Fölszálott a páva

Kedd, 2018. november 13., 17.49
Emlékezzünk

Kétszáz éve kezdődött a hivatásos magyar színjátszás Aradon

 
2018. június 15., 16.59
Péntek

1818. június 16-án a délelőtti órákban valószínűleg még Arad főutcáján zötyögött egy megkésett echós szekér Kilényi színidirektor úr 22 tagú társulatának néhány tagjával, igyekezniük kellett, hogy legyen idejük felkészülni, nehogy elkéssék a saját előadásukat. A megyeháza nagytermében a megyei közgyűlés ülésezett, a jelenlévők között ott üldögélt a nagyműveltségű borosjenői szolgabíró, Perecsényi Nagy László úr, a Hazai és Külföldi Tudósítások egyik helyi levelezője, az ő gondolatai azonban messze jártak, azon töprenkedett, hogyan hat majd a színpadon az ő Öthalmi tor Aradon című szomorújátéka a nagyhírű Direktor színészeinek előadásában, mert azok megígérték, hogy eljátsszák ezt is.

Este a Hirschl-féle színházat faggyú és viaszgyertyákkal fényesen kivilágították, telve volt a háromszintes nézőtér mind a háromszáz ülőhelye, a földszint pirosbársony díszhelyein a város elöljárói foglaltak helyet, a páholyokban a helyeiket kétszeresen megfizető helyi magyar, román, német, szerb előkelőségek ültek ünnepli öltözékben… És akkor szétnyílt a függöny, belépett a színpadra az első színész, és megszólalt – magyarul. Így kezdődött 200 évvel ezelőtt a hivatásos színjátszásunk Aradon.

 

***      .

Ide a vándorszínészet korában szívesen jöttek az együttesek, hiszen annakidején a környéken csak itt és Oravicabányán volt kőszínház, ahol rendezett körülmények között lehetett játszani. A német truppok rendszerint télen, a főszezonban, a magyarok pedig nyáron szerepeltek, de felléptek az épületben a helyi Preparandia román tanítóképző növendékei is.

A nyaranta idelátogató magyar együttesek közül legtöbbet Kilényiék szerepeltek, 1820-tól már ott volt a tagok között Déryné, akit természetesen itt is ünnepeltek. Az aradiak akkoriban szerették a teátristákat a város vezetőitől a közemberekig. Például Déryné Naplójából tudjuk, hogy 1832 nyarán az aradi bérleti előadások lejárta után Bohus János alispán kivitte világosi kastélyába az egész társulatot, bőségesen vendégül látta őket, vadásztak a kastély környékén, s mikor véget ért a vendégség, egy hordó ürmöst tétetett a szekerükbe.

Lukácsy Sándor aradi származású színész és népszínműíró arról ír emlékirataiban, hogy az 1830-as évek végén, mikor gyerek volt, ha társulat jött Aradra, náluk mindig lakott 4-5 színész, akik ott ingyen szállást és teljes ellátást kaptak.

A színészek élete azért nem volt mindig fenékig tejfel. Petőfi írja saját tapasztalatai alapján az egyik versében:

 

„Pártolj közönség, és majd haladunk”

Mond a színész, és az meg így felel:

„Haladjatok, majd aztán pártolunk”;

És végre mind a kettő elmarad.

 

(A mondás persze nemcsak a vándorszínészet korára érvényes.)

A színészetnek ez a kalandos, kevésbé szabályozott hőskora aradi viszonylatban mintegy 30 évet tartott. Az 1847/48-as évadtól kezdett magyar együttes folyamatosan teljes téli évadot játszani a színházban, s ez megszakítás nélkül évről évre folytatódott. Az állandósult magyar színészet tehát 170 éve kezdődött Aradon, ez is kerek évforduló. A főszezon eleinte 6-7 hónapot jelentett rendszerint október elejétől virágvasárnapig, ez a játszási idő később a nyári szezonnal együtt 9-10 hónapra növekedett. A szerződéskötés feltételei, a város és a társulat kötelezettségei az idő múlásával változtak ugyan, de a színház lényegében így működött 1920-ig.

A színház történetének igen jelentős állomása 1902, amikor megkapta a Nemzeti Színház címet, amely kevés színháznak járt abban az időben, és azt jelentette, hogy az aradi színjátszás magas színvonalú. A színház az állandósulás kezdetétől, 1848-tól 1902-ig, a több mint 50 év alatt – a rövidebb-hosszabb visszaesésekkel együtt – felfelé haladt a maga útján, Gyarmathy Miklós, a vidéki színészet felügyelője 1897-ben a vidék legjobb öt teátruma közé sorolta. Szerinte csak Kolozsvár, Szeged, Debrecen, Arad, és Kassa–Pozsony színikerület alkalmas arra vidéken, hogy „állandósítsák a színészetét”. (Az 1850-es évek elején Csernovits Péter védnöksége alatt szintén a vidék legjobbjai közé tartozott.)

Közben sok fontos esemény történik a színház életében, 1874 szeptemberében átadják az új épületet, amelyet eleganciája, felszereltsége okán rangszínháznak szoktak nevezni, 1877-ben Színügygyámolító Egylet néven részvénytársaság jön létre a színház támogatására, 1883-ban leég az épület, 1885-re újraépítik, 1900 nyarán jól felszerelt, nagy színpaddal rendelkező nyári színházat emelnek. Anyagilag és művészileg sikeres direktorok váltják egymást, az együttesekben sok a tehetséges, később szép karriert befutó színész, országos hírű bemutatókra kerül sor, itt játszanak először Ibsen-drámát magyarul, itt mutatnak be vidéken először Wagner-operát. De vannak csődbe jutott igazgatók, kifütyült színészek, és nagy bukások is.

Az intézmény lényegében 1920-ig viseli a szép titulust, az impériumváltást követően városi színháznak hívják. Ezzel kezdődik az aradi színjátszás következő szakasza, a világháborúk közötti 20 év. Ez nehéz időszak mind a város, mind a színház életében. (És az ezt követő évek sem könnyebbek). Csak néhány példa a problémák sokaságából: a színház önellátóvá lesz, nem kap állami támogatást, pénzügyileg ellehetetleníti a sok színházat sújtó fizetni való (terembér, jegyadó és egyebek), működését nehezíti a bizonytalanság az évente változó színházi törvények, rendeletek miatt, meg az állandóan előbukkanó irredentizmussal való vádaskodás, amely olyan skatulya, amibe minden belefér. Megszűnik saját színészegyesülete, nincs kihez fordulni, ha probléma adódik. És ehhez jön még az első világháborút követő, majd a 20-as évek végén még súlyosabban jelentkező gazdasági világválság. Kész csoda, hogy Aradon fennmaradt a magyar színház, mert Erdélyben a két világháború között nem egy város maradt állandó anyanyelvi színjátszás nélkül, de az állam nyelvén játszó együttes is csak Kolozsváron volt (történt ilyen szervezésére kísérlet Nagyváradon is, de az az állami támogatással együtt csődbe jutott). Aradon akkor jön el a mélypont, amikor az együttes játszóhely nélkül marad: 1938 nyarán lebontják az alig 38 éves nyári színház épületét, 1939 áprilisában lakat kerül a nagyszínház ajtajára is. De az aradiak színjátszást akarnak: két ügyes színész épületet szerez, és jól működő kamaraszínházat szervez, amely anyagilag is fenn tudja tartani magát, nem rajtuk múlik, hogy az 1940/41-es évadot már nem kezdhetik meg.

Az aradi színészet élni akarását mutatja, hogy 1945 után, az államhatalom „húzd meg ereszd meg” kisebbségi politikájának az éppen „ereszd meg” szakaszában újra kezdődik a magyar színjátszás, aztán a következő „húzd meg” 1948 augusztusában megszünteti  itt az anyanyelvi színházat.

 

Piroska Katalin

 


Szóljon hozzá
CAPTCHA Image

Jelen
Puskel Péter
Communitas
'