„Nem kell a nézőket piros festékkel leönteni ahhoz, hogy provokáljuk őket!”

Thomas Bernhard Immanuel Kant című, Romániában először Temesváron bemutatott darabja egy tájainkon szinte ismeretlen, fogadott hazájában, Ausztriában botrányt botrányra halmozó, mindenkit tudatosan provokáló szerző nehezen emészthető komédiája, amely egy furcsa világba, az ún. „Bernhard-kontinensre” kalauzolja el a közönséget. 

Az Immanuel Kant című előadást ezekben a napokban láthatja a budapesti színházi szakma és a Bárka színház közönsége, a február 9-ei temesvári előadást pedig a hazai „színházi Oscar-díjakat”, az UNITER jelöléseket előkészítő kritikusok is megnézik.

– Miért éppen Thomas Bernhard Immanuel Kantjára esett a temesvári magyar színház választása? – kérdeztük Balázs Attila direktortól.

– Elsősorban szerzőt választottunk – nyilatkozta a Nyugati Jelennek Balázs Attila –, a 80 évvel ezelőtt született Thomas Bernhard drámaíróról van szó, aki nagyon ellentmondásos személyiség volt életében is, halála után is. Bernhard mindenét Ausztriának köszönheti, és mindenét megtagadta Ausztriától. Németországban elismerik, Ausztriában egy adott pillanatban betiltotta az összes darabját! Bernhard nagyon szélsőséges és ellentmondásos személyiség volt a közéletben is, ezért nem lehetett belőle egy Ionesco, akinek a darabjai az 1950-es években nagyon felháborítóak és érthetetlenek voltak, mégis a Kopasz énekesnőt és a Leckét ötven év óta folyamatosan játsszák, pár ezer előadást megértek. Thomas Bernhard darabjai erősen kritikusak és pesszimista hangvételűek, azt akartuk, hogy ezt a fajta színházi látásmódot egy kicsit megmutassuk a temesvári közönségnek is. A mi Bernhard-előadásunk elég konvencionális formába önti a darabot, de az Immanuel Kant szövege egyáltalán nem konvencionális!

– A decemberi bemutató után a közönség azon vitatkozott, hogy tulajdonképpen miről is szól az Immanuel Kant, mit is akart a rendező elmondani az előadással?

– A szokatlan az, hogy az előadás elején adott egy szituáció, amely később nem felépül, hanem szétbomlik. Ami történik, az nem egy konstrukció, hanem egy dekonstrukció. Az előadáshoz kell egy szemüveg, kell hagyni magunkat sodorni ezzel az árral, ami látszólag nem visz sehová. Amikor országos bemutatót tervezel egy olyan színházi műfajban, aminek nálunk nincs hagyománya, a darabot úgy kell bemutatni, ahogyan az meg volt írva, ezért a szöveg nincs különösebben megfejelve. Túl vagyunk az 50-es évek abszurd színházán, Bernhardot posztmodern szerzőnek tartják a kritikusok.

Az Immanuel Kant egy elme projekciója: mi lenne, ha egy filozófus, aki soha nem mozdult ki a lakóhelyéről, elutazna Amerikába? Mi lenne, ha az állatvilágban tárolnánk az eszméinket, az elveszett értékeinket újra kimentenénk, miközben a világ folyik, az idő telik, ez csak egy játék az idővel, a térrel, összeszedünk elemeket innen-onnan, és azokat párosítjuk, egy helyre tesszük. Egy jó drámaíró tud helyzeteket teremteni, dialógusokat írni, konfliktusokat összehozni attól függetlenül, hogy ezek nem valósak. Az Immanuel Kant nem egy lineáris történet, tele van csapdákkal, csalóka az egész, leleplezés, valójában karikatúra az egész. Társadalmi karikatúra, de kicsit több, keserűbb, mint a Hacsek és Sajó, epésség, irónia, sőt önirónia, ami inkább jellemzi a darabot. Kicsit engedjük el magunkat előadás közben és hagyjuk, hogy jöjjenek az érzések, a hatások elsősorban, majd a cselekményszálakat összerakjuk valahogy! A filmrendező Pasolini mondta egyszer: egy történetnek van eleje, közepe és van vége, csak nem biztos, hogy éppen ebben a sorrendben.

– A nézőnek az az első benyomása, hogy az egész egy őrültek háza, az Amerika felé tartó hajó, ami akár egy egész társadalom is lehet, a bolondok hajója.

– Ha így fogjuk fel, akár lineáris történet is lehet a Kantból: van egy őrült, aki filozófusnak képzeli magát, sétál a papagájával és osztja az észt. Kitalálnak köré egy történetet, mindenki eljátssza, hogy ő normális, de csak azért, hogy a végén be tudják dugni a diliházba. Ennél azért kicsit másabb, egy kicsit több az előadás, de valójában csak a kérdéseket teszi fel, a válaszokat nem rágja szájba, nyitva hagyja a szerző. Provokatív az előadás és ahhoz nem kell meztelenkedés, trágár beszéd, nem kell a nézőket leönteni piros festékkel, hogy provokáljuk őket. Ha valaki érdeklődéssel jön be a színházba és föltesz kérdéseket, akkor már elértük a célunkat. Ez egy szemtelen előadás, de hogyha valaki azt mondja, hogy velem ne szemtelenkedjenek, annak is igaza van!