Fölszálott a páva

CCIAT
Hétfõ, 2018. november 19., 03.23

„Don Juant magamban érzem”

Bocsárdi László
Bocsárdi László

Bocsárdi László nevével harmadjára találkoztunk az aradi Klasszikusdráma-fesztiválon, miután 2003-ban a Rómeó és Júliá-val, 2004-ben a Szecsuáni jólélek-kel jelentkezett. Ez alkalommal, a ploieşti-i Toma Caragiu Színház égisze alatt, vendégművészeket is bevonva vitte színre Molière Don Juan-adaptációját. Az előadás apropóján darab-interpretációjáról és rendezői elveiről kérdeztük a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház igazgatóját.

 

– Befolyásolta a darabválasztásban, hogy éppen milyen gondolatok foglalkoztatták és mik történtek az életében?

– Egy ilyen remekműben, mint a Don Juan, olyan mélységek vannak, amelyekhez az ember akkor tud közel kerülni, hogyha érdesebb az élete egy idő óta. Úgy is mondhatnám, hogy – sajnos – most könnyebben tudok közelíteni, mint régebben az ilyen, paradoxonokra épülő szövegekhez. Az erős szövegek paradoxálisak; nagyon nehéz őket megfejteni. Ez az izgalmas bennük. Az igazságot úgy járják körül, hogy az ember arra ébred rá: az igazság valójában megoldhatatlan. A társadalmi konvenciókból fakadó erkölcsünk, sajnos, hamis talapzaton nyugszik. Egy jól megírt mű kikezdi ezeket a konvenciókat, és arra kényszerít, hogy újragondoljunk lényeges dolgokat az életünkben.

– Az üres tér című színház-esztétikai művében Peter Brook a tiszta színház mellett foglal állást, amelyben a fölösleges díszletek nem vonják el a néző figyelmét a lényegről.  Következetesen az üres térre építi az előadásait. A Don Juan-ban is szigorúan dramaturgiai funkciója van a kellékeknek, díszletnek, ezáltal a rendező a színészi játékra irányítja a néző figyelmét.

– Az üres térhez nélkülözhetetlen a nagyon jó színész. Hiszen, amilyen dimenziókat bejár a színész figyelme, olyan dimenziók lesznek a színpadon. Egy üres tér arra való, hogy egyértelműen a színészből fakadó, a színész által teremtett világra fókuszálódjon a néző figyelme, és ne arra, ami a színpadon van. Nyilván, a színpadon történő dolgok fontosak, de közvetett módon. Ahogy az ember halad a korban, próbál az egyszerűsítés fele menni. Én megpróbálok arra is ügyelni, hogy mindez ne váljon szelíddé, hanem megmaradjon az a fajta provokáció, az a fajta erős szembesítő szándék, amely szerintem a színháznak nagyon fontos tulajdonsága kell hogy legyen.

– Hogyan instruál? Ilyen szempontból különbözött-e a Pálffy Tiborral (Sganarelle) és Marius Stănescuval (Don Juan) való munkája?

– Nyilván, hogy akivel már dolgoztam, és jó színész, azzal könnyebben és rövidebb idő alatt tudok eljutni oda, hogy ne az elsődlegest, ne a felszínt kutassuk, hanem azokat a dolgokat, amelyek csak később jutnak az embernek eszébe; hogy félreseperjük azokat a közhelyeket, amelyek első olvasáskor adódnak. Egy olyan színésszel, aki már a szemvillanásomból vagy a hangszínemből ért, sokkal könnyebben el tudok jutni olyan területekre, ami miatt érdemes csinálni az előadást.

– Zseniális ötlet a Don Juan zárójelenetében, hogy a zárt színpadi teret mozivászonnal hosszabbítja meg...

– Pontosan arra vágytam, hogy egy szűk színházi körből a végén kilépjünk a végtelenbe. Azt kerestem, hogyan lehet úgy szervesíteni a filmet és a színházat, hogy ne egymás mellett létezzenek, hanem az egyiknek az energiája átfolyjon a másik energiájába; hogyan válik egyik a másik meghosszabbításává.

– Milyen ember Bocsárdi László olvasatában Don Juan?

–  Don Juan mindenekelőtt egy őszinte ember, aki az abszolút igazságokat keresi. Ebből a szempontból egy értékes figura, akinek az elpusztulása kell hogy fájjon a nézőnek. A felszínen ő egy olyan karakter, akit a hétköznapi erkölcs elítél, hiszen folyamatosan vét olyan emberi szabályok, játszmák ellen, amelyekre a társadalom tömegembere esküszik. Attól jó, hogy nagyon nehéz eldönteni, hogy most szeressük-e vagy irtózzunk tőle, és ezt az állapotot fenn kell tartani. Nem szabad eldönteni valamelyik irányba a dolgot.

– Új kontextusba helyezi a befejezést: Don Juan nem akkor és nem úgy hal meg, ahogy azt Molière megírta.

– Don Juan elpusztul, de a szellemisége megmarad bennünk, nézőkben, amit nyilván a diktafonnal is jelzünk. Don Juan másik énje, akit a képernyőn látunk, a végtelenbe távozik, tehát ezt a szellemet, a szabadságot nem lehet megbéklyózni. Hogy mi a szabadság, azt elég nehéz megfogalmazni. Ez csak egy érzet. Igazából azért izgat minket Don Juan története, mert egy szabad szellemnek a vívódásaival és önpusztító kegyetlenségével találjuk magunkat szemben, ami megrázó is, iszonyatos is, vonzó is, meg el is riaszt. Ezt próbáltam körüljárni úgy, hogy mellőztem a döntést. Don Juant magamban érzem mindenféle vétkével együtt. Egy ember...

 

Lejegyezte: Vajda Noémi

Szóljon hozzá
CAPTCHA Image

Jelen
Puskel Péter
Communitas
'