Markó Béla beszéde az RMDSZ központi rendezvényén

 

Tisztelt marosvásárhelyiek!

Magyarok mindenhonnan!

Tisztelt ünneplő és emlékező közönség!

Március 15-e van, a magyar nemzet egyik legfényesebb, legtisztább pillanatának, az 1848-as szabadságharc kirobbanásának évfordulója. Vannak minden nemzet történetében fontos állomások, vannak a nemzeti szolidaritásnak olyan példái, amelyekre újból meg újból emlékezni kell. Sokan vitatják manapság, hogy mi értelme van a nemzeti büszkeségnek, és nem vezet-e nacionalizmushoz, más népek gyűlöletéhez. Nem, éppen ellenkezőleg, aki joggal büszke nemzete történelmére, mert van, amivel büszkélkednie, annak nincsen  amiért másokat gyűlölnie vagy megvetnie. Akinek van múltja, aki mögött van egyéni vagy közösségi teljesítmény, az nem foglalkozik azzal, hogy más nemzetek érdemeit elvitassa vagy múltjukat felhánytorgassa.

Biztosan jó érzés franciának, németnek, olasznak vagy románnak lenni is, én ezt nem vitatom, de mi magyarok vagyunk, mi azt tudjuk csak, hogy jó érzés magyarnak lenni, különösen ilyenkor, március 15-én, amikor Kossuth Lajosék, Petőfi Sándorék végtelen szabadságszeretetére gondolunk. Olyan hatalmas, olyan végtelen szabadságot akartak ők itt Európának ezen a részén, hogy abból jutott volna bőven minden nemzetnek, és ha megvalósul az ő álmuk, senki sem lett volna híjával a szabadságnak errefelé. Akkor nem sikerült. De büszkék vagyunk rájuk, mert a magyar nemzet legszebb, legjobb énjét mutatták fel együtt, szolidárisan.

Igen, jó érzés ilyenkor magyarnak lenni. És ezt nem kell elhallgatni, hanem minél hangosabban ki kell mondani.

Jó érzés magyarnak lenni ezen a napon még itt Romániában is, ahol pedig sok gondunk máig megoldatlan, ahol embernek lenni sem könnyű sokszor, nemhogy magyarnak, nem könnyű nyugdíjasnak, nem könnyű álláskereső fiatalnak sem lenni.

Mint ahogy nem könnyű visszagondolni a múltra. Nem az 1848 óta eltelt százhatvankét esztendőre, hanem egy másik évfordulóra, arra, ami húsz évvel ezelőtt történt Marosvásárhelyen. Az is szabadságharc volt, mondjuk ki végre világosan: 1990. február 10-től, a gyertyás, könyves tüntetéstől kezdve zajlott a marosvásárhelyi magyarok szabadságharca. Ez a szabadságharc március 20-án tetőzött. Ha akkor otthon maradnak a marosvásárhelyi és környékbeli magyarok, Ernyétől Szovátáig, és ha nem állnak mellénk a cigányok, a romák, ahogy ma mondanánk, ma szétvert, megalázott közösség lennénk. Így pedig azóta is itt vagyunk, magyarok vagyunk, számos jogunkat kivívtuk, és amit eddig nem sikerült, azt ezután ki fogjuk vívni. Nekünk ma erre a szabadságharcra is emlékeznünk kell. Köszönet a húsz évvel ezelőtti magyaroknak, akik közül sokan ma is itt vannak velünk, köszönet a cigányoknak is, köszönet azoknak a románoknak is, akik minden nacionalista nyomás ellenére megértették a mi követeléseinket. Köszönet a húsz évvel ezelőtti szabadságharc áldozatainak, halottainak, sebesültjeinek. Köszönet Sütő Andrásnak, aki már nincs közöttünk, köszönet a többieknek. Békés küzdelem volt ez a részünkről, és végig az maradt volna, ha a régi rend haszonélvezői ránk nem uszítják a félrevezetett, botokkal felfegyverzett falusi románokat, akik nem  tudták, hogy az ő szabadságuk attól nem lesz kevesebb, ha a magyarok is szabadon használhatják anyanyelvüket.

Gondoljunk bele, honnan indultunk ezelőtt húsz évvel, amikor egyetlen magyar felirat jelent meg Marosvásárhelyen márciusban, egy gyógyszertár kirakatüvegén, egyetlen szó magyarul, hogy „gyógyszertár”, és erre a hírre pillanatok alatt ezreket lehetett a Tudor negyedben összegyűjteni, hogy megleckéztessenek minket. A gyűlöletnek, az értetlenségnek, az elnyomásnak micsoda  mélységéből jöttünk, ha ez az egy magyar szó polgárháborús helyzetet tudott teremteni.

Ma pedig, micsoda fintora a sorsnak: magyar az egészségügyminiszter, és az a kérdés, hogy lesz-e módja úgy intézni a román egészségügyet, hogy legyen elegendő gyógyszer románnak, magyarnak. Ma egy magyartól várják a gyógyszert azok is, akik ezelőtt húsz évvel is betegek voltak, magyarfóbiájuk volt.

Bele kell gondolnom abba is, hogy akkor egyetlen felirattal volt annyi baj, ma már azért támadnak történetesen engem, hogy a román kormány miniszterelnök-helyetteseként, hivatalos bukaresti kormányfejléccel magyarul küldtem levelet magyar embereknek. Megnyugtatok mindenkit, ezután is magyarul fogok írni azoknak, akik magyarul írnak nekem. Ezt a jogot mára kivívtuk ebben az országban, akárki akármit mondjon. Legyünk erre is büszkék.

Minket Petőfi Sándor szelleme vezérel, aki világszabadságot akart, harcolt minden zsarnokság ellen, és minden nép szabadságát egyként megbecsülte. Mi is megbecsüljük azokat, akikkel együtt élünk, a jó ügy érdekében összefogunk velük, együtt kormányzunk, amikor szükség van ránk, tudásunkat, képességeinket megmozdítjuk az ország, a megye, a város, legszebb szülőföldünk, Erdély érdekében, de nem tűrjük, hogy valaki is ismét száműzni próbálja a magyar nyelvet a nyilvános életből. Éppen hogy nem elég az sem, ami van, tovább kell mennünk előre a magyar nyelvhasználat kiterjesztésében, a magyar iskolarendszer bővítésében, a különböző autonómia-formák megteremtésében.

Valahogy úgy kellene cselekednünk, hogy az utódoknak is legyen, amire büszkén visszanézniük. Például arra, hogy nem hagyjuk annyiban a múltat, és feltárjuk, ami történt.

Lám százhatvanegy éve nem tudjuk, mi lett Petőfi Sándorral. Egyszer talán erre is fény derül.

De azt sem tudjuk igazán, hogy húsz évvel ezelőtt itt Marosvásárhelyen mi történt, kik szervezték a pogromot, kik tervezték el és szervezték meg a magyarellenes megtorlást. Kik bujtogattak? Kik a felelősök azért, ami történt? Kik azok, hányan vannak, akik ma is összerezzennek, ha azt hallják, hogy ki akarjuk deríteni az igazságot.

Pedig az igazságot ki kell deríteni! Kérjük, hogy az 1990. március 19-ével és 20-ával kapcsolatos dokumentumokat is tegyék hozzáférhetővé, szüntessék meg a titkosságukat. Jogunk van tudni, hogy kik a bűnösök. Érdeke ez minden becsületes embernek, magyarnak, románnak egyaránt, mert ha tudjuk, mi történt, el tudjuk  kerülni, hogy valaha ismét megtörténhessen.

Nekünk Petőfi Sándorék álma szerint szabad, egyenlő, testvéri életet kell teremtenünk itt Erdélyben, itt Romániában. Más szóval: igazi demokráciát.

Ma ünnep van, szép, piros-fehér-zöld  ünnep, örüljünk neki, tanuljunk a múltból, és legyünk egy pillanatig büszkék arra, hogy magyarok vagyunk, és arra is, hogy marosvásárhelyiek vagyunk.