Fölszálott a páva

CCIAT
Vasárnap, 2018. november 18., 10.49

Táncolni az örömszerzés boldogságáért

Táncolni az örömszerzés boldogságáért
Táncolni az örömszerzés boldogságáért

Miklós Jánossal, a Nagyvárad Táncegyüttes vezetőjével az Ágyán megtartott előadásuk alkalmával azt boncolgattuk, hogyan tudja manapság magát fenntartani egy magyar hivatásos tánccsoport.

 

– Mikor alakult a Táncegyüttes?

– 2002. februárjában, méghozzá egy megyei tanácsi határozat jóvoltából, amelyik úgy rendelkezett: 4 magyar táncos is működjön közre a nagyváradi román, hivatásos néptáncegyüttesben, a Crişanában. Eredeti elképzelés szerint, a magyaroknak be kellett volna tanítaniuk a román táncosokat is néhány magyar táncra, hogy alkalomadtán előadhassák őket. Mi ebbe a cérnaszálba kapaszkodtunk, néhányan, akik úgy gondoltuk, erre a kevésre is építkezni lehet. Ami nagyon nehéz volt, hiszen az elején csupán 4 posztunk volt, amit folyamatos lobbizással növeltünk. Olyannyira, hogy manapság 30 fizetett állásunk van az együttesben. Mindez magában foglalja a tánckart, a szólistákat, a hattagú zenekart, a műszakosokat és a vezetőséget is. De hát nálunk a különféle állások alaposan átfedik egymást, ugyanis a szólisták és a zenészek táncolnak is, míg a táncosok énekelnek is. A kellékek ki- és becsomagolásában, a díszletek rakodásában, összeállításában mindnyájan kötelező módon részt veszünk.

– Hogy lehet anyagilag fenntartani egy ilyen népes társaságot?

– Nagyon nehezen. A megyei tanács ugyanis csak a fizetéseinket biztosítja, ezen felül, nekünk kell beszereznünk a különféle produkciós és szállásköltségeket, amelyekért állandóan pályázunk. Ebben sokat segít a magyar állam, illetve az EU. Ha a pályázataink nem lennének sikeresek, nem tudnánk színre vinni a műsorainkat, kifizetni a koreográfusokat, a jelmez- és díszlettervezőket, mivel mi táncszínházakat is produkálunk. Mindehhez nagyon sok pénzre van szükség, ami az eladott jegyekből általában visszatérül. Egy produkció színre vitele befektetés, amit az előadásokból kell előteremtenünk. Szegényes keretből gazdálkodunk, nincs előre maghatározott költségvetésünk, mint a többi együttesnek. Nekünk a saját bevételeinkből kell fenntartanunk magunkat.

– Ezeket a kiadásokat nem fedezi a megyei tanács?

– A nagyváradi állami filharmóniához, a Szigligeti Társulathoz, a bábszínházhoz és más közművelődési intézményekhez hasonlóan, mi is a megyei tanács égisze alatt dolgozunk, viszont az intézmények fenntartása a megyére is óriási terhet ró, nem tud többet fizetni. Talán hasznosabb lenne, ha átpártolhatnánk a városi tanács hatáskörébe, ahol több a pénz. Annál is inkább, mivel a város nevét vettük fel, ami méltó egy hivatásos együtteshez. Nem kívántunk semmiféle mezei virágnév alatt szerepelni. A többi magyar hivatásos együttes, mint a Hargita Néptánc Együttes, az Udvarhely Néptánc Műhely vagy a Háromszék Néptánc Együttes már az otthont adó város fennhatósága alá tartozik. A megyei tanács viszont csak olyan pénzeket utal ki számunkra, amelyek jószerével csak a fennmaradásunkhoz elegendők. Ha nem találnánk támogatókat állandó jelleggel, az együttes már rég megszűnt volna.

– Az előadásukban engem nagyon megfogott, hogy ahány pár, annyi koreográfia szerint táncol. Egy adott pillanatban egyesülnek, majd újra önállósulnak. Honnan tudnak ennyi színt vinni a táncukba?

– Több koreográfust foglalkoztatunk. Az ön által látott darabhoz azonban egyet sem hoztunk, a táncosok maguk vették a bátorságot, illetve kaptak lehetőséget koreografálni. Az ötlet Kádár Eleméré volt, aki tavaly Magyarországon végezte el a pedagógiai főiskolát, majd hozzánk szegődött. Ő jött ezzel az elképzeléssel, ami megtetszett, gondoltam, játsszuk meg. Tehát ő rendezte ezt a műsort, de a tánckarvezetőnk és a zenei vezetőnk, Brugós Anikó és Brugós Sándor is lehetőséget kapott koreografálni. Az együttes nagyon összekapta magát, kérkedés nélkül állíthatom: egy színvonalas műsort sikerült színpadra vinnünk. Talán az a legfőbb érdeme, hogy a Gyergyói-medencétől a Dél-alföldig a Maros mentét végig követve, egy színes csokorba fűzte minden tájegység néphagyományait, táncait, dalait.

– Eddig egyetlen néptánc előadásban sem láttam annyi emberi érzelmet, kifejező erőt, mint az önökében. Ez is koreográfiai kellék?

– Nélküle nem élhet a magyar néptánc, amelyik világszerte méltán irigyelt műfaj, mivel nagyon sok ösztönszerű belső érzés mutatkozik meg benne. Színjátszást is tanulunk, mert a táncjátékainkban kifejezetten karaktereket kell alakítani. Mindenki maga is egy-egy karakter, ezért könnyen ábrázolhatnak más karaktereket. Azért tartom jónak a tánckarunkat, mert a külön egyéniségek fokozott sokszínűséget mutatnak. Nem véletlenül táncolunk így, nekünk ez életforma, a színvonalat semmiképp sem akarjuk lejjebb adni. Csak akkor engedünk belőle, ha máshova is el kell szegődnünk, dolgozni, a megélhetésért. A fizetéseink nagyon alacsonyak, amiért nagy a fluktuáció. Akik maradnak, a tánckultúra szeretetéért, az örömszerzésnek a boldogságáért teszik.

– Van-e utánpótlás?

– Eddig csak két évig sikerült az utánpótlás neveléssel foglalkozni, ami nagyon fontos. A közeljövőben igen komolyan rá akarunk erre állni.

– Jól érezték-e magukat Arad megyében?

– Mindenképp köszönetet szeretnék mondani az Arad megyei előadásaink szervezőinek, házigazdáinak, akik nélkül nem tudtunk volna eljönni. Ők voltak, akik információkkal szolgáltak, az előadásokat követően vacsorával is megleptek bennünket, ami nagyon jólesett. Ágyán Erdős Sándor és családja, Simonyifalván Szívós Laci barátom és felesége, Kisjenőben a Borgya házaspár, míg Kisiratoson Almási Vince vezetésével a polgármesteri hivatal alkalmazottai voltak nagyon kedvesek hozzánk. Mindez alátámasztja, Arad megyében remekül érezzük magunkat, máskor is, Aradra is szeretnénk elhozni egy színvonalas táncműsort vagy táncszínház előadást.


Szóljon hozzá
CAPTCHA Image

Jelen
Puskel Péter
Communitas
'