JelenHaz
Kedd, 2019. december 10., 07.13
Arad szerepe az egyetemes magyar színjátszásban

Betegh Bébi és kortársai

A múlt héten, néhány nap eltéréssel két színháztörténeti könyv is megjelent: az egyikben Lizica Mihuţ, az Aurel Vlaicu Állami Egyetem rektora foglalja össze az aradi román színjátszás történetét (a román megszállástól napjainkig), a másikban, a Színjátszó személyek Erdélyben (1919–1940). Közhasznú esmeretek tára című kötetben Kötő József színháztörténész a két világháború közötti romániai magyar színjátszásáról ír.

A két könyvben közös, hogy Puskel Péter helytörténész mindkettőben közreműködött, s az aradi magyar színjátszás és jeles személyiségeinek összefoglalása őrá hárult.

 

– Arad fontos szerepet játszott az egyetemes magyar színjátszásban? – kérdeztem Puskel Pétert.

– Köztudomású, hogy a Kárpát-medence legrégibb létező magyar kőszínháza 1817–18-ban Aradon nyílt meg. Ez volt a vándorszínészek korszaka, és Aradon sok neves színjátszó csoport fordult meg. Állandó évadok voltak, prózai és operettszínház, sőt operai tagozat is működött. 1874-től a városhoz illő kőszínháza van Aradnak, és 1948-ig folyamatos volt a magyar színjátszás. Kiválóan érzékelteti Arad jelentőségét, hogy 1896-ban, amikor Budapesten felépült a Vígszínház, Erdélyből a kolozsvári és az aradi társulat nagyon sok színészét szerződtette le az új fővárosi teátrum. A múlt századfordulón, az első világháborúig az aradi színház nemzeti színház rangú volt, és sok színész számára jelentette a trambulint a komoly és visszhangos sikerek felé.

– Miért pont a két világháború közti magyar színjátszással foglalkozik Kötő József könyve?

– Mert ez volt az erdélyi színjátszás egyik legválságosabb időszaka. 1920 után a kisebbségbe került magyarság kemény harcot vívott a színházáért. Bukarestben a Kormányzó Tanács döntötte el, hogy melyik igazgató kap koncessziót, hogy egy, legfeljebb két évadon keresztül működtesse a színházat. A koncesszióval együtt megkapta az épületet, a ruha- és kelléktárral együtt, de azonkívül semmit. Neki kellett biztosítania a fenntartási költségeket és a fizetéseket. Nemhogy az önkormányzat nem adott támogatást, hanem még az igazgatónak kellett befizetni a városkasszába a koncessziós díjat. Néha még a kosztümöket is a színészek állták: ha kortárs darabot játszottak, az utcai vagy ünneplő ruhájukat vették fel. Rendkívül nehéz időszak volt, és a színészek gyakran váltogatták a társulatokat. Oda szerződtek, ahol többet ígértek, s ha nem kapták meg, továbbálltak. Volt olyan, aki tíz-tizenöt év alatt harmincszor váltott társulatot. Ezért is nehéz volt „nyomon követni” pályafutásukat.

– Kik azok a jeles színészek, aradi származásúak, vagy Aradhoz kötődők, nem maradhattak ki?

– Tulajdonképpen egy névsort kaptam a szerkesztőtől azoknak az Aradon megfordult, itt szerepelt színészekről, akiknek a szócikke részben vagy teljesen hiányos volt. 130-150 név került hozzám, ebből körülbelül 40-50-et tudtam a követelményeknek megfelelően ledokumentálni. A többi hiányos volt, mert egyesek két-három évadot töltöttek Aradon, szép sikereket értek el, de hogy innen hová kerültek, vagy hol hunytak el, nagyon nehéz kideríteni. Feltétlenül meg kell említeni Auer Kató operett- és operaénekesnőt, Bánhidy Ilonát, aki sok visszhangos sikert ér el Aradon, s utána egy sereg erdélyi, majd budapesti színpadon, és a pályáját Los Angelesben fejezte be. Nagyon érdekesés izgalmas alakja volt ennek az időszaknak Betegh Bébi, aki nem Aradon született, de pályájának indulása, a középső és záró szakasza Aradhoz fűződik. Az egyik legjelesebb primadonnája volt a két világháború közötti erdélyi, majd budapesti színjátszásnak, Kolozsváron is sokat csillogott-villogott, az utolsó éveit Aradon töltötte, és kozmetikusként kereste a kenyerét. Nem sikerült kiderítenem, honnan jön a Betegh név, ami nem igazán olyan művésznév, amit egy primadonna választ. Nyári Mária néven született Székelyföldön, a férje egy Janka nevű aradi gyógyszerész volt. Megemlíteném még Bihari Zoltán bonvivánt, aki itt született, és Erdély szinte valamennyi színpadán megfordult, és az utolsó tíz-tizenöt évben Budapesten szerepelt. Érdekes élete volt Dóka Jánosnak, aki szintén aradi születésű, és – ami nem került be a könyvbe – a második világháború után szakácsként dolgozott, de 60. évén túl szerepet vállalt az aradi Periszkóp Népszínház műkedvelő együttesében, és félhivatásosként, vagy amatőrként fejezte be. Szólnunk kell azokról is, akik direktorként alkottak kiemelkedőt: Fekete Mihály, Róna Dezső és Szendrey Mihály, aki 55 évet töltött színpadon, és megszakításokkal 28-30 évig igazgatta az aradi színházat, sok korabeli filmben is szerepelt.

– Az egyik leghíresebb aradi színész, Jávor Pál bekerült a könyvbe?

– Nem, mert bár Aradon született, és 17 éves koráig itt élt, de fiatalemberként elkerült, és pályája, főleg a filmszínészi Budapesten bontakozott ki. A második világháború után visszatért ugyan egy-két fellépés erejéig Aradra, de ő „csak” aradi születésűnek tekinthető.

– 1948 után majdnem 60 évig nem volt magyar színháza Aradnak. Ez nagy törést jelentett?

– Feltétlenül, hiszen a színház a templom, az iskola és az újság mellett az anyanyelv megőrzésének a fáklyavivője volt hosszú ideig. Miután hatalmi szóval megszűntették, ’48 kora őszén, az aradiak sokáig el se akarták hinni, hogy színház nélkül maradnak. Aztán lassacskán le is szoktak a színházról… Parányi mentőöv volt, hogy az ’50-es évek elején megindult egy erőteljes amatőr mozgalom, amelyet a szakszervezetek színjátszói képviseltek. Aradon először az Artex szakszervezetnek volt színjátszó csoportja, amely évente három-négy előadást tartott. Öt-hat évig működött, majd miután feloszlott, pár év szünet után átvette a helyét egy teljesen amatőr társulat, amit Znorovszky Attila volt újságíró irányított, méghozzá olyan sikerrel, hogy egy adott pillanatban a népszínházi rangot is kivívta. Több mint húsz-huszonöt fiatal, középkorú és amatőr színész működött közre, akikhez csatlakoztak a pályájuk végén levő hivatásosak, és számos sikerest előadásuk volt. Negyedszázadon át majdnem mindig teljes évadot biztosítottak.

– A két éve megalakult Kamaraszínház betöltheti azt az űrt, ami az egykori aradi magyar színház megszűntetése után maradt?

– Ha azt vesszük, hogy 1948 óta Arad magyarsága számbelileg nagyon megcsappant, kezdetnek csodálatos dolog ez. Ha működéséhez biztosítják a feltételeket, akkor, ha nem is teljes egészében pótolja azt, amit egy állandó nagyszínház jelent, de a hézagpótló jellege tagadhatatlan. Remélem, hogy nagy jövője lesz a Kamaraszínháznak.

Szóljon hozzá
CAPTCHA Image

Jelen
Puskel Péter
Communitas
'