol megállási lehetőséget kell biztosítani.

Hogy ezek, Aradon, hol legyenek, arról persze lehet, sőt kell is vitatkozni.

Hogy induláskor legalább öt-hatra szükség lenne, az számomra teljesen nyilvánvalónak tűnik. Végső számuknak minden bizonnyal ennél jóval nagyobbnak kellene lennie annak érdekében, hogy Arad utcái valóban a (gyorsabb) közlekedést, és ne a parkolást szolgálják.


Szóljon hozzá
CAPTCHA Image

Jelen
Puskel Péter
Communitas
'