Tamási Ősvigasztalása

Írta:
2019. június 26. 17:34 (szerda) /

Az utóbbi néhány hétben az aradi színházkedvelő magyar közönséget kétségtelenül „elkényeztették”, hisz a helyi Kamaraszínház előadásain túl három „külföldi” darabot is láthattak: a Mária főhadnagyot, a Feketeszárú cseresznyét és legutóbb, kedden este Tamási Áron Ősvigasztalását a Békéscsabai Jókai Színház előadásában.

A három közül kétségtelenül ez utóbbi a legkevésbé ismert mű, és a legfurcsább, legérdekesebb előadás.

Tamási 1924-ben, Amerikában írta a saját vallomása szerint „komor és darabos vázlat”-darabot (hadd emlékeztessek: pár év telt el Trianon óta), amelyet egy kolozsvári drámapályázatra küldött be. Nem nyert, és állítólag maga a szerző is elveszettnek hitte, az ősbemutatójára csak 1978-ban került sor. Most a békéscsabaiak vették elő Béres László rendezésében, s alkottak belőle egy szerintem egyértelműen nem dicsérhető, de nem is elmarasztalható, sok pozitívummal rendelkező előadást. Amelyről számos néző azonban tanácstalanul távozik, nem igazán tudja, mit is látott. (Ez persze lehet az ő hibája is, de akkor is így van.)

A történet dióhéjban: valahol a hegyek közt, Székelyföldön él Csorja Ádám és öccse, Ambrus, aki érezvén földi élete végét, meghagyja bátyjának, hogy ősi szokás szerint testét égesse el, hamvait gyűjtse össze. Megtörténik az aktus és a helyszín (a kör alakú színpad a színpadban felfogható áldozati oltárnak, vártöredéknek, de akár kemencepadkának is – amolyan szakrális központ, amelyen belül történik minden érdemleges cselekmény); mindenesetre furcsa és különleges, nem egészen a XIX. vagy XX. századba való. (A modernséget a katonai egyenruhák, puskák, a jeleneteket videózó személy, a bíróság szimbolizálják.) A hatóság előbb gyilkossággal vádolja Csorja Ádámot öccse elégetése kapcsán, majd a vádat ugyan ejtik, de „a törvényes szokások és formák megszegéséért” tíz havi börtönre ítélik. Az őrzésére kirendelt, helybeli katonával azonban összevesz (mindketten ugyanazt a lányt szeretik), és Ádám gyilkosság áldozatává válik.

Tudós elemzők szerint a darab alaptémája, hogy az ősi hagyományok elvetésével megszűnik az ember és természet harmonikus kapcsolata, helyét a káosz és az erkölcsi szennyezettség foglalja el. Ugyanakkor azt is belelátták, hogy a darab az életbe vetett hitről, az újrakezdés lehetőségéről szól. A műben benne szunnyadozik a túlélés ígérete: a megmaradás záloga nem a kesergés, hanem az akarás, útja az összetartozás.

Ám legyen.

Meggyőződésem, hogy Tamási Áronnak ez a darabja nem igazán remekmű (a szöveget előadás előtt érzésem szerint meg kellett volna „dolgozni”),  továbbá hogy Béres László rendező megpróbálta sok-sok ötlettel „feldobni” az előadást: a mitikus világot idéző maszkok szerepeltetésével, a (Cári Tibor szerezte, élő játékkal bemutatott) zenével, a mondhatnám lenyűgöző hatású táncjelenetekkel stb. Az előadás ezek dacára sem egységes, az ősit meg a modernet valahogy nem sikerült szerves egységbe hozni, s az Ősvigasztalás amolyan kétéltű (is-is, se-se) benyomást keltett.

A színészekről csak jót tudok mondani – a „székely ősgyökért” alakító Kovács Frigyes, Csurulya Csongor (Csorja Ambrus), Botár Márton (Jula mostohaapja), Liszi Melinda (Jula), Katkó Ferenc (csendőr), de a többiek is, legalább egy-egy jelenet erejéig emlékezeteset nyújtottak egy olyan előadásban, amelyre majdanán inkább furcsa külsőségei miatt emlékezünk.

Hozzászólások