Kedd, 2018. szeptember 25., 00.21

Színház és politika (I.)

 
 
2018. március 05., 16.45
Hétfõ

Művészet és politika nehezen elválasztható fogalmak, ez különösen a színházra vonatkozik, hiszen mióta politika és színház létezik, a két fogalom mindig is kapcsolódott egymással, viszonyuk mindig is vita tárgyát képezte. A kettőnek vannak közös meghatározói és céljai. A politika, mint a színház is, egy  közösségi tevékenység, és amíg az első a hatalom megszerzésére, és a társadalom befolyásolására, addig a színház a közönség megnyerésére, szórakoztatására és nevelésére törekszik.

A művészetek tulajdonképpeni céljairól voltak, vannak és lesznek különböző vélemények. Egyesek a művészetet elsősorban a szórakoztatás eszközének tekintik, míg mások a művészetek hivatását elsődlegesen a helyes gondolkodás kialakításában, az erkölcsi nevelésben és a társadalmi haladás elősegítésében vélik felfedezni.

A politika mindig figyelte a társadalom egészére ható ténykedéseket, és ha ezek erősek, eredményesek voltak, illetve nem egyeztek a politika szándékaival, akkor leplezve, de akár erélyesebben is közbelépett. A múlt század két kegyetlen diktatúrája a legszomorúbb példa a politika művészetre ható romboló erejének.

És itt most személyes tapasztalataimra térnék ki.

Gyermekként megismertem előbb a nácik, később a kommunisták „kultúrpolitikáját”. Mindkettő kizáró, kirekesztő volt, undorító módszerekkel. Sokan olvastak és tanultak ezekről, ez ma már történelem, de én átéltem, és szeretném, egy kis rendezetlen visszaemlékezés keretében, a múlt élményeit másokkal is megosztani.

Aradra 1945. március utolsó napjaiban érkeztem édesanyámmal és nővéremmel. A fővárosból menekültünk az oroszok és az éhség elől, apám, az államvédelem foglyaként, Budapesten maradt. Aradon – a májusban befejeződő háború után –már pezsgett az élet. Akkor a város kb. 80 ezer lakosának kb. 40%-a még magyar volt, az utcán inkább magyar szót lehetett hallani, hiszen a kereskedők, iparosok nagy része magyar és zsidó származású volt. Ez időben talán még a románokkal sem volt sok baj, én, mint egy teljesen idegen világból idecseppent, románul nem tudó gyermek, nem éreztem különösebb megkülönböztetést.                                                                                                                      

A kulturális rendezvények 1945 nyarán egymást követték, román és magyar nyelven egyaránt, hiszen a szomorú időszak után mindenki kikapcsolódásra vágyott.

A szervezkedő Magyar Népszínház összegyűjtötte a régi aradi színészeket, műkedvelőket is toborzott, és új jelentkezőket is vizsgáztatott. (Erről és a színház további működéséről az aradi Piroska házaspár Az aradi magyar színjátszás 130 éve címűkétkötetes könyvének aII. kötetében lehet olvasni.)

Nővérem még Budapesten, Perényi László színművész magániskolájában tanult, magyartanárnője biztatta a pályára, már a polgári iskolában szépen szavalt és verseket is írt. 1944 végén az orosz ostromgyűrű bezáródott a főváros körül, az élet szinte teljesen leállt, aki bírt, vidékre menekült, mi aradi rokonokhoz érkeztünk. Kezdetben nehezen találtuk fel magunkat, de nővérem, valószínű, hogy unokanővére biztatására, jelentkezett az új színház vezetőségénél – azonnal alkalmazták. Az említett unokanővér Hehs Ági volt, aki szép hangja, csinos megjelenése révén már az első, a nyitó darabban, a Bölcsődalban szerepet kapott, Maresch Béla, Apor Lia, Lövinger Jenő társaságában. Nővérem nem használta családi nevét, erre nyomós oka volt, és Hollai Edda néven lett 18 évesen a társulat talán legfiatalabb tagja. Első komolyabb szerepét a Káin című bűnügyi színdarabban kapta, és a siker nem is maradt el. Nővérem partnere Maresch Béla aradi fiatalember, akkor alig 24-25 éves, a darabot Hilda néni rendezte.

Itt egy picinyke kitérő. Amikor én később, egészen véletlenül a színházhoz kerültem, Lázár Hilda, ahogy mi neveztük Hilda néni,vett a szárnyai alá.  Emlékszem, nővérem egy nap azzal jött haza, hogy a színházban kisfiú szerepre keresnek valakit, és volna-e kedvem bejönni, mert ő már „beharangozott”. Kicsit pánikba estem, addig nem voltak színészi ambícióim, akkoriban geográfus, geológus akartam lenni. Ahogy említettem, Hilda néni kezdett velem foglalkozni, beszéltetett, halkan és hangosan, kiküldött a színpad közepére, ott kellett fel-alá járjak, és a nézőtér felé szótagolva szövegeket mondtam. Tetszettem neki, mert mindjárt megkaptam az első szerepet, már nem emlékszem a címére, egy kis népi színjáték, falusi témával, talán egy törvénytelen kisfiút játszottam.

A színházi környezet számomra, természetesen, szokatlan volt, kezdetben kis feszültség volt bennem, hiszen a baráti és iskolai környezet után itt csak felnőttek között mozogtam, és nem is akármilyen felnőttek, művészek vettek körül. Mint kisfiút nem a férfi, hanem a női öltözőbe soroltak be, nem tudom kinek az ötlete volt, talán anyáskodni akartak a „színész nénik”. Az első pár alkalommal azt sem tudtam, hova dugjam a fejem, szégyelltem magam. Állandó kiabálás, vitatkozás, rendetlenség, és persze a női fehérneműk csak úgy röpködtek körülöttem, a művésznők nem vettek férfiszámba. Mindent meg lehet szokni, én is megszoktam az új környezetet, és meg is szerettük egymást, az anyáskodás sem maradt el. Így ment ez egy ideig, később, ahogy felcseperedtem, átkerültem a férfiakhoz.

A társulat összeállt, Jódy Károly lett a direktor, jóvágású, gondozott külsejű férfi, nekem „bácsi” , korban úgy az ötven felé közeledett.

Egy színház szervezése, vezetése nem egyszerű. A technikai és adminisztratív problémák mellett a legfontosabb a színészek egy csapatban tartása. Jódynak ez sikerült, de – most, hogy visszaemlékszem, és némi színházi tapasztalat van a hátam mögött – nem lehetett könnyű dolga. Ha a társulatra a szedett-vedett jelzőt használom, akkor talán megsértem a régi barátokat, de ez távol álljon tőlem. Teljesen különböző korú, karakterű és értékrendű, eltérő műveltségű és felkészültségű művészek gyülekezetéből tevődött össze a kis társulat, akik viszont óriási lelkesedéssel, a színház szeretetével, és egymás megbecsülésével vállalták a munkát. Fegyelmet és összjátékot ellenben nehéz volt teremteni.

Jódy 1946 végéig maradt igazgató, távozásának okát, visszatekintve, nehéz volna megnevezni, valószínűleg szokatlan emberi és erkölcsi magatartása az, ami nem felelt meg a „kor követelményeinek”. Ami ma nem probléma, az régen bűn volt, és Jódy tisztelte a női nemet, udvarias, előzékeny volt, de a férfiakat jobban szerette. Erről csak ennyit.

Ha az igazgatóknál vagyunk, a Jódyt követő Jenei Ottó, aki engem csak druszának szólított, egészen más volt, ő is keménykezű, határozott, de kevésbé szigorú, és igazi bohém. Katonatisztnek tanult, aztán „snájdig” megjelenésével jó kiállású színész lett belőle, jó énekhanggal, és rutinos szerepvállalással. Vidéki színházaknál kezdte karrierjét, de a negyvenes évek elején több magyar filmben is szerepelt. Negyvenhat évesen került az aradi társulathoz, és mondhatom, kicsit elfogultan, nem volt rossz igazgató. Voltak viták, szóbeszédek – nehéz ennyi évtized után ítélkezni. A társulat szegény volt, a gázsi soha nem volt elég, amit akkor ún. pontrendszer alapján fizettek ki. Minden színésznek volt egy pontértéke, és a kiadások után maradt tiszta bevételt ennek a pontegységnek az alapján osztották szét. Néha nem volt bevétel, néha a direktort vádolták, hogy a pénzt eltüntette, és így tovább, szóval igazi „bohémélet”. Tavasszal és nyár elején még mentek a dolgok, de ősszel és télen sokszor fagyoskodtunk, nem volt fűtés, és sok színész – talán nem túlzok – azt hiszem, éhezett. Szerencse, hogy a színészbejáróval szemben volt egy kis „bodega”, azt hiszem zsidó tulajdonossal, aki nagyon szerette a színészeket, itt a hitel nem volt probléma.

Engem kisebb-nagyobb szerepekben foglalkoztattak, sok helyre betettek gyermekszerepet, ahol eredetileg nem is létezett, hiszen operettekben a „toldalék”, akár jelenet, vagy ének- és táncszám nem ritka. Talán legsikeresebb szerepemet az Eisemann-operettben, a Tokaji aszúban kaptam. A kis törvénytelen Andriska végigmozogja a darabot, még egy ének- és táncbetétet is kaptunk – már nem tudom ki rendezte –, ahol Kiss Elli, az akkori primadonna és Timkó Edit szubrett között énekelem, hogy az egyik szőke, a másik barna, sose volt aszívem ilyen bajban. Siker volt, és én boldog voltam. Később, már 1948-ban, a Légy jómindhalálig Nyilas Misijére készültem, már próbáltunk, mikor hirtelen változott a szereposztás, a főszerepet Loy Sári kapta, aki mint drámai hősnő került a társulathoz. Bevallom, nem lettünk jó barátok, nekem ez a szerep presztízskérdés volt, Sári nénit nem imádtam.  

Edith nővérem a Káin után minden kicsi szerepet elvállalt, játszott például a nagy „balhét” okozó vígjátékban, az ismert francia szerző, Raoul Praxy Hölgyeim, elég volt című bohózatában. A darabot először Vaszary János fordította és rendezte Pesten az Operettszínházban még 1934-ben. Nem emlékszem az összes szereplőre, nem lehettek sokan, talán Buda Jóska és Lövinger volt még nővérem partnere. A közönség hahotázott, egy-két idősebb néző csóválta a fejét. A sajtó megtámadta a darabot, és az egész színházat. (Erkölcstelen, a korszellemnek egyáltalán nem megfelelő, akik ilyen darabbal lépnek a közönség elé, azoknak nincs helyük  a munkásosztály színházában – ez volt a vélemény.) 

Loy Sári, ha jól emlékszem Jódyval egy időben került a színházhoz, tanult színésznő volt, és mondhatni, ő már a „vonalasokhoz”  tartozott. Megjelenése után nővéremnek nehéz volt jó szerephez jutnia, igaz, még a János Vitéz francia királynőjét is vállalta, mert ott hiányzott valaki, bár ez igazán nem neki való szerep volt. Játszott a Forgószél drámában és más darabokban, de az igazi nagy elismerés a Tanítónővel jelentkezett. A darabot, úgy emlékszem, kétszer tűzték műsorra, Tóth Flóra alakítása nővérem nagy sikere volt.

Kiss Elli, kezdetben a társulat primadonnája, kicsi volt, bájos és kedves, Timkó Edit, akkor talán 20-22 éves, tehetséges táncosnő volt, remek szubrett-figura, a magánéletben szeretetre méltó kolléga. 1948 után Kolozsvárra került az Operához, Szilágyi Zolival, aki a társulat táncoskomikusa volt. Ők ketten szinte minden operettben játszottak. Kiss Elli után Rappert Dódi lett a primadonna, aki öccsével, Karcsival szerződött a Színházhoz, később ők Temesvárra szerződtek. Két Varga is szerepelt a társulatban, Varga Zoltán sovány fiatalember volt, jó mozgású, kellemes hangú, igazi őstehetség, úgy emlékszem rá, mint aki szerényen viselkedett és jó humora volt. Sorsáról nem tudok semmit. A másik, Varga József alacsony köpcös fajta, akkoriban már úgy jó negyvenes lehetett. Remek, ösztönös jellemszínész, tiszta szerepmondással (amit sok színészről nem lehet elmondani). A bírálat, ami őt érte, hogy kvázi „szerencsétlen színészpótlék” (így idézi a helyi lap akkori bírálatát a Piroska házaspár) nevetséges, ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Varga az ország legjobb színházához kerül Vásárhelyre, ahol 1948-tól 1976-ig, haláláig sikeres jellemszínész.

Említettem a társulat „vegyes” összetételét. A vezető színészek, mint Lázár Hilda, Kun Dezső, Gömöri Emma, a két igazgató, Jódy és Jenei és a későbbiekben Dóka János, Biró Jenő már jelentős színészi múlttal kerültek az aradi színházhoz. Akkoriban még nem volt kötelező a színiakadémia, a színészek, ha egyáltalán, magániskolákban kaptak némi szakmai képzést, vagy egyszerűen jelentkeztek egy társulatnál, ahol a vezetőség eldöntötte, mennyire alkalmas az illető a színészi pályára. Aradon a már említett színészek mellé ún. műkedvelők is jelentkeztek, vagy akik foglalkozásuk révén közel álltak a színházhoz. Buda Jóska sokáig Bukarestben táncolt a hadseregnél, Timkó táncosnő volt, a két Hehs lány, Éva és Ági éneket tanult. A nagyon kedves, és tehetséges Lövinger Jenő, aki közel kétméteres termetével a társulat „legkimagaslóbb” egyénisége volt, Vadkerti Csaba, Apor Lia, Kiss Elli, Lévai Magda (Dóka Jancsi felesége) és még sokan a műkedvelők közül kerültek a színházhoz. Rappert Dódi viszont Váradon tanulta a mesterséget még a harmincas évek végén, öccse, Karcsi nővére biztatására lett színész. Faragó Sanyi homályosan él az emlékezetemben, tudom, hogy nagyon jó jellemszínész volt, úgy rémlik nem volt iskolája, tehát az „őstehetségekhez” sorolható. Úgy tudom, zsidó származása révén kivándorolt Izraelbe.

 

Hollai Hehs Ottó                                    


Szóljon hozzá
CAPTCHA Image

Jelen
Puskel Péter
Communitas
'