Fölszálott a páva

http://hunor.rmdsz.ro/
Csütörtök, 2019. november 14., 18.30

A város felülről

Készülnek a jubileumi kalendárium képei. Pillanatkép a műteremből
Készülnek a jubileumi kalendárium képei. Pillanatkép a műteremből

Takács Mihály festőművésszel a Bohus-palota II. emelete feletti manzárdban beszélgetünk, ami annak idején eleve műteremnek épült. Miközben, igazi kánikulai időben, felfele kapaszkodva egyre inkább kapkodjuk a levegőt, egyszerre csak a lépcsőket sűrű festékfoltok lepik el, jelezve, hogy közeledünk a célhoz.

Az ablakból szinte testközelből látszik a minorita plébániatemplom impozáns tornya. Így nem csoda, hogy első, valójában szónoki kérdésem arra vonatkozik, megihlette-e munkásságában ez a látvány. Takács Mihály, vagy ahogy az egész város ismeri, Misi, válasz helyett előbb körbe visz a műteremből kialakított lakáson, a műteremmé átalakított egykori mosókonyhán és szárítón, és kimutat az ablakokon: látjuk a szerb, a nagypiaci ortodox, a belvárosi református, a minorita, az evangélikus-lutheránus, a szerkesztőség melletti egykori görög katolikus templomot, a Víztornyot, a Városházát, a Kultúrpalotát, s a sok-sok városközponti épület tetejét, tornyát. És a válasz is magától adódik.

 

– Kivonhattam, kivonhatom magam e látvány hatása alól?

– De kezdjük az elején!

– Szülőfalumban az első három osztályt magyarul végeztem, de aztán megszűnt a magyar tagozat, így nyolcadikig már románul fejeztem be az iskolát. A 2-es számú ipari középiskolába felvételiztem, az ún. Cseglédi-akadémiára, ami után géplakatosként dolgoztam előbb Lippán, majd az aradi Electrometal szövetkezetben. Már Lippán szerveztem fiatal érdeklődőkkel kiállítást a művelődési házban, az igazi vonzalom a művészet iránt azonban az angyalkúti téeszben gyúlt bennem, ahol amolyan népművészeti tárgyakat készítettünk, főként festett fatárgyakat. Közben beiratkoztam az esti líceumba, többszöri megszakítás után (közben Kisjenőt is megjártam) az egykori 3-asban fejeztem be. No és 1972–75 között Emil Vitroelnél elvégeztem a művészeti népiskolában a szobrász szakot. Aztán 1976-ban megpróbáltan átjutni a Dunán Jugoszláviába, de elkaptak, nyolc hónapot lehúztam Szamosújváron, majd jött a katonaság.

– Ugyancsak kalandos ifjúság...

– Hát, nem panaszkodhatok. 1977-től az aradi Constructorul szövetkezetben kőfaragóként dolgoztam, 1979-ben nősültem meg először, 1982-ben született a lányom. Ezután azonban megromlott a párkapcsolatom.

– Az ok, ha meg lehet kérdezni?

– Én annak tulajdonítom, hogy ebben az időszakban kezdtem el foglalkozni komolyabban a festészettel, és az ezzel járó rendetlenséget, piszkot nem mindenki viseli el. Így a feleségem sem.

Maradt a festészet!

– Igen, beiratkoztam a Ion Andreescu Képzőművészeti Körbe, eljártam az alkotótáborokba, és így ismerkedtem meg, Csernyánszky Judit biztatására, a spakli használatával, amihez azóta sem maradtam hűtlen.

– Mikor volt az első egyéni tárlat?

– 1984-ben az egykori Fórum teremben Grigore Pop szobrászművésszel együtt.

– Hogyan tovább?

– A körben nagyon jól éreztem magam, nemcsak a tagok, hanem a néhai Alaszu Pali is sokat segített, és az elején szellemileg Baranyai Ferenc volt a példaképem, nemcsak azért néztem rá, mert magas volt, hanem, mert nagyon tetszett, amit csinált. Aztán teltek az évek, egy idő után szabad úszó, képzőművészeti alapi tag lettem, azaz meg tudtam élni a festészetből. Ezzel egy időben lazult a kapcsolatom a körrel, de most is ott segítek nekik, ahol tudok.

– Ezt akár mindennapjainkban is tapasztalhatjuk, hiszen a két éve beindult szabadtéri festőműhelyek résztvevőinek többsége közülük kerül ki...

– Így van. Örülök, hogy kezdeményezésem mind a körükben, mind a város vezetőségében kedvező visszhangra talált. Ezért történhetett meg az is, hogy az eredeti Maros-part helyett az idei városnapokon központi helyen mutatkozhattunk be: régebbi alkotásainkat kínálhattuk akár megvételre, és a helyszínen is követhették az érdeklődők, miként készül el egy kép.

– A megélhetés, ha úgy tetszik, megvolt, ám, mi tagadás, a hivatalos szakmai elismerés nem...

– Bántott is ez a dolog, ezért Nagyváradon elvégeztem a Kolozsvári Képzőművészeti és Design Kar oda kihelyezett tagozatát, 2004-ben államvizsgáztam, de így is eltelt még öt év, hogy felvettek a Képzőművészek Romániai Szövetségébe.

– Talán ezért is hozta létre 1997-ben a Takács Alapítványt?

– Többek között ezért is. Ugyanakkor szeretem átadni azt, amit tanultam, de nem iskolai körülmények között. Három évig foglalkoztam rabokkal és cigánygyerekekkel is, kiállítást is szerveztem velük, de mostanában főként az érdeklődő művészpalántákkal megyek ki a városba, a természetbe. Nem kívánom befolyásolni a személyiségüket, egyszerűen átadom a tapasztalataimat. Ha tanulnak belőle jó, ha nem, akkor is.

– Aztán jött a Takács Galéria...

– 2004-ben koncesszionáltam a Templom utca 3. szám alatti kis helyiséget, ahol főként a család – jómagam és a feleségem, Flory – képeit helyezzük el a falakon, és árusítjuk azokat, de rendeztünk már néhány tehetséges fiatalnak is tárlatot. Gond a szűk hely, ezért ilyet ritkán teszünk.

– Floryt említette...

– Igen, ő a második feleségem, ő is fest, több egyéni kiállítása is volt már, de igazából ő biztosítja számomra a biztos, nyugodt családi hátteret, és ráadásul a galériát is vezeti.

– Pályakezdéskor eljárt alkotótáborokba, Aradon beindította a szabadtéri foglalkozásokat, de mostanában mintha ritkábban vesz részt hasonló hazai és külföldi alkalmakon. Az életkor hozta ezt magával?

– Nem. Egyszerűen nem szeretek olyan helyekre járni, ahol nem dolgoznak. Szó se róla, hogy jó dolog művész kollégákkal találkozni, új kapcsolatokat teremteni. Ez sem időveszteség. De az igazi olyan, amilyenben idén nyáron részem volt Békésen ahol, Csuta György táborvezető igazi alkotóhangulatot teremtett. Nemcsak, hogy mindannyian igazán jól éreztük magunkat, de sokat is dolgoztunk. Ráadásul a kereszt volt az ajánlott téma, és ez számomra különösképpen testhezálló volt, lévén a kisvárosban több templom is.

– Miként határozná meg a stílusát?

– Egyértelműen impresszionista, meghaladva a posztimpresszionistákat. Főleg a városrészek, tájak vonzanak, portrékat, csendéleteket nem, vagy nagyon ritkán, főként megrendelésre festek, de nem szívesen.

– Ez magyarázza az aradi városrészeket ábrázoló képes kalendáriumokat is?

– Természetesen. 1997-ben jelent meg az első, kisebb szünetekkel eddig kilenccel jelentkeztem. Jövőre tervezem a jubileumi 10.-et, már nekiláttam a munkának, néhány darab már el is készült. Minden alkalommal igyekszem valamilyen újdonságot hozni, nemcsak tartalomban, kivitelezésben, hanem formában is. A gyakorlati megvalósításban sikerült eredményes együttműködést kialakítanom a Városházával, ennek köszönhető az a rendkívül szép kivitelezésű album is, amely idén jelent meg, és a címe igen beszédes: Arad, ahogy Takács Mihály festőművész látja.

– Nem kerülhetjük meg a 2002. évi Nepumoki Szent János-epizódot...

– Az egy igazi provokáció volt a számomra. Két neves szobrászművésszel együtt adtam be a pályázatomat, jobbára formálisan, mert megkértek rá, hogy legyen egy harmadik is. A mai napig sem tudom igazán, hogy miért én nyertem. Talán azért, mert ők betonból öntötték volna ki a másolatot, míg én kőből akartam kifaragni, és az én ajánlatom sem volt drágább. Akkor ijedtem meg igazán, amikor nyertem, hiszen nem vagyok igazi szobrász. Kaptam is érte hideget-meleget. Az volt a szerencsém, hogy én, kőfaragó koromban, a gyakorlatban tanultam a mesterséget, és akadt két jó segítőm is. Az igazság az, hogy az egész idő alatt, elnézést a kifejezésért, rezegett a gatyám.

– Végül hogy sikerült?

– Amilyen lécet rezgető volt azt egész, olyannyira kellemes élményekkel járt. Sose felejtem el, hogy amikor elhívtak a Kolozs megyei vistai kőbányába, hogy válasszam ki a megfelelő kőtömböt, amint pillantottam, én azonnal megláttam benne Nepumoki Szent Jánost. Bár az ottaniak megpróbáltak lebeszélni róla, végül nekem lett igazam. Az említett két segítséggel négy hónap alatt készültünk el az eredeti restaurálásával és a másolattal. Ez utóbbit néha meglátogatom, hadd lássam, mennyire feketíti be a város korma...

– Kétségtelen, hogy Arad szerelmese. Nyilván járt már másutt is, melyik város ragadta még meg?

– 1984-ben állítottam ki Nagyszebenben is először, akkor egyszerűen beleszerettem, mint ahogy később Segesvárba is. Nem csoda, hogy mindkét helyre többször is visszatérem. Németországi városokban is többször jártam és kiállítottam, de Párizsban is három évig évente 1-1 hónapot dolgoztam, majd a munkáimat 1999-ben ki is állítottam. Az egész anyagot aztán hazahoztam, és Párizs Aradon címmel bemutattam a Klió teremben. No és nem feledhetem a lányomnál tett látogatást 2006-ban, ahol két tárlatom is volt.

– Tervek?

– Folytatni mindazt, amihez, úgy érzem, értek. Idejében elkészülni az új aradi kalendáriummal, segíteni a fiatalokat, és eljárni igazi, jó hangulatú alkotótáborokba. Jó nagyokat sétálni Aradon, találkozni és elbeszélgetni barátokkal, ismerősökkel. És, természetesen minél több képet eladni, mert nem könnyű megélni, és a galériát is fenn kell tartani!

– Jó erőt mindehhez, és köszönöm a beszélgetést!

 

Névjegykártya

1954. január 23-án született az Arad megyei Selénden.

Tanulmány: A kolozsvári Képzőművészeti és Design Főiskola nagyváradi kirendeltsége, 2004.

1997-ben létrehozza a Takács Alapítványt.

2004-ben megnyitja a Takács Galériát,

Festőművész, 2009-től a Képzőművészek Romániai Szövetségének tagja.


Szóljon hozzá
CAPTCHA Image
Hozzászólt: Piltz Tibor / Csütörtök, 2009. augusztus 27., 11.01 Válaszoljál rá! Válaszoljál rá!

Gratulálok az eredményeidhez Misi,
egy régi kolléga a kőfaragó korszakból.
Hozzászólt: jutka / Hétfõ, 2009. augusztus 24., 20.16 Válaszoljál rá! Válaszoljál rá!

Aki Aradot nem ismeri, de latta -lajja Misi kepeit az biztosan beleszeret varosunkba. Sok erot -joegeseget, alkoss tovabb Takacs Misi !

Jelen
Puskel Péter
Communitas
'