JelenHaz
Péntek, 2019. augusztus 23., 20.36
Beszélgetés előadás után Ujj Ágnes tanárnővel

„Mindennek titka a szeretet”

„Mindennek titka a szeretet”
„Mindennek titka a szeretet”

– Húszéves a Százszorszép gyermek színjátszó kör. Gondoltad volna a kezdetekkor, hogy ennyire hosszú életű lesz?

Biztos, hogy nem. Egyszerűen nem gondoltam előre időben. Éreztem, hogy csinálnom kell, mert ez ad értelmet az életnek, s addig tart, amíg bírom erővel, egészségileg.

– Értelmet ad az életednek. És részben a gyerekek életének is.

Biztosan a gyerekeknek is nyújt valamit, ha jönnek.

– Honnan az ötlet, hogy összehozd a Százszorszép nevű csoportot?

’99-ben nyugdíjaztak. Akkor megszűnt az a periódus, amikor osztályfőnökként ugyanezt csináltam. 1965-ben, amikor elvégeztem az egyetemet, kikerültem Tornyára, az elsőtől kezdve minden évben volt műsorom a gyerekekkel. Voltak kiadott pártfeladatok, pionírszervezet… Én nem az előírt dolgokat csináltam. Jellegében ugyanazt, amit most. És szabad is volt a népies irányzat. A népi gyermekjátékokba, a népmesékbe nem kötött bele soha senki.  Ezt olyan nagyon szerettem csinálni, hogy amikor nyugdíjba mentem, szabad voltam, az iskola nem ellenezte, hogy foglalkozzak gyerekekkel, és megalakítottam a saját csoportomat. Először több osztályból válogattam, később annyian érdeklődtek, hogy külön csoportokat kellett létrehoznom.

– Csak ott, Tornyán léptetek fel?

Egyetlen egyszer mentünk át szekérrel Nagyvarjasra. Nem voltak lehetőségeink.

 

„Érzik a gyerekek, milyen a valóságban játszani”

 

– Milyen egyetemet végeztél?

Magyar–orosz szakot a Babeș–Bolyain. Tornyán huszonöt évig orosztanár voltam. Miután megszűnt a magyar tagozat, adódott a lehetőség, hogy fakultatív magyart is tanítsak. ’90-ben, a fordulat után készültek a dossziék a pontszámokkal; esetemben sokat számított, hogy 25 évig falun tanítottam. Ott voltam az élen, és így kerültem be Aradra, az 1-es Általános Iskolába.

– Ott is oroszt tanítottál?

Nem. Akkor már réges-rég nem volt szükség az orosz nyelvre. Magyar katedrát kaptam. És ott is megvolt a színjátszó csoportom, osztályszinten, és év végén az előadás.

– Nem fáradtál bele?

Nem. Ezerszer nem!

– Ezt mivel magyarázod?

Rengeteg energiát ad, amit a gyerekektől kapok. Elképzelhetetlen, mennyi szeretetet, energiát sugároznak felém. Csodás érzés az, amikor az ember olyant csinál, amit szeretnek, élveznek. Húsz év alatt fokozatosan alakult ki a körülmények változásának függvényében az, hogy annak az ízét érezzék a gyerekek, milyen jó közösen, együtt, a valóságban játszani. Nem virtuálisan! Kapcsolatuk van egymással, kialakul egy csapat. Ötödikben, amikor elkezdték ezek a nyolcadikosok, akik most búcsúztak, utálták egymást. A fiúk egymást, a lányok egymást, a lányok utálták a fiúkat. Ezt rögtön közölték velem is. Mondtam, hogy pár év múlva látlak benneteket smárolni a folyosón.

– És láttad őket?

Fogom. De már most is… Rájöttem, az a lényeg, hogy rájöjjenek, milyen jó csapatban dolgozni. És ehhez rengeteg csapatépítő játékom van. Ötödikben, amikor kezdünk, egy fél évet a csapatépítő játékokra szánok. Közben látom, ki mire lesz alkalmas.

 

„A gyerekek oldottak a színpadon”

 

– Elfogadják a gyerekek azt, hogy ez a valós játék helyettesítse a virtuális játékokat?

Ezek szerint, igen. És évek óta számomra ez a munkám hozadéka: legalább addig, míg együtt dolgozunk, ne nyomogassák a kütyüket.

– Mi a csapatod sikerének a titka?

Hiszek a munkában, abban, hogy mindent ki kell jól dolgozni. Ez nehéz a gyerekek számára is. Mert nagyon szeretnek jönni, de gyakorolni… kevésbé. Ez egy taposómalom. És ennek az eredménye az, hogy a gyerekek oldottak a színpadon, nem stresszeltek és élvezik azt, amit létrehoztak. Ehhez sok munka kell. Egy egész éven keresztül dolgozunk, hogy az a 25 perc végül megszülessen.

– Mi az, amivel ennyi V–VIII. osztályos gyereket be tudtál szervezni és elvezetni az év végi bemutatóig?

Biztosan hozzájárul az is, hogy minden évben tartunk egy előadást az iskola diákjai részére is. Ott a gyerekek látják, hogy itt mi folyik, tudják, hogy ez van, és ha ehhez valakinek kedve szottyan, eljön és csinálhatja. Jó pár éve nem válogatok a jelentkezők közül. Nem a tehetség a mérvadó. Nem színészpalántákat nevelek. Minden gyerekben van valami, amit ki lehet belőle hozni. Ami neki tetszik. Minden gyerek érték.

– Jelentkeznek problémás gyerekek is?

Van olyan, aki nem szeret elöl lenni, van olyan, aki nem szereti megfogni a másiknak a kezét, fél a testi kontaktustól. Ezeket fel kell fedeznem, és meg kell oldanom a helyzetet.

 

„Első helyen a mesék, főleg a humoros történetek”

 

– Honnan válogatod a bemutatásra szánt jeleneteket?

Sok anyagot gyűjtöttem. Nagy segítségemre volt egy olyan gyűjtemény a ’60-as évekből, amit odaát adtak ki, és amelybe a népi gyermekjátékokat gyűjtötték össze. Abból ma is tudok merítkezni. És mindenképpen a népmesék. Megtörtént egyszer, hogy a Magyar népmesék című rajzfilmsorozat egy darabját adtuk elő színpadon. Sok nyersanyagot vettem Magyarországon, vannak füzetek, amelyekben megjelennek darabok, amelyekből válogatni tudok.

– Milyen típusú darabokat, jeleneteket mutattok be legszívesebben?

Első helyen a mesék, főleg a humoros történetek. Nem állítok színpadra tanmeséket, a túlságosan szentimentális történeteket sem kedvelem, a tragikus dolgokat sem. A humort a gyerekek is szeretik. Arra törekszünk, hogy a jelenet, a darab legyen szórakoztató, mulatságos, olyan, amit szívesen átélnek és előadnak.

– Egy-egy darab előkészítésébe besegítenek a gyerekek is?

Aktívan részt vesznek. A hetedik-nyolcadikosok, például, már önállóan találnak ki bizonyos részleteket, ez ma már műhelymunka, amikor együtt derítjük ki, hogy egy adott szövegből mit tudunk kihozni. Ha a gyerek érzi, hogy alkotó módon részt vesz a próbákon, akkor nincs gond a fegyelemmel.

– Cseles vagy, Ági néni.

Csak egy pár éve kezd lehámlani rólam a pedagógus. Rájöttem, nem betanítani kell, hanem bevonni őket és együtt megvalósítani. Mert sokkal jobb így. Sajnálom, hogy nagyon későn jöttem rá erre.

 

„Előadás után kalapozunk”

 

– Hol tartjátok a próbákat?

Régebben gondot jelentett a teremhiány, de amióta felépült a Csiky új szárnya, benne a könyvtár és a díszterem, csend, nyugalom… nincs problémánk.

– Szoktatok olvasópróbákat tartami, mint az igazi színházban?

Ha hosszabb a szöveg, akkor szükséges. A gyerekektől nem lehet elvárni, hogy otthon szöveget tanuljanak. Az kizárólag a próbákon folyik. Az utóbbi időben nagyon-nagyon leszűkítettem a szövegeket. Minél rövidebb szöveg, minél több játék.

– Segít-e valaki a munkád során?

Sokan. Először is a jelmezeket, a kellékeket, a díszleteket mind magunk csináljuk. A gyerekek meg én. Tizenöt éve egy anyuka varrja nekünk a jelmezeket. Együtt megyünk anyagokat keresni.

– Honnan van pénz ilyesmire?

Minden előadás után kalapozunk. Az elején a szülők hozzájárultak a jelmezek megvásárlásához. Előadás után a jelmezt hazavitte a gyermek. Pár évig támogatott egy kicsit anyagilag a Kölcsey Egyesület, jó pár éve támogat Böszörményi Zoltán, László Feri minden évben felveszi videóra az előadást, segítenek kollégák lebonyolítani egy-egy főpróbát, illetve előadást, és még sorolhatnám.

– Van számodra anyagi haszna ennek a szerteágazó munkának?

Teljesen ingyen és bérmentve végzem. Csak hagyjanak.

– Gondolom, hogy az iskola vezetősége is felkarolja ezt az egészet, és támogatnak.

Messzemenően.

 

„Dobozokból építettünk díszleteket”

 

– Hogyan készülnek a díszletek?

Van egy anyuka-csoportom, a SZACS, azaz a Százszorszép Anyukák Csoportja. Nekem nincs mobiltelefonom, de a csoportban van egy anyuka, aki interneten keresztül áramoltatja az információkat. Az idén, például dobozokra volt szükségünk, és elkezdődött a dobozgyűjtési akció. A folyosó megtelt kartondobozokkal. A tavaszi szünetben a gyerekek bejöttek egy nap, és a dobozokból építették meg a díszletet. Ragasztással, festéssel, dekorációval.

– Azt hallottam, hogy Fekete Réka, az Aradi Kamaraszínház mindenese is sokat segít.

Rengeteget. Az előadások technikai előkészítésében, a zenei bejátszások összeállításában, a darabok dramatizálásában; bármilyen szakmai problémát vele tudok megbeszélni. Rendkívül segítőkész, nagyon szívesen csinálja és nagyon sokat vállal. Valamikor osztályfőnöke voltam, régóta tart a kapcsolatunk.

– Nem lehetne bevonni a középiskolásokat is ebbe a színjátszó körbe?

Ők is nagyon igénylik. Kell egy ember, akinek van egy olyan karmája, amelyik vonzza a gyerekeket, akarnak vele dolgozni. Ilyen volt pár évvel ezelőtt Faragó Zénó. De ő elment.

– Te nem tudnád elvállalni a nagyobbakat is?

Ismerem a saját határaimat, én a kicsikkel tudok foglalkozni, meg hát időm és energiám sem lenne hozzá.


„Ha újból kezdeném, csak pedagógus lennék”

 

Távolodjunk el egy kicsit a színpadtól! Miért választottad a pedagógusi pályát?

– Jól tanultam, gondoltam, kéne tovább tanulni valamelyik egyetemen. Tudtam, mit nem akarok. Egy sebész ismerősünk próbált meggyőzni, hogy iratkozzam be a Egészségügyi Főiskolára, legyek orvosi asszisztens. De az egészségügy nem vonzott. Elmentem Kolozsvárra, a bölcsész-karra. Felvettek.

Férjedet, Ujj Jánost már ismerted akkor?

– Hogyne! Már két éve együtt jártunk. Ő Bukarestbe ment, mert tartományi ösztöndíja volt.

Tornyára kerültél. Már akkor is szeretted a gyerekeket?

– Még az egyetemen a pedagógiai gyakorlatok során közel kerültem hozzájuk. Később alakult ki az, hogy ha újból kezdeném, csak pedagógus lennék. Soha sem bántam meg, hogy ezt a pályát választottam.

Hogy kerültél közel a színjátszáshoz?

– Kisiskolás koromban már szerveztünk előadásokat, és bemutattuk a szülőknek. Az általános iskolában Vass Boriska néni, szeretett tornatanárunk gyönyörű előadásokat, táncjátékokat hozott össze. A nagyszínházban léptünk fel. Nyolcadikban Mózer István színpadra állította velünk a Lúdas Matyit. S az iskolai színjátszás a középiskolában is működött. Husztik Katalin színpadra állította  velünk Csiky Gergely A nagymama című darabját. A főpróba az egykori nyári színházban volt. Az elvtársak letiltották a bemutatót. Mert – úgymond – ez a darab egyáltalán nem pártos, régimódi, ez polgári csökevény.

Nem gondoltál arra, hogy színművészeti főiskolára menjél?

– Még véletlenül sem.

Egykori tanítványaid közül kerültek ki hivatásos színészek?

– Nem. Soha nem ez volt a cél. Inkább a játékra fektetjük a hangsúlyt.

 

„Megtanul a gyerek kiállni idegen emberek elé”

 

– Miért válik a gyerekek javára az, hogy ebbe a színjátszó körbe járnak? Próbáljuk összefoglalni az elmondottakat!

– Az életben is tudni kell csapatban dolgozni. Itt ezt megtanulja a gyerek. És azt, hogy akármennyire kicsi csavar, nélküle nem megy. Lehet, hogy nem főszereplő, de nélküle nem működik. Más: a fellépés. Hogy megtanuljon kiállni a közönség, idegen emberek elé, például egy állásinterjún. Megnövekszik az önbizalma, levetkőzi a gátlásait.

Mi a magyarázata annak, hogy minden bemutatótok teltházas?

– Ha, mint az idén, fellép 53 gyerek, ha csak két hozzátartozó eljön, már százan vannak. De többen kíváncsiak ránk.

Melyek voltak legemlékezetesebb előadásaitok?

– 2009-ben bemutattuk a nagyszínházban a Süss fel nap! című összeállítást a népi gyermekjátékokból, több iskola 112 tanulójának részvételével. A másik a Hócompóc bohócai című gyerekmusical. Óriási dolog volt, hogy a gyerekek stúdióban énekelték fel a 12 dalt. Az előadáson persze playback ment. Másik óriási élmény a Toldivolt, két évvel ezelőtt.

Szeretsz színházba járni?

– Igen.

Mit láttál utoljára?

– A Zördögöt meg a Feketeszárú cseresznyét. És a Svejket is. És Rosenkranzot is.

 

„Boldog gyerekkorom volt”

 

Vannak említésre méltó emlékeid gyerekkorodból?

– Gyerekkor itt, Aradon a városközpontban. Féltem az agresszív szomszéd fiúktól. Egyszer az utcán elbuktattak a rosszak, elestem és eltört a karom. De boldog gyerekkorom volt. Anyám egy olyan földre szállt angyal volt, akit mindenki szeretett. Optimista, szeretetet árasztó asszony volt.

Iskolás emlékeid?

– A volt Zárdába jártam. Abban az évben kerültem oda, amikor államosították az iskolát. Első tanítóm Piri tanító néni, Bognár Levente édesanyja volt, imádtuk. A körzetesítéskor őt elvitték tőlünk, ezután minden évben más tanító nénit kaptunk. Igazából még nyomot hagyott bennem Oláh Erzsike. Tizedikes voltam, amikor összevonták az iskolákat, és utolsó évben a Slavici-ba kerültem. Ott érettségiztem. Hatodiktól Incze Irén volt az osztályfőnököm, akit nagyon szerettem. Tőle tanultam meg, milyen fontos az, ha figyel rád a tanár.

Tanárként milyen esemény hagyott nyomot benned?

– Tornyán az orosz nyelv mellett eleinte kémiát is tanítottam. Egyszer megpróbáltam kísérletezni: egy pohár vízbe beledobtam egy nagyobb darab nátriumot. Veszélyes dolog. Akkora volt a fröccsenés, hogy az arcom, a szemem, mindenem tele lett. Csoda, hogy nem vesztettem el a látásomat. Több kísérletet nem végeztem.

Családodról hallhatnánk-e valamit?

– Különleges emlékem az, hogy tizedik osztálytól kezdődött a kapcsolatom Jancsival, és ez megvan a mai napig. Két év után én Kolozsvárra, ő Bukarestbe került, és kapcsolatunk legyőzte a távolságot.

Nem bánod túlságosan, hogy mindkét gyereked a határon túlra került?

– Nem szabad önzőnek lenni! Ők így határoztak, el kellett őket engedni. A fiam az anyakönyvvezető előtt állt, amikor megvalósult bennem, mit jelent az, hogy elmegy a gyerekem. Akkor hirtelen eszembe jutott, hogy az, amit az én gyerekeim a nagyanyjukkal, anyámmal átéltek, az nekem már soha sem adatik meg. Akkor fakadtam sírva. Tudtam, hogy úgy fognak felnőni az unokáim, hogy alig fogom látni őket.

 

„Manipulálunk és manipulálnak”

 

Mostanában mivel töltöd legszívesebben szabadidődet?

– Imádom a Sudoku-t. Elvonási tüneteim vannak, ha naponta nem játszom. Olvasni is szeretek.

Mit olvastál utoljára?

Jonas Jonasson: A százéves ember, aki kilépett az ablakon és eltűnt. Szenzációs könyv. A svéd Rejtő Jenő.

Festesz még hímes tojásokat húsvét előtt?

– Igen. És várom a locsolkodókat… És ha kell, kartondobozból gyártott koffereket is festek a gyerekeknek, mert szükség van rájuk a darabban.

Érdekel a politika?

– Nem. De teljesen nem tudom kizárni. Elefántcsonttornyomba menekülök.

Istenben hiszel?

– Igen.

Jársz templomba?

– Nem.

– Igaz-e az a mondás, hogy: „Színház az egész világ”?

– Nem gondolkoztam rajta. De ha belegondolok: persze, hogy az. Manipulálunk és manipulálnak. Mindenki és mindenkit. Ez színjátszás.

 

„Amit adok, százszorosan kapom vissza”

 

Hiszed-e, hogy egy jó pedagógus kicsit színész is kell, hogy legyen?

– Teljes mértékben. Így lehet a leghatásosabban felkelteni és fenntartani a gyerekek figyelmét.

Elégedett vagy mindazzal, amit elértél az életben?

– Igen. Abszolút.

Boldog vagy?

– Igen.

Mi a boldogság?

– Az, hogy van egy szerető családom, ahhoz képest, hogy már nem vagyunk húszévesek, egészen jól állunk egészségileg, nincsenek komolyabb problémáink, gyermekeink jól vannak, unokáink nőnek, azzal tudok foglalkozni, amit a legjobban szeretek. Kell ennél több?

Kaptál valami hivatalos elismerést munkádért?

– A Pedagógus Szövetség Ezüstgyopár díját kaptam meg 2007-ben, 2015-ben pedig a Kölcsey-díjat.

Van-e ars poeticád?

– Borzasztóan banálisan hangzik, és annyira elkoptatott: Mindennek titka a szeretet. Semmi más. És avval, amit csinálok, egyre inkább azt érzem, hogy amit adok, azt százszorosan kapom vissza. Ez az energia pótolja azt, amit belefektetek. Ha az embernek nincs valami komoly elfoglaltsága, ami leköti, akkor nagy a baj.


Szóljon hozzá
CAPTCHA Image

Jelen
Puskel Péter
Communitas
'