Ismert történet, táncban elmesélve

Majdnem szó szerint idézett, pénteken este, a nagyszínházból az előadás után kijövet lezajlott jelenetről. A kérdezett olyan,a városban jószerével mindenki által ismert, köztiszteletnek örvendő aradi értelmiségi, aki több mint félszázada talán valamennyi, Aradon magyar nyelven megtartott színházi előadást látta.

–       Hogy tetszett?

–       Nagyon. És képzeld (nevetés, jó humora van), még értettem is.

–       Nagyszerű. Holnap felhívlak, hogy nekem is elmeséld.

Az Aradi Kamaraszínház a Nyugati Jelenben közzétett 13 c. előadásáról szóló előzetesében ezt olvashatjuk: „egy minden szempontból rendhagyó bemutatót láthat az aradi közönség”.

Ha Aradon a 13-as szám szóba kerül, kevesen (a „kevés” a magyar történelmet nagyvonalakban sem ismerőkre vonatkozik) nem asszociálnak az itt 1849-ben kivégzett vértanú tábornokra. Az Aradi Kamaraszínház, a békéscsabai Tabán Táncegyüttes és a szabadkai Juhász Zenekar koprodukciójában készült táncelőadás valóban róluk szól: a vértanúkról. (Aradi emlékművűket, több mint másfél évszázaddal a történtek után éppen a napokban gyalázták meg az 1848–49-es eseményekből és valóságos történéseiről mit sem tudó, azokból mit sem értő tudatlanok.)

Az aradi vértanúk témáját a művészet, irodalom – csak abból kiindulva, amit e cikk írója ismer – nagyon sokszor feldolgozta. Ismeretei szerint azonban – amit az Aradi Kamaraszínház közleménye is alátámaszt – táncjáték formájában még sohasem jelenítették meg – mostanig. S a 13 című előadáshoz kétségtelenül művészi bátorság kell – egyrészt mert járatlan útról van szó, másrészt meg azért, mert furcsa és szokatlan, hogy egy tragikus (bár, nem mellesleg, rendkívül felemelő, magyar) történelmi eseményt táncban jelenítsenek meg. A tánc kifejezőeszközeinek értelmezésében járatlan, de legalábbis igen kevéssé járatos néző (a krónikás, sajnos, ebbe a kategóriába tartozik) mégis jól megérti a darab mondanivalóját és üzenetét, még ha nem is tudna minden jelenetet szó szerint pontosan szavakra lefordítani. (Meditálásra ajánlanám a témát: ha minden táncot, festményt, zeneművet stb. tökéletesen el lehetne mesélni prózában – uramisten: esetleg újságcikkben, szavakkal – szükségtelen lenne a tánc- és képzőművészet, a klasszikus és könnyűzene stb. műfaja.

Ugye, hogy elképzelhetetlenül abszurd ötlet?

Az előadás végén Tapasztó Ernő, az Aradi Kamaraszínház vezetője, az előadás rendezője bemutatta a három ország, Románia, Szerbia és Magyarország (Arad–Békéscsaba–Szabadka) közreműködésével létrejött koprodukció szereplőit, a táncosokat, a remek élő zenét szolgáltató héttagú zenekar és az egész produkció alkotóit (koreográfus Farkas Tamás, Örökös Aranysarkantyús táncos, a Népművészet Ifjú Mestere, Móricz Bence Aranysarkantyús táncos – Haynau –, a Nőt  – az egyetlen női szereplőt (feleséget, hitvest, szerelmest) megtestesítő Gál Nórát).

Nem állítom – magamból kiindulva –, hogy a néző minden egyes jelenet jelentését szavakban tökéletesen pontosan megfogalmazhatóan el tudná mesélni. De talán nem is ez a fontos. A lényeg az összbenyomás: megértettük, hogy miről szól, mit akar közvetíteni, tudasítani ez az előadás, amelynek nagy – megérdemelt – sikert jósolunk az összmagyar, a 13-ak üzenetét értő nyelvterületen.