Szeged felé csorognak

Amennyiben a határátkelés rendben megoldódik, és a vízállás is megfelelő, holnap, július 4-én már a Maros magyarországi szakaszán ereszkedik le a folyón az a tutajos expedíció, amely június 23-án indul Gyulafehérvárról, és egyéjszakás pihenő után tegnap délben állt tovább Aradról.

A strandra vezető pontonhíd tövében ünnepélyesen is kikötött a fenyőfából ácsolt 12 méter hosszú, a rakománnyal együtt mintegy háromtonnás úszóeszköz, hogy a „legénységet” (akik közt férfiak és nők is vannak) a városi és a megyei önkormányzat, a környezetvédelmi ügynökség, és más közintézmények képviselői üdvözöljék. Erre az alkalomra „ünneplőbe”, vagyis bocskorba és hegyi népviseletbe öltöztek a vízitúrázók, akik sót, egy cseber almát és egy kupa mézet (a hegy és az erdő terméseit) kínáltak a fogadóbizottság tagjainak.

A petrozsényi Petro Aqua Környezetvédelmi és Árvízvédelmi Egyesület a Gyulafehérvári Múzeummal és a Fehér Megyei Tanáccsal közösen szervezte meg az expedíciót, amelynek célja feleleveníteni az évszázadokkal – sőt évezredekkel! – ezelőtti tutajos hagyományokat, felhívni a figyelmet arra, hogy mekkora szerepet játszott a folyó annak a településnek (és lakosságának) az életében, amely a partján található, érzékeltetni, milyen fontos volt egykor a legősibb vízi közlekedési eszköz, és nem utolsó sorban cél az is, hogy mérjék a víz mélységét, szennyezettségét, feltérképezzék a part menti nevezetességeket, látnivalókat. Ezek összegzéseképpen egy víztérkép is készül majd, amellyel a vízi- és faluturizmust népszerűsítik majd. „A 18. században ezerszámra közlekedtek a tutajok Erdély-szerte, persze csak tavasszal, áradáskor. Nyáron nem is használták. Mi most ezzel a hagyománnyal szakítunk, mert most tudtuk megszervezni a túrát – magyarázta Szuhanek Imre, az expedíció vezetője. – A Batthányi Könyvtár anyagát is tutajon szállították Szegedtől Gyulafehérvárig, felfelé a folyón.”

Az egyesület 2000 óta tagszervezete a nemzetközi tutajos-szövetségnek, elnöke, Szuhanek Imre pedig már háromszor csorgott le a Maroson: először 1962-ben, igaz, akkor csak Aradig tehette ezt. Egyébként csütörtök délben is csak reménykedett, hogy nem Arad lesz a végállomás, mert mint kiderült, akinek a feladata lett volna, nem vette fel időben a kapcsolatot a román és a magyar határőrséggel. „Úgy terveztük, hogy délután öt és este kilenc óra között kelünk át a határon Pécska alatt. Lehet, hogy kicsit késni fogunk, de a lényeg, hogy átjussunk, és a Maroson” – mérlegelte a főszervező.

Hogy milyen egy tutajos túra? „Piszok nehéz! – szakadt ki Szuhanek Imréből. – Napi tíz-tizenkét órát tutajozunk, ami embertelen ebben a hőségben. A nagy meleg ellen legfeljebb szalmakalappal védekezhetünk, vagy megmártózunk a folyóban. Esténként a parton táborozunk, kinézünk magunknak egy-egy kellemesebb helyet. Mindenütt segítséget kaptunk a helybeliektől, de akadályokba is ütköztünk már: kétszer kellett szétbontanunk a tutajt pontonhidak miatt. Ez nemcsak időveszteség volt, hanem fárasztó munka is.” A körülbelül 350-370 kilométeres távot az egyesület hét tagja teszi meg, de időnként csatlakoznak hozzájuk biológusok, kutatók, egyszerű kíváncsiskodók; az expedíciót a szárazföldön gépkocsival kísérő lupényi, vajdahunyadi és gyulafehérvári hegyi mentők meg 4-5 naponta váltják egymást. Összehasonlítva a folyó állapotát az előző évtizedekkel, Szuhanek azt mondta, hogy sokat javult, de még van tennivaló. „Régen nem lehetett úszni a Marosban az olajfoltok miatta, most meg már vidrát is láttunk. Kezd visszaköltözni az élet a folyóba, de még mindig sok a szemét, főleg a műanyag palack. A part menti falvak lakói, szégyenkezve ugyan, de elmesélték, hogy mivel nincsenek szeméttárolók, a háztartási szemete általában beteszik egy zsákba, követ kötnek rá, és bedobják a folyóba” – mesélte.

A tutajosok július 10. tájékán érkeznek meg Szegedre – ahol a város polgármestere fogadja majd őket –, de pontos dátumot nem lehet tudni. „Nem haladhatunk gyorsabban a folyónál – mondta Szuhanek Imre. – De az a legfontosabb, hogy ez a tutaj szerencsésen megérkezzen. Ott majd meglátjuk, mivel utazunk haza.”