JelenHaz
Hétfõ, 2019. december 09., 22.28

Színházi „méregkeverők”

Dukász Péter, Mátyás Zsolt Imre
Dukász Péter, Mátyás Zsolt Imre

Furcsa „fajzat” vagyunk mi, színházi nézők: hol azért fanyalgunk, mert túl hosszú, vontatott egy-egy előadás, hol meg azért elégedetlenkedünk, mert túl rövid. Most– az Aradi Kamaraszínház szerda esti premierje után – éppen az utóbbi miatt.

Talán nem is az időtartam kelt hiányérzetet– 50-55 perc, a „rövid, de velős” műfaj kedvelőinek ideális –, hanem a hirtelen befejezés, ami olyan volt, mint amikor már végre önfeledten ülünk a körhintában, aztán hirtelen megállítják a gépezetet. Az alakítások és általában véve a rendezés színvonalához méltatlan volt ez „az elvágták a filmet” féle befejezés.

Igaz, a hatás növelésére bevetettek egy váratlan fordulatot, mert a végén kiderült, hogy nem is azt láttuk, amit láttunk, a szereplők nem is azt játsszák, amit hiszünk, és az eredeti történet tulajdonképpen csak a függöny után kezdődik – de azt legfeljebb elképzelhetjük. S mivel a művészet célja az, hogy döbbenet vagy értetlenkedés üljön ki a szemlélő arcára, ezt maradéktalanul elérték.

Rodolf Sirera kortárs spanyolországi drámaíró színművét, a Színház és méreg című darabot mutatták be szerdán este az Aradi Kamaraszínházban. Ez volt az évad második premierje, és hármas koprodukcióban készült (a Kamara partnere a nagyváradi Theatron Egyesület és a Varázshegy Színházi Műhely volt, a színészek pedig a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház tagjai). A műben az „egyszeri és megismételhetetlen előadásra” vágyó márki (Mátyás Zsolt Imre) és a színész, Gabriel de Beaumont (Dukász Péter) azt keresi, hogy meddig lehet elmenni a játékban, hol húzódik a határ az alakítás és a valóság között. A márki képes mérget itatni a színésszel, hogy az hitelesen eljátssza haláltusáját.

„Horrorisztikusra írták az eredeti darabot, ami nekünk egyrészt nem tetszett, meg hát jobban is csinálják a filmekben – ismerte el az előadás végén Dukász Péter színművész. – Kigondoltuk, hogy legyen egy valamire való fordulat, de Rodolf Sirera el sem tudná képzelni, hogy ez lett belőle. Ezzel szerintem nyert az előadás, mert az író úgy fejezi be a darabot, hogy Gabriel de Beaumont őrjöngve meghal a színpadon, és a közönség a márkival együtt végignézi, ahogy egy ketrecbe zárva kikel magából, a legcsúnyább módon haldoklik, őrjöng, rángatózik. Ez nem egy előadás-vég, úgyhogy ezt a megoldást találtuk ki. Nagyon hamar kiötöltük, mert úgy is álltunk neki: ha nem tudunk egy értelmes véget adni, fontolóra tesszük, hogy játsszuk-e egyáltalán. Az első három-négy olvasópróbán kifundáltuk, és onnan könnyű volt dolgozni. Nagyon jól ment, hármasban minden megbeszéltünk, aránylag kényelmes próbafolyamat volt.”

Mátyás Zsolt Imre nemcsak szereplője, hanem – a Theatron Egyesület és a Varázshegy Színházi Műhely vezetőjeként – társproducere is az előadásnak. „A színész az előadásai, szerepei sorsát a szívén viseli, de ebben az esetben dajkája, bábája is vagyok ennek. Ez a tizenötödik évadom, azóta játszom Dukász Péterrel, vagyis a műhelymunka másfél évtizede kezdődött. Ezalatt sokat tanultam, és tanulok tőlemost is. Az, hogy az ember mennyire ismeri a partnerét, és tudja, hogy mennyire számíthat rá, meg hogy mit hoz ki a partner jelenléte belőle, nagyon fontos” – nyilatkozta az előadás után.

Hogy melyikük mit vár ettől az előadástól, milyen utóéletet remél neki arról Tapasztó Ernő, az Aradi Kamaraszínház művészeti vezetője, a darab rendezője a következőket nyilatkozta: „Kiderül majd a visszhangokból. Ha működik, és olyan a fogadtatása, helye lesz a fesztiválokon, de nem én fogom ezt megítélni. Nem fesztiválokért csinálunk egy-egy előadást”. A rendező elismeréssel beszélt a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színházról, amiért elengedte a színészeket, sőt jelmezeket is adott ingyen. Egyébként Balázs Attila igazgató és jó néhány temesvári színészkolléga is eljött megnézni az előadást. „Szeretem játszani ezt a darabot, és régi színházi emberként mondom: ha mi szeretjük játszani, akkor a közönségnek is élmény” – nyilatkozta Dukász Péter. „Remélem, hogy hosszú utóélete lesz az előadásnak – tette hozzá Mátyás Zsolt Imre. – Az a tervünk, hogy a lehető leghosszabb ideig futtassuk, és a lehető legnagyobb földrajzi területet bejárjuk vele. Gyerekcipőben jár ez a műfaj minálunk, de el kell kezdeni valahol, mert szerintem ez a jövő.”

Szóljon hozzá
CAPTCHA Image
Hozzászólt: Ilona János / Péntek, 2009. október 30., 20.38 Válaszoljál rá! Válaszoljál rá!

Vártam, hátha hozzászólnak mások, de ha nem, akkor megteszem én. (Legalább lesz, akit jól megkritizálni, ugye...)

Az előadás kétségkívül rövid volt, de érdekes.
Az elején picit lassúnak éreztem a ritmust, a párbeszéd is szaggatottnak tűnt, de később, a Márki 'biztatására' beinduló halálszerep közben már nem lehetett unatkozni.

Mátyás Zsolt Imre játéka lebilincselően tiszta és, a megszállottság mélységeit tökéletesen ellensúlyozva kellőképpen visszafogott is volt, legalábbis a számomra. A rivalda fényeiben hidegen csillogó szempártól, a Színész szenvedését tudományos alapossággal megfigyelő kemény arctól kellőképpen futkározhatott a hideg a hátakon.
Dukász Péter kissé modorosnak tűnt, végig az előadás során. Tudom, a szerepe szerint is színészt játszott, mégpedig egy hiú, önhitt színészt, aki már régóta érzelem és lélek nélkül, csupán rutinból játszik. Viszont miután megtudja, hogy mérget itattak vele, már félnie kellene, mégpedig manírok nélküli, pánikszerű félelemmel. Úgy, ahogy a haláltól félünk, amikor az életünket fenyegető hirtelen veszéllyel találjuk szembe magunk. Bizony, a Színész félelmét még ekkor sem hittem el, bármennyire is lepergőben volt körülötte életének idő-homokja.
(Vagy éppen az volt a lényeg, hogy ő még a halál közelségében sem tud őszintén megrémülni? Hogy még a félelmet is csak imitálni tudja, ahogyan az egész életét? Nem tudom.)

Néha túl soknak tűnt a járkálás a színpadon, a forgó porond körül, de lehet, hogy ez csak az én bajom volt.
A váratlan fordulat a végén szerintem nem növelte a hatást, ráadásul ahhoz is túl gyorsan vágták a néző fejéhez, hogy megkönnyebbülten felszusszanjon: mégsem halt meg egy ember, csak... készültek rá.

Jelen
Puskel Péter
Communitas
'