Fölszálott a páva

http://hunor.rmdsz.ro/
Csütörtök, 2019. november 14., 18.42

„Semmi sem tökéletes, semmi sem végleges”

„Semmi sem tökéletes, semmi sem végleges”
„Semmi sem tökéletes, semmi sem végleges”

Bár a 2003-as évi nyugdíjba vonulása után még véletlenül sem panaszkodhat semmittevésre, mintha az idei év talán még a korábbiaknál is eseménydúsabb lenne: felvették a Romániai Írószövetség aradi tagozatába, kiválósági díjat kapott helytörténészeti munkásságáért Arad napján, és igazi könyvritkaságot rendezett nyomda alá, amelynek megjelenése az Aradi magyar napokra várható október elején.

Netán tévedek? Puskel Pétert faggatom minderről, aki azonban még ki is bővíti az eseménysort.

 

– Még egy érdekes kiadványban működtem közre, amely minden valószínűséggel már meg is jelent, csak még nem kaptam hírt róla: Kötő József koordinálásával készült el ugyanis a két világháború közötti erdélyi magyar színészlexikon, amelyhez az aradi vonatkozásokkal járultam hozzá.

– Ha figyelembe vesszük, hogy 1968-tól 2003-ig voltál hivatásos újságíró, önként adódik a kérdés: erre a pályára készültél?

– Szó sincs róla. Bár nagyapám és édesapám is nyomdász volt, és hamarabb került a kezembe a Jövő, mint az ábécéskönyv, amikor pályaválasztásra került a sor, én valami művészetire gondoltam. Érdekelt az irodalom, a képzőművészet, a színházi rendezői pálya, akár a zene is. No és a történelem. De aztán a sors másképp hozta.

– Az 1950-es éveket írjuk...

– Igen. Az én évfolyamom volt az utolsó 1959-ben, amely még a tiszta magyar 3-as középiskolában végzett. Az utolsó évben katonatisztek jelentek meg az iskolában, akik arról próbáltak meggyőzni, hogy válasszuk a katonai pályát. Négyünket szemeltek ki, és semmilyen eszköztől nem riadtak vissza. Hárman közülünk nem is tudtak ellenállni, nekem valahogy sikerült, bár nem csak engem fenyegettek meg mindenfélével, hanem édesapám egzisztenciáját is kérdésessé tették. Ilyen körülmények között választottam a Temesvári Egyetemen az orosz–román szakot, amely tartományi ösztöndíjat biztosított. Ennek elvégzése után 1964 és 1968 között Nagyiratoson voltam tanár, ahol a szűken vett szakomon kívül, ha szükség volt rá, tanítottam történelmet és magyar nyelvet is. 1968-ban, amikor a területi-adminisztratív átszervezés nyomán megalakultak a megyei magyar nyelvű lapok, szükség volt Aradon is új munkatársakra, így kerültem a Vörös Lobogóhoz.

– Addig nem volt semmiféle kapcsolatod az újsággal?

– Általános iskolás koromban írogattam az országos pionírlapba, egészen addig, amíg olyasmit nem kértek tőlem, ami már nem tetszett.

– Hogyan indult az újságírói pálya?

– A kultúra rovathoz kerültem, az ottani munka azonban nem nyújtott elégtételt, csak a színházi krónika írása szerzett örömet. Közben megpróbáltam felmérni a területet, ahol többet nyújthatok az átlagosnál.

– A fáma úgy tartja, hogy ezt az akkori főszerkesztő, Péterfi Rozália is szorgalmazta...

– Az igazat megvallva, nem emlékszem erre, de egy biztos: amíg kívülről-felülről nem szóltak bele, támogatta a kezdeményezéseimet.

– Melyek voltak ezek?

– Nem ment ez egyik napról a másikra. Egy egyéves fővárosi továbbképzés után – onnan is rendszeresen küldtem színházi krónikákat – városgazdálkodási beruházásokkal kellett foglalkoznom. Ekkor született meg a gondolat, hogy foglalkozni kellene a város múltjával. Igaz, a magot már rég elültette bennem Ficzay Dénes és Kovách Géza. Elindítottam egy új rovatot, amelyben a város régi épületeiről közöltünk képeket, rövid leírással. Ez ment egy ideig, lényegében az alatt az év alatt 1974–75-ben, amíg hetilapként jelentünk meg, de jött érte a letolás, hogy visszasírom az Osztrák–Magyar Monarchiát, és mutassam be inkább az új létesítményeket. No, be is mutattam néhányat, aztán leálltam.

– De amint az azóta eltelt évek is mutatják, nem végleg...

– A rovat sikerét igazolja, hogy rokonok, ismerősök, olvasók elkezdtek hozni nekem a témához kapcsolódó képeslapokat, folyóiratokat, könyveket, és jómagam is magánszorgalomból elkezdtem behatóan foglalkozni a témával. Jártam a könyvtárakat, az olvasók érdeklődése is motivált, olyannyira, hogy, kis túlzással, tudományos rendszerességet vezettem be: témakörök szerint kartotékrendszerbe osztályoztam az egyre gyűlő anyagot. Eközben jöttem rá, hogy roppant keveset tudunk a régi Aradról, azokról az emberekről, akik hozzájárultak a fejlődéséhez, kultúrájához. Ahogy gyűlt az anyag, úgy fogalmazódott meg bennem az elhatározás: megosztani ebből minél többet az olvasókkal.

– A megvalósításhoz azonban kellett a rendszerváltás!

– A korábbiakból logikusan következik mindez. Előbb újságcikkeket írtam az akkor már Jelenbe, aztán többen is javasolták, hogy jó lenne mindezt könyv alakban is megjelentetni. Az első kötet, az Arad marad 1997-ben látott napvilágot, ez többnyire már megjelent újságcikkeket tartalmazott, az 1998-as Arad redivivus-ban már új anyagok is voltak. Műfajilag ezeket az írásokat helytörténeti dokumentumriportoknak nevezném. 2004-ben az Irodalmi Jelen Könyvek Kiadó felkérésére összeállítottam az Emlékképek a régi Aradról című kötetet, amely 2006-ban a Szegedi Könyvvásáron megkapta a Legjobb külföldi könyvnek járó elismerést. Ugyanebben az évben, miután a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Bizottság pályázatain már két második és egy első helyet is nyertem, megkaptam a Bizottság Fényes Elek-díját. Mindezt betetőzte az idei írószövetségi tagság.

– Igencsak gyorsan átszaladtunk az utóbbi évtizeden. Közben azonban megtörtént a nyugdíjba vonulás...

– 2003-ban, amikor korhatáros nyugdíjba vonulhattam, úgy döntöttem: megteszem ezt a lépést, mégpedig azért, hogy legyen időm igazán komolyan foglalkozni azzal, amit eddig csak alkalmilag, szabad időben, a napilap robotja közben tehettem. Ugyanis közben megduplázódott – elsősorban az olvasók jóvoltából – a gyűjteményem, és arra is rájöhettem, hogy a helytörténeti kutatásokban semmi sem tökéletes, semmi sem végleges. Mindig talál az ember valami újat, összehoz valakivel a sors, aki értékes dolgokkal tudja kiegészíteni azt, amit már véglegesnek gondoltam. Jelenleg Arad ipartörténete érdekel, ez olyan szelete a helytörténetnek, amivel részleteiben még románul sem foglalkozott senki. Csak ízelítőül néhány vonzó téma: a marosi sószállítás, a marosi tutajozás, a Nádor (Malom)-csatorna, az arad–körösvölgyi és az arad–csanádi vasutak, a hegyaljai villamosvasút, a MARTA autógyár története, az aradi autógyártás múltja. Minderről az évek során megjelent egy-egy részlet elszórva, de azóta hatalmasra duzzadt az anyag, és egy ipartörténeti kötetben mindegyik kitenne egy komoly fejezetet. Vagy itt van a Neuman család szerepe Arad közéletében, jeles aradi műszaki személyiségek, az örömházak története, a II. világháború aradi vonatkozásai. És folytathatnám!

– Közben érkezett egy igen csábító felkérés Budapestről...

– Ez egy igazi kihívás volt. A tekintélyes Korona Kiadó keresett meg idén március elején, hogy állítsak össze egy kötetet az Aradi Ereklyemúzeum történetéről a legjelentősebb írásos és tárgyi dokumentumok bemutatásával. Igazi, embert próbáló munka volt, mert nemcsak fotókat tartalmaz, amelyeket Bodó Gábor és Judit készített el, hanem szakmai és történelmi hátteret is nyújt. A mintegy 17 ezer ereklyéből Natalia Dascăl szakmuzeológus segítségével 150-et válogattunk ki, igazi újdonság ezek szakmai leírása. Ugyanakkor a vértanúkhoz fűződő történeteket és aradi legendákat is tartalmaz a kötet. Sikerült határidőre nyomdakészen leadnom a munkát, október elejére, a 13-ak kivégzésének 160. évfordulójára tervezi a kiadó a bemutatását. A kiadó nagy példányszámban jelenteti meg a kötetet, ugyanis – a magyarországi történelemtanítás frissítését célozva – el szeretné juttatni azt az iskolákba.

– Ennyi minden mellett jut idő tévézésre is!

– Persze nem tévénézésre, hanem tudósításra. Idén 15 éve, hogy a feleségemmel létrehoztunk egy önálló alkotócsoportot, a Media Spectatort, amely rendszeresen részt vesz a Duna TV, az MTV és az RTV magyar adásának a tudósítói munkájában. Az aktuális tudósításokon kívül több mint ötven helytörténeti anyagot is készítettünk, jómagam főként ezek forgatókönyvét készítettem el, és a kísérőszövegüket írtam meg. No, és közben az anekdotagyűjtésre is kedvem szottyant. Itt megszabtam magamnak, hogy olyanokat írok meg, amelyek velem történtek meg, vagy nekem mesélte el valaki. Amolyan helytörténeti folklórgyűjtésnek tekintem ezt, ezért is tüntetem fel mindig az adatközlőt.

– És ez még mindig nem elég. Időnként jól jön egy kis világjárás...

– Mindig is vágytam erre, de régen erre nem volt lehetőség. A feleségemmel azonban kitaláltuk, hogy kulturális jellegű turisztikai utakat szervezünk. Európa jó részét már bejártuk, van, ahol többször is megfordultunk. Csak példaként: Békéscsabára hat csoportot vittünk el a Munkácsy-kiállításra, de eljutottunk Barcelonába is, a Gaudi-tárlatra.

– Sokfelé jártál, sokat láttál. Hogyan lehetne összehasonlítani a külföldi és az aradi turisztikai lehetőségek kihasználását?

– Aradnak megvannak az adottságai, az értékesítése azonban elmarad a lehetőségektől, a várakozásoktól. Urbanisztikai állománya közép-európai szinten átlagon felüli, jelenlegi állapota viszont átlagon aluli. Idegenforgalmi szempontból 48–49-en kívül szinte semmit nem nyújt a város a külföldieknek, ezt idegenvezetőként is rendszeresen tapasztalom. Ugyanakkor hiányzanak az útmutatók a még oly kevés aradi vagy megyei látnivaló felé.

– A végére maradt a kiválósági díj...

– Nem tagadom, jólesett a megbecsülés jele. Válaszként nem tehetek mást, mint tősgyökeres aradi, hogy az eddigi közel 800 megjelent helytörténeti írásom után is folytassam ezt a hivatásommá nemesedett hobbimat. Ehhez az olvasók elismerésén-biztatásán kívül ott van a mintegy 6000 adatlap is, amely biztos alapját képezi a már említett elképzeléseim megvalósításához.

– Erőt, egészséget, kitartást mindehhez, köszönöm a beszélgetést!

Szóljon hozzá
CAPTCHA Image
Hozzászólt: Nagy István / Kedd, 2009. szeptember 01., 11.20 Válaszoljál rá! Válaszoljál rá!

Az Aradi Ereklyemúzeumról szóló kötetből jut az Arad megyei magyarul is tanító iskolákba is?

Jelen
Puskel Péter
Communitas
'