Hétfõ, 2018. december 10., 01.36

Színház és politika (II.)

 
 
2018. március 06., 16.45
Kedd
A színészképzés hiánya mellett a színésztársadalom műveltsége is hiányos volt – ez nemcsak Aradra, de tágabb értelemben is érvényes volt. A későbbi, kötelező színiakadémiák ezt a hiányt igyekeztek pótolni, sajnos a későbbi években a politikai nevelést helyezték előtérbe, és akinek rossz volt a társadalmi származása, az nem is jutott be az Akadémiára. 
A színiiskolák, akadémiák szükségesek, hasznosak voltak, de ez nem zárta ki, hogy iskola nélkül nem lehetsz nagy színész. Páger Antal, a magyar színjátszás egyik legkimagaslóbb egyénisége, színiiskola nélkül lett óriási színész, hasonlóan az erdélyi színjátszás vezéralakjához, Kovács Györgyhöz, aki szintén nem iskolában tanulta, amit később, hosszú éveken keresztül tanítványainak a marosvásárhelyi akadémián átadott. Sztárvendég primadonnánknak, aki jó néhány operett női főszerepét Aradon elénekelte, a később magasra ívelő Dukász Annának sem volt semmiféle színpadi iskolája, ő egyszerűen szép hangjával, jó megjelenésével és tehetségével lett az ország vezető színésznője. Nővérem Pesten végezte a középiskolát, ott kezdte színi tanulmányait. Mivel versíró és versmondó volt, talán irodalmi műveltsége jobb lehetett az átlagnál.Az „új rend” megerősödésével a sajtó hangja is megváltozott, már nem a dicséretre, inkább az erős bírálatra esett a hangsúly, és a bírálatokban nem annyira a műveltség, inkább az új szellemhez való alkalmazkodás hiányára mutattak rá. Aztán elkezdődött a szigorú szelektálás, a „káderezés”. 
Temesvári Szabó László Pestről került Aradra, jó hangjával és kellemes megjelenésével bonviván szerepekben volt sikeres, aztán egy szép nap eltűnt, később tudtuk meg, hogy a román államvédelem visszaadta a magyaroknak. A Rappert családot nyilas múlttal vádolták, de ők valahogy tisztázták magukat, és 1948 után hosszú évekig dolgoztak a temesvári színházban. Benkő Gyuri később került a színházhoz, jóba voltam vele, de múltjáról keveset beszélt. Mint nagyon ügyes táncoskomikus, Szilágyi Zolival közösen „vitték” ezt a szerepkört Aradon. Egy nap (1948-ban) aztán eltűnt. Később tudtuk meg, hogy négy évre, ítélet nélkül, ún. adminisztratív büntetéssel román lágerbe került. Pár év elteltével aztán, Dukász Nusi segítségével került a sepsiszentgyörgyi színházhoz.
Így, rapszodikusan jutnak eszembe dolgok, sok mindent már elfelejtettem, de az adatokat, az események sorrendjét a Piroska-kötetből pontosabban megtudhatjuk. 
Az évek folyamán sokan kérdezték, miért lettem Hollai. A válasz egyszerű: ez volt nővérem művészneve, én is felvettem. És Ő miért választotta, és honnan? Egy-két híresebb Hollai már volt akkor is, pl. Hollay Kamilla, magyar színésznő, aki Németországban is filmezett, vagy Hollay Bertalan népdalénekes. Igaz, ezek mind y-nal írták a nevüket. Valószínű, hogy régebben nővérem elmesélte, hol találta ezt a nevet, de elfelejtettem. Apámat, ahogy az elején említettem,1945 februárjában, mint katonatisztet, előbb a GPU, majd a magyar ÁVH vette „gondozásba”, és 1946-ban a Népbíróság 10 évre ítélte mint háborús bűnöst. Nem részletezem a történetet, ennek nincs köze a „színházhoz”, csak annyit, hogy a mai generáció talán kevésbé, de az idősek annál inkább tudják, hogy mit jelentett akkoriban „háborús bűnös” gyermekének lenni. Apám még 1945 nyarán elszökött egy pesti rabkórházból, és utánunk jött Aradra, ahol a román hatóságok hamarosan elfogták, és visszaadták a magyaroknak. Az aradi újságoknak persze „csemege” volt az esemény, nővéremről pedig egyes körök úgy nyilatkoztak, hogy „a Hehs lányt legépfegyverezzük a színpadról, ha ott meglátjuk”. A névcsere tehát kötelező volt. A „lövöldözés” szerencsére elmaradt, és az akkori színház még nem volt túlpolitizálva, a kollégákat nem érdekelte nővérem apjának „zűrös” helyzete, ők a csinos, szép és tehetséges fiatal lányt alkalmazták és foglalkoztatták.
Pár éven belül a helyzet gyökeresen megváltozott. Az 1945 márciusában megalakult Groza-kormányban a – kezdetben kisebbségben lévő – kommunisták fokozatosan magukhoz kaparintották a hatalmat, parasztpárti, illetve liberális vetélytársaikat kiszorították a kormányzásból, és miután a királyi családot kiutasították az országból, 1947. december 30-án kikiáltották a Népköztársaságot. A kultúréletben, így a színházakéban is új korszak kezdődött. Az aradiak számára annyira kedves Népszínház 1948 augusztusában megszűnt, és a közben megalakult Állami Színházban csak román tagozat működhetett, magyar tagozatok Nagyváradon és Temesváron szerveződtek. Itt be is fejezhetném visszaemlékezésemet, a történet további részleteit a Piroska házaspár hosszadalmas, nehéz munkája révén létrejött kétkötetes könyvében megtalálhatjuk. Talán egy-két személyi vonatkozású dolgot még megemlítenék.  
Az akkori aradi kedves kis társulat 1945–48 között családunknak különösen jelentős. Nővérem mellett két unokanővére, a már említett Hehs Ági és nővére, Hehs Éva is szerepelt az aradi színházban. Mindketten énekelni tanultak, és nagyszerű hangjuknak köszönhetően kerültek a színházhoz. Ági prózai szerepeket is kapott, sorsa azonban nagyon szomorú, hiszen egészen fiatalon, máig ismeretlen okból és tisztázatlan körülmények között öngyilkos lett. Nővére, Éva szerencsésebb volt, Aradról – más, itteni énekessel, mint Ottrok Ferenc, vagy Sass László – a kolozsvári operához került és László Éva néven több évtizeden keresztül tagja is maradt a társulatnak. Nővéremnek 1948 után nem sikerült szerződést kapnia, jöttek a versírás évei. Az utolsó aradi magyar színház tagjai közül ő távozott utolsóként, mikor 2017 októberében, 90 évesen Münchenben elhunyt.
Jómagam a gimnáziumban, még a színházi évek idejében, az iskola Ifjúmunkás Szövetségének kultúrfelelőse lettem. Mivel másképp láttam a dolgokat, mint „igazi” haladószellemű kollégáim, és ezt ki is mondtam, így hamar „leépítettek”, sőt, még az iskolából is eltávolítottak (mint politikailag veszélyes személyt), de magánúton sikerült leérettségiznem. A kultúrtevékenykedéstől nem távolodtam el, ahol bírtam, és erre lehetőség volt, verset mondtam. Az aradi ún. Népfőiskolában Tibor Dezső osztályában dráma- és színháztörténelmet tanultunk. Dezső bácsi jó rendező és jó tanár is volt. A Fások Szakszervezetének kultúrcsoportja (talán 1948 őszén?) Kisiratoson az első kollektív felavatására rendezett egy kultúrműsort. Megkértek, hogy szavaljak valamit. Gyóni Géza Csak egy éjszakára című híres versét mondtam el. A többségben magyar kollektivisták sírtak, a bukaresti, magyar pártkiküldött őrjöngött. Többet nem hívtak a fásokhoz. Később  nagy „chermezát,” olyan esztrádműsort rendeztek a Maros-parti parkban, ott Petőfi A nép nevében versét szavaltam, ebből is botrány lett. Aztán csúsztam lefelé. 1952-ben még vizsgáztam a Bukaresti Színház- és Filmakadémián, de rövidesen jött a szekuritáte, elvittek, haditörvényszék, és három évig a román Gulág vendége voltam. Szabadulásom után új lendülettel startoltam, nővéremmel 1956 júniusában együtt vizsgáztunk egy bukaresti színházi bizottság előtt, mint magyar anyanyelvű színészek. A románok meg voltak velünk elégedve, és szabadfoglalkozású színészek számára érvényes engedélyt (Osta atestat) kaptunk. Párhuzamosan Vásárhelyre is jelentkeztem a színire, ott jó esélyekkel vizsgáztam, de elbuktattak orosz nyelvből és mehettem Vásárhelyről (még egy éve sem voltam szabadlábon, érezhették rajtam az osztályellenség leheletét). Nem nagyon értettem a világot, mert ha a románoknak megfelelek, mint színpadon alkalmas színész, akkor a magyar színiakadémián miért nem kezdhetem el tanulni a mesterséget? Alig hevertem ki a vásárhelyi csalódást, Pesten kitört a forradalom. Egy nappal az események előtt, okt. 22-én, az Aradi Kultúrpalotában a szegedi Tiszatáj című folyóirat írói, költői irodalmi estet tartottak. Sokan voltunk ott aradi magyarok. Nem részletezem, bonyolult, rémítő, mai szemmel talán nevetséges. Nov. 18-án a temesvári szekuritáte pincéjében azzal vádoltak, hogy a szegediektől megbízást kaptam egy magyar fegyveres forradalmi csoport megszervezésére. Ha rám bizonyítják, legalább 20 évet kapok, vagy ki tudja. Nem mesélem el, de megúsztam, ment az élet tovább.
A román „atestat” bár feljogosított bizonyos művészi tevékenységre, de nem védett a helyi hatóságok önkényes intézkedéseitől. Már az első tervezett előadásunk, Hét tenger éneke címmel, melynek összekötőszövegét Szász János költő írta, az aradi Kultúrbizottságnál (Comitetul de Cultură și Artă) elbukott. – Előadóest, magyar nyelven? – ugyan, erre nincs szükség Aradon – jelentette ki a kultúráért felelős elvtársnő. És ez 1957-ben! Ezzel a dolog befejeződött. Nem lettünk „turnézó előadóművészek”.
Egy rövid ideig Nagyváradon a Bábszínházban dolgoztam bábszínészként, de a kommunista igazgatónő Aradról megkapta a „káderlapomat”, aztán udvariasan eltanácsolt. Hazatérve Aradra, a következő években mint falusi kisegítő tanár, bútorgyári munkás, villámhárító-szerelő, vagongyári tisztviselő dolgoztam, és legtöbbször egy intézmény mögé bújva (Arlus, Teba  Kultúrház, Textilgyár stb.) előadóesteket rendeztem (Ady-, József Attila-, Petőfi-estek), és igyekeztem a helyi színházi csoportokban is működni. A magyar és román akadémiákon még párszor jelentkeztem, román részről több volt a jóindulat, mint pl. Vásárhelyen, csak nyelvi problémák adódtak. A magyar színházak mindegyikében próbálkoztam, sikertelenül, pedig tehetségemet sehol nem kérdőjelezték meg. 1958-ban, második kolozsvári versenyvizsgám alkalmával végre sikerült, amiről álmodtam. Tamás Gáspár volt az igazgató, és Anatol Constantin, a sokoldalú három nyelven játszó színész-rendező a főrendező. Egy félórás vizsga után, kezdő fizetéses, próbaszezonra szóló szerződést ajánlottak fel.  Ha beváltom az ígéreteket, hosszabbítanak – mondták. Boldog voltam. Feltétel volt egy kolozsvári bejelentett lakás, és egy igazoló irat katonai helyzetemről. Bútorozott szobát kaptam, de az aradi katonai hatóságtól (Cercul militar) nem kaptam semmiféle papírt, arra hivatkoztak, hogy mint idegen állampolgár nem vagyok nyilvántartva. Megjegyezném, szabályos „buletin” birtokában román állampolgárnak számítottam. A kör lassan bezáródott. Akkoriban bútort fújtam a bútorgyárban, már nős voltam, és kezdtem belenyugodni, hogy ebben az országban soha nem lehetek színész. Egy szép májusi napon behívtak a szekusok egy „magánbeszélgetésre”. Azonnali útlevél az apámhoz, Budapestre, és választhattam a hat magyar színház közül, ahova két hét alatt szerződést kapok – ez volt az ajánlat –, ha…! Nos, nem írtam alá semmit, összeszidtak, lehülyéztek, kirúgtak. (Talán igazuk volt, bolond voltam, hányan csináltak karriert egy aláírás segítségével.)
Még egyszer, 1963-ban az utolsó próbálkozás. Marosvásárhelyen véletlenül találkoztam a Színművészeti Főiskola nagy hatalmú rektorával, Szabó Lajossal. Rövid, barátságos beszélgetés után felszólított, hogy jelentkezzem ismét felvételire. Már harminc voltam, erre hivatkoztam, ő legyintett – nem számít, maga még nagyon fiatalos. A vizsgán aránylag minden jól ment, aztán eltanácsoltak, állítólag a tanársegédek (velem egykorúak) leszavaztak. 
Vannak dolgok, melyeket soha nem lehet megérteni és megemészteni! Még tíz nehéz év telt el a Román Népköztársaságban, aztán átléptem a „kapitalistákhoz”. Utáltam a nácikat, a kommunista diktatúrát, de ezt a globalizált vadkapitalizmust sem szeretem, most már 27 éve írom bíráló cikkeimet. Színház és politika, így kezdtem, hát fejezzem be egy „konzekvenciával”.
Írók, drámaírók tehetségük és mesterségbeli tudásuk segítségével mindig igyekeztek a kor társadalmi problémáit bemutatni, és a kérdésekre válaszokat keresni. A színház mint intézmény igenis szolgálhatja és befolyásolhatja a politikai változásokat. De a politika, sajnos, soha nem volt eléggé erkölcsös, sem tisztességes, és igyekezett a kultúrát, ezen belül az irodalmat, a színházat a saját érdekei szerint manipulálni. A nácik kiirtottak mindent, ami nem az ő embertelen elképzeléseiket szolgálta, ugyanezt tették a kommunisták is. Sajnos ma is látni az állandó zsörtölődést, a gyűlöletes szembenállást a magyar  konzervatív, illetve liberális kultúraktivisták körében. 
Ideje megtanulni, hogy a művészeket saját hitvallásuk, világnézetük kibontakozásában segíteni és nem akadályozni kell, munkájukat semmilyen politikai, hatalmi intézkedéssel nem szabad befolyásolni.
Párthelységben születtem 1933-ban (apám pártot alapított), és a politika, akaratom ellenére, végigkísérte és -kísértette életemet. Rövid színházi epizódjaim nem hoztak sikert, hivatásbeli kielégülést, és ezt egy aljas politikai rendszer rovására írhatom. Mint publicista igyekszem a jelenlegi, nagyon zavaros politikai helyzetet analizálni, megérteni és kiutat keresni. A művészet, elsősorban a színház iránt megmaradt szeretetem, talán segít ebben a munkámban.


Hollai Hehs Ottó

Szóljon hozzá
CAPTCHA Image

Jelen
Puskel Péter
Communitas
www.mti.hu
www.hirkereso.ro
www.hirtv.hu
'