Hétfõ, 2017. október 23., 23.49
Kimondott fájdalommal, a kegyeletért

69 éve történt a világosi magyar tragédia

A vaskereszten nehezen olvasható a vésett írás
A vaskereszten nehezen olvasható a vésett írás

Világos, az 1849. augusztus 13-i fegyverletétel kapcsán – amikor Görgei Artúr fővezér és a haditanács döntése nyomán, a 30 ezer fős fel-dunai magyar hadtest letette a fegyvert a Paszkievics főherceg által vezetett orosz intervenciós hadsereg előtt – nemzeti tragédiánk színhelyeként vonult be történelmünkbe. 

Arról viszont csak kevesen tudnak, hogy a nemzeti tragédia után 95 évvel ugyancsak az arad-hegyaljai településen ment végbe egy újabb, magyar szempontból gyászos esemény, aminek 24 nemzettársunk vált áldozatává. Leszögezzük: távol áll tőlünk a feszültségkeltés szándéka, de a 69 évvel ezelőtti eseménynek szemtanúk, kortársak megszólaltatásával történő ismertetése révén mindenképp az őt megillető helyre kívánjuk tenni a világosi magyarságon esett sérelmeket. Nem lehet halálukig megtagadni attól a féltucatnyi, még életben lévő, évtizedekig megfélemlített, önérzetében megtiport magyartól fájdalmuk nyilvános kimondását, sérelmük elismertetését, legalább erkölcsi jóvátételét.

 

Igazságtételre várva

Az 1944. szeptemberében történtek felől a 83 éves Csizmadia Sándort faggattuk, aki jelenleg a világtól elvonulva, a Selénd községbeli Kamnán él egyedül a domb lábánál fekvő 2800 négyzetméteres birtokán. Némi gondolkodás után, a számára feledhetetlen 1944. szeptember 17-ével kezdi, amikor a magyar hadsereg három, oldalkocsis motorkerékpárja Kovászi felől Világosra érkezett. Maga a falu bejáratánál a nála egy évvel idősebb, 14 éves Frajna Jánossal legeltette a juhokat. A motorosok megálltak mellettük, majd megkérdezték: vannak-e román katonák a településen? Mivel nem voltak, Janit beültették a legelöl haladó oldalkocsiba, és a községházáig poroszkáltak. Nem bántottak senkit, tábort vertek a Bohus-kastély parkjában, ahova még vagy két teherautónyi katona is érkezett. Szeptember 21-ére virradóra a dombról félkatonai, jobbára ittas alakulatok kezdtek leereszkedni lövöldözve, az erdőből megszólalt egy ágyú is, amelyiknek a lövedéke eltalálta a falu végén állomásozó Csepel márkájú teherautót, ami teljesen kiégett, 3 katona a helyszínen meghalt. Miután a magyar alakulatok a román–orosz túlerő elöl visszavonultak Kovászi, illetve Arad felé, a bevonulók elkezdték válogatás nélkül összegyűjteni a helybeli magyarokat, akiket összevertek, majd végighajtva őket a településen, az ortodox temető előtti gödörnél állapodtak meg, amelyikbe 10 embert, köztük 2 asszonyt és ugyanannyi kiskorút belelőttek, majd megparancsolták a cigányoknak, hogy húzzanak földet rájuk. Tették ezt délutánig, amikor a tisztességes román ember, Secula Mihai, aki a magyar világban katonatiszt volt, közbe nem lépett, és jobb belátásra bírta a tetteseket. A megmaradt néhány embert, összeverve, de hazaengedték.

Csizmadia Sándor soha nem felejti el azt a napot, amikor az édesapja elküldte egy ács után, aki a birkaszín építésén segédkezett. Éppen ezért csak hallomásból ismeri a náluk történteket: mikor a részeg katonák hozzájuk érkeztek, szó nélkül megverték az apját Kiss Györggyel, a segítséggel együtt, majd elhajtották a falun keresztül, a temető előtti gödör felé, amelyikbe később mindkettőjüket belelőtték. Összesen 8 világosi, továbbá 2 gyoroki polgárt lőttek le. Utóbbiak napszámban dolgoztak egy világosi szőlősgazdánál, akihez a pénzükért jöttek. Út közben találkoztak a temető felé vonuló megkínzott, ütlegelt csapattal, amelybe berángatták őket, hogy ugyanúgy végezzék, mint a többiek. Csizmadia 35 éves édesanyját az utcaajtóban lőtték le, amikor férjének az életéért könyörgött, hiszen 3 kiskorú gyermeke volt. A 13 éves gyermek hazatérve, az anyja meggyilkolásától és az apja elhurcolásától megrémülve, illetve, hogy őt is el akarták fogni, a román temetőbe menekült, ahol a csősz elbújtatta. Mivel a magyar különítményt meglepték a dombról aláereszkedő egyesült csapatok, a dombon őrségben állt magyarok nem tudtak csatlakozni a többiekhez, ezért elbújtak. Néhány nap múlva azonban, gondolván, hogy az ellenség elvonult, előjöttek a rejtekhelyükről, ám mindnyájukat elfogták, majd a Matekovits-ház udvarán sorba állított 10 honvéd közül 9-et hátulról egy orosz nő egyenként tarkón lőtt, miközben a tizedik elmenekült. Bun Böskénél, az ólban bújtatták el, majd néhány nap múlva, civilben vonatra ültették, hogy hazautazhasson Battonyára. A temetőben nyugvó 14 honvédból 5 a lövöldözés során esett el. A gödörbe lőtt áldozatokhoz nem volt szabad közelíteni. Csizmadia az egyik cigánynak odaadta a házban talált utolsó fél kenyeret, hogy az megmutassa, hol van eltemetve az apja, aki a hasába sorozatot kaphatott, mert kint volt az egész belseje. Miközben maga félelmében bujdosott, otthonról eltűnt 3 ló, 57 merinói fajta birka és a tehén. Érdekes, hogy az ólban lévő disznó nem kellett senkinek. Csizmadia Sándor szerint a bíró, P. Ş. legalább olyan bűnös, mint a gyilkoló katonák, akik a tettük elkövetése után elmentek. Az árván maradt házakat viszont a bíró ösztönzésére fosztották ki. Megtehették, mert miután az oroszok beözönlöttek, minden bűntényt, rablást le lehetett nullázni. Soha semmiféle vizsgálat nem indult a Világoson történt gyilkosságok kapcsán, mivel a katonaság elvonult, a helybeli főkolomposok viszont beléptek a pártba. A meggyilkoltak hozzátartozóit megfenyegették, azok még most sem mernek beszélni a tragédiájukról. Csizmadiát a galsai nagybátyja, míg két leánytestvérét az egyik nagynéni nevelte fel. A rendszerváltás után az RMDSZ-nél is próbálkozott előadni a bánatát, de amikor néhai Pápai Sándor jogász meghallgatta, visszakérdezett: maga nem látja, hogy a marosvásárhelyi események óta milyen feszült a helyzet? Várjon, amíg lecsillapodnak a kedélyek, hogy a maguk bajával elő lehessen hozakodni. Azóta is várja a világosi magyarokkal megesett tragédiának az orvoslását, az igazságtételt.

 

Még mindig félnek

Molnár László 1944 szeptemberében 16 éves volt, de mivel egyik bátyja katonaszökevény volt, a másikat viszont attól féltette az apja, hogy elviszik az oroszok, ezért őt, a legkisebb fiút küldte ki naponta a juhokat legeltetni. Arra emlékszik, hogy amikor oroszokat látott, mindig lehasalt valamilyen mélyedésbe, hogy ne vegyék észre. Éppen ezért maga nem láthatta, hogy a Csizmadia család házánál mi történt, hány lovat vagy birkát vittek el tőlük. Maguk a magyar utcának a végén, a legelő közelében laktak, a Csizmadia család pedig a falu másik végén, a román temető közelében. Azt is csak hallomásból tudja, hogy összeszedték a magyarokat. A legtöbbet Varga Gábor tudna róla mesélni, akit le is tartóztattak. Arra is emlékszik, hogy az oroszok a családjuknak a 2 lovát is elvitték, csakhogy azok kihúzták a karót, amihez kötötték őket, majd éjjel hazajöttek. Másnap az oroszok újra eljöttek a lovakért, és úgy elvitték őket, hogy soha többé nem tértek haza. Annyit elmondott, hogy jelenleg Világoson 33 magyar és 3 német családról tudnak, vasárnap délutánonként 3 órától a katolikus templomban 10-15-en, nagy ünnepkor viszont 30-40-en vesznek részt a szentmisén.

Mivel semmire nem emlékezett vagy nem akart beszélni róla, nem járult hozzá, hogy a feleségével együtt fotót készítsek róluk, áttértünk a honvédek nyughelyére, amit az utóbbi 20 évben maga és a felesége, Magdolna gondoz, vagyis rendszeresen lekaszálják rajta a füvet. Molnár Lászlóval kimentünk a katolikus temetőbe, ahol megmutatta a honvédek nyughelyét: ez egy hársfa árnyékában lévő, 4 sírhelynyi füves terület, aminek az utca felöli részén lévő kovácsoltvas-kereszt táblácskáján a következő, halványan látszó szöveg olvasható: „Itt nyugszik 14 magyar katona, meghalt 1944. szeptember 19-én.” A keresztet a temetést követő évben Bécsi Gábor géplakatos készítette, állította fel. A honvédek nyughelyétől jobbra áll Frajna Istvánnak és fiának, Frajna Jánosnak a sírhelye, akik ugyanakkor haltak meg. Állítólag azért lőtték agyon őket, mert a honvédeknek ivóvizet adtak.

 

Mindenki a Falurosszát siratta

Világost csak a megyei út melletti helységnévtábla választja el a hozzá tartozó Galsa falutól, ahol Zsámbok Andrással beszélgettünk. 1944. szeptemberében 6 éves volt de jól emlékszik, hogy Galsa és Muszka között, az úgynevezett kenderföldeken, az országúttól mintegy 50 méterre az édesanyjukkal, a nálánál egy évvel fiatalabb öccsével, Ferenccel – aki életben van –, illetve az apai nagyanyjával szedték a krumplit, miközben két szakasznyi magyar katona vonult vissza Muszkáról Galsára. Amint a nagyanyjuk meglátta őket, felkiáltott.

– Nézzétek, jönnek a magyarok, gyertek, köszöntsük őket.

 Zsámbok András hangja elakadt az elérzékenyüléstől, de kis idő múlva folytatta: – amint az úthoz értek, köszöntek nekik. Miután azok fogadták, az elöl haladó, valószínűleg hadnagy megkérdezte.

– Jóemberek, nincs egy kis pálinkájuk?

Szerencsére volt vagy két deci, mert a nagyanyja szeretett reggeli vagy ebéd előtt egy-egy kortyot inni.

– Van, de nem adunk – incselkedett a nagyanyja a hadnaggyal, aki vette a lapot.

– Ha nem adnak, maguk bánják meg…

Erre a nagyanyja éppen őt, Lászlót küldte el a félliteres üvegért, ami nagyjából félig volt még pálinkával. Amikor visszaért, a két szakaszvezető megkóstolta, megköszönték a kedvességüket, majd visszaadták az üveget azzal a kéréssel, hogy az utánuk jövő szakasznak is adjanak belőle.

Miután elvonultak, néhány nap múlva megérkeztek a szovjet csapatok, amelyeket fiatal nők virágcsokrokkal fogadtak. Amikor azonban rájöttek, hogy azok a „barisnya” után koslatnak, sikoltozva menekültek előlük. Galsán viszont kineveztek egy román garnizonfelelőst, aki magyargyűlölő volt, ezért megparancsolta a csendőröknek, hogy gyűjtsék össze magyarokat, majd vigyék őket a világosi temetőhöz, ahol kivégzik őket. A csendőrök valamilyen ürüggyel összegyűjtöttek egy parasztszekérnyi magyart, és vitték őket Világosra. A menetet látva egy román ember megkérdezte, hova mennek. Mivel azok nem tudták, hova viszik őket, a kérdező felvilágosította őket: meneküljenek, amerre látnak, mert Világoson már lelőttek egy tucatnyi magyart. Amint a szekéren ülők meghallották, leugráltak és elfutottak. A történteket maga nem látta, hanem a faluban beszélték. Galsait csak Csizmadia Sándort és a feleségét, Gizellát lőtték le, akik után 3 árva kisgyermek maradt. Galsán az a hír is járta, hogy a világosi dombokon rekedt 14 magyar honvéd az oroszok bevonulása után. Az oroszok nagyjából egy hétig tartózkodtak a községben, ahol családoknál szállásolták el őket. Náluk is el volt szállásolva két orosz, de szerencsére rendes emberek voltak, a gyerekeknek cukrot is adtak. Amikor a rejtőzködő honvédek azt gondolták, hogy az oroszok már elvonultak, előjöttek a rejtekhelyükről, csakhogy fogságba estek. Tudomása szerint egy orosz nő menet közben lekaszálta mindet.

Amikor a tragikus események történtek, Galsának a kétharmada román, az egyharmada magyar és német volt. Még tíz évvel ezelőtt is élt itt 100-110 magyar család, olyan 200-250 fő. Németek talán valamivel többen voltak. Zsámbok Andrást egy német apához és fiához szép emlék fűzi. Azok ugyanis beléptek a német hadseregbe, amikor azonban a közelben vonultak vissza, hazaengedték őket meglátogatni a családjukat. Mivel szomszédok voltak, neki is adtak csokoládét, amit akkor evett először életében. Egyébként, apa és fia, elestek a háborúban.

A tragikus események után néhány évvel, a galsai kultúrházban a fiatalok előadták Tóth Ede: A falurossza című népszínművét, amiben a főszereplő, vagyis a falurossza az a Csizmadia Sándor volt, akinek a szüleit kivégezték. Amikor elkezdte énekelni, hogy „Én vagyok a falurossza egyedül, engem ugat minden kutya messziről…”, a közönség sírvafakadt, mert mindenki tudta, mi történt a szüleivel – emlékezett vissza a galsai Zsámbok András az 1944. szeptemberi eseményekre.       

 

Csak Istenben bízhattak, imádkoztak

A jelenleg 88 éves Varga Gábor közvetlen szenvedő alanya volt az 1944. szeptember 17-én lezajlott világosi eseményeknek. Úgy emlékszik, mondja, mintha tegnap történt volna, hogy szeptember 14-én, néhány oldalkocsis motorkerékpár, néhány tank, illetve egy teherautó támogatásával a községbe bevonult közel 50 honvéd, akiket, némely hamis híresztelésekkel ellentétben, nem vártak virággal a helybeli magyarok. A katonák elmentek a községházáig, de nem bántottak senkit, letáboroztak a Bohus-parkban. A békés viselkedés ellenére a román lakosság egy része elmenekült a hegyek közé, ahonnan bármikor várni lehetett a román és a szovjet csapatok érkezését, támadását. Szeptember 16-án a magyar csapatok nem tudták feltartani az egyesült orosz–román erőket, ezért lassan visszavonultak Arad felé. Maga abban az időben segédként dolgozott Ács József kereskedő üzletében, ahova aznap reggel benyitott egy magyar hadnagy, aki elmondta: ha a magyar hadsereg a Bugnál nem tudta legyőzni az oroszokat, itt biztosan nem tudják feltartóztatni őket. Csak azért vonultak be Dél-Erdélybe, hogy biztosítsák a német hadseregnek a Bánságból, illetve Szerbiából való visszavonulását. A magyar megszállás alatt a világosi magyarok semmi rosszat nem tettek a román lakossággal, miután azonban kivonultak a magyar csapatok, szeptember 17-én a csendőrség számos helybeli magyart letartóztatott, majd a főutcán mezítláb végighajtották a megvert embereket az ortodox temető előtti gödörig, ahol a részeg katonák 10 magyar polgárt lelőttek, köztük az ő legjobb barátját, Herrling Gyurit és az édesapját is. Ugyanaznap este Varga Gábor bezárta az üzletet, majd hazafelé tartva, a csendőrség előtti kapuban várta V. csendőrőrmester, aki megfogta, megverte, azzal az ürüggyel, hogy virággal várta a magyar csapatokat. A fiú hiába védekezett, hogy ő akkor az üzletben dolgozott, az őrmester becibálta a csendőrségre, majd belökte a pincébe azzal a fenyegetéssel, hogy hajnalban őt is lelövik, mint a többit. A sötét pincében már bent volt Kiss Ottó és Szabados Feri, mindkettő a barátja, akik a csendőrség épületével szemben lakatosként dolgoztak Bécsi Gábor lakatosmesternél. Amint kijöttek a munkából, őket is megfogták, megverték ugyancsak a virággal történt magyarvárás miatt. Letartóztatásukat azonban a mesterük, Bécsi Gábor is látta, aki üzent Szabados Feri családjának, hogy a fiúk bajban vannak. Varga Gábor családja – az édesanyja és a húga, az apja ugyanis katona volt a román hadseregben – nem tudott a letartóztatásról. Mivel Szabados Ferinek a keresztapja, Back Gyuri bácsi az I. világháborúban orosz fogságban jól megtanult oroszul, a szülők a segítségét kérték. Az meg is keresett egy orosz tisztet, akinek elpanaszolta a fiúk letartóztatását, a rájuk váró sorsot. Reggel 6 órakor, amikor kinyílt a pinceajtó, a fiúk megrémültek, hogy viszik őket a vesztőhelyre. Back Gyuri bácsi azonban megnyugtatta mindnyájukat, de az orosz tiszt is jól tudott románul, mert Besszarábiából származott. Az ügyeletes csendőrtől a fiúk letartóztatásának az oka felől érdeklődött, de az a csendőrőrmesterre hivatkozott, akit az orosz tiszt oda is hivatott. Amikor a tiszt a fiúk bűne felől kérdezett, az őrmester azt felelte: partizánok, akik rálőttek az orosz és a román hadseregre. Az állítást a fiatalok tagadták, az orosz tiszt viszont az ominózus lőfegyver felől érdeklődött. Az őrmester szerint azt eldobták, de az orosz tiszt nem hitte el, és azzal fenyegette meg, pisztolyát kivéve tokjából, hogy főbe lövi, ha nem mondja meg az igazat. Erre az őrmester berezelt, elővette zsebéből a járásbírótól kapott papírt, amin 48 magyarnak a neve szerepelt, de a táskájából is kivette a szolgabíró által aláírt parancsot, miszerint össze kell gyűjtenie a falubeli magyarokat, akiket ki kell végezni. Az orosz tiszt elvette az írásos parancsot, a fiatalokat hazaengedte. Varga Gábor azonban nem sokáig volt szabad, mert szeptember 27-én, azaz 10 nap múlva a 18. életévüket betöltött világosi magyar és német fiatalokkal együtt Bukarest mellé, az Otopeniben létesített lágerbe vitték, ahol dolgoztatták, igen rossz körülmények, illetve ellátás mellett. Sokat éheztek, nem tudtak tisztálkodni, tele voltak tetűvel. Decemberben azonban sikerült egy barátjával megszökniük a lágerből, ahonnan gyalog vagy a vonat tetején jutottak haza, nagyon betegen. Két hónapig fel sem tudott kelni, de lassan felépült.

A kérdésre, hogyan töltötte a pincebeli éjszakát azzal a tudattal, hogy reggel kivégzik, Varga Gábor csak a vállát vonogatta: tudták, hogy nem bűnösök, de csak Istenben bízhattak, ezért egész éjjel imádkoztak – emlékezett vissza a közel 69 éve történtekre Varga Gábor, aki a világosi tragédia hiteles történetét leírta, azt féltett ereklyeként őrzi, hogy el ne feledje, illetve továbbadhassa az utókornak. Nehogy még egyszer megtörténhessen hasonló tragédia, amikor félrevezetve, gyűlölettől sarkallva az emberek kezet emelnek egymásra, megkínoznak, kivégeznek békés polgárokat.

 

Szélmalomharc

Hogy a világosi tragédia áldozatainak később sem szolgáltattak igazságot, bizonyítja a férje és a fia meggyilkolása ügyében igazságot kereső Herrling Istvánné, Wanitsch Anna két levele, amelyeket az akkori Magyar Népi Szövetség aradi elnökségéhez küldött. A kész tényeket tálaló, az áldozatok nevei, meggyilkolásuknak a körülményei, a gyilkosok pontos nevei és lakcímei ismertetésével készített beadványok nyomán egy meghallgatáson kívül vizsgálat nem indult soha. Mivel nem célunk a feszültségkeltés, a levél tartalmának a leközlésekor, a tömeggyilkossággal vádolt személyek neveinek csak a kezdőbetűit írjuk le.

 

Az MNSZ tekintetes Elnökségének, Arad

Alulírott özv. Herrling Istvánné, született Wanitsch Anna világosi (Arad megye) lakos, a Világos községben 1944 őszén lefolyt tömeggyilkosságok ügyében – amelyeknek férjem és 15 éves, György nevű, kiskorú gyermekem is áldozatául estek – több rendbeli folyamodványomban kértem az ügy kivizsgálását és a gyilkosok bíróság elé állítását, azonban konkrét eredményt ez ideig nem értem el.

Az Arad Megyei Magyar Népi Szövetség 1948. február havában kelt felhívására, a Népi Szövetség elnökségéhez részletes referenciát küldöttem a legyilkoltak névsorával és a tettesek megnevezésével, azonban az itt, Világoson történt futólagos kihallgatáson kívül a mai napig mi sem történt ez ügyben.

Szíves tájékoztatás végett itt közlöm a Magyar Népi Szövetséghez beadott részletes, 1948. II. hó 15-én kelt jelentésem másolatát:

A Világos községben 1944. évi tömeggyilkosságok ügyében felhívásukra való utalással van szerencsém az alábbi adatokat tisztelettel bejelenteni.

1) A legyilkolt magyar testvérek névsora: Frajna István és ennek 16 éves, kiskorú fia, Frajna János; Csizmadia Sándor és neje, Csizmadia Gizella, akinek a legyilkolása nyomán 4 kiskorú gyermek maradt árván; Kiss György földműves; Strempel Gyula kisiparos, aki után 7 (hét) kiskorú gyermek maradt árván; Herrling István, a férjem, aki akadémiai festő volt, illetve a 15 éves kisfiam, Herrling György; Szabó János napszámos, gyoroki lakos; Székely Gergely, napszámos, gyoroki lakos. 

Megjegyzem, hogy Szabó János és Székely Gergely gyoroki lakosok, Gyorokról jöttek át Világosra, hogy az itt lakó szőlőtulajdonostól felvegyék a bérüket. Út közben találkoztak a vesztőhelyre vitt áldozatokkal, akik közül ismertek néhányat. Éppen ezért, a kivégzőosztag tagjai ezeket a szerencsétleneket is betuszkolták a vesztőhelyre vitt csoportba és a világosiakkal együtt végezték ki, pusztán azért, mert ők is magyarok voltak.

2) A tömeggyilkosság közvetlen végrehajtói a következő személyek voltak: B. I., Bukarest, Jimbii utca, 51. szám, Dămășoaia körzet;  P. M. alhadnagy 23. Hegyivadász Ezred; N. N. őrmester, 21. Hegyivadász Ezred; C. P. volt csendőr, jelenleg margittai lakos, aki a laktanyától a vesztőhelyig húzódó több kilométeres úton, nyilvánosan, a legbrutálisabb módon ütötte-verte a kivégzésre vitt csoport szerencsétlen tagjait. Ez a sötét-lelkű pribék, a volt főszolgabíró, P. C. Világosról történt távozása után költözött Margittára. Az első helyen említett B. I-nek a zsebében volt az írásos parancs, miszerint engem is le kellett volna tartóztatni, majd meggyilkolni.

3) A gyilkosságokban közvetve vagy közvetlenül közreműködők: C. N. volt világosi csendőrőrmester, világosi lakos, akinek a birtokában volt a 48 magyar felnőtt és gyermek nevét tartalmazó névsor, akiket ki kellett végezni. A jelzett csendőrőrmester nyilvánosan kijelentette, hogy „Herrlingnét is le kell lőni, és eltemetni a többiekkel”; P. Ş. volt világosi bíró, aki a borzalmas eset minden részletéről tudott, ismerte az elkövetőket is. Engem ugyanis dr. Laza Romul ügyvéd és felesége rejtegetett a házukban. Amikor azonban később a községi bíró tudomást szerzett a rejtegetésemről, összeszidta dr. Lazáékat, hogy miért rejtegették az „unguroaicát”, akinek a kivégzését elhatározták.; V. P. világosi lakos – akinek magyar felesége volt –  jött fel a pribékekkel a lakásunkba, letartóztatni a férjemet és a fiamat.

4) Tanúként kérem kihallgatni a következő személyeket: B. I. altiszt, 12. Hegyivadász Ezred, V. M. kolozsvári lakost, akinek pontos információi vannak a kegyetlen kínzásokról és kivégzések körülményeiről.

Végül csatolom egyszerű másolatban megyénk képviselőjéhez, dr. Csákány Bélához intézett, 1947. I. 10-ei általános jellegű jelentésemet.

Kérem a Tekintetes Elnökséget, a központi Elnökségünkhöz mielőbb kegyeskedjék eljuttatni.

Bízva bízom abban, hogy a Magyar Népi Szövetség és nagyra becsült, dr. Csákány Béla úr jóindulatú támogatása és agitálása, népköztársaságunk illetékes szerveivel karöltve, meg fogják találni a módját, hogy a Világoson 1944. őszén a fékeveszett reakció által elkövetett, vérfagyasztó kegyetlenségek és gyilkosságok megtorlásával, a szerencsétlen, ártatlanul kivégzettek hozzátartozói, özvegyei és számos kiskorú árvái, legalább némi elégtételt nyerjenek.

Világos, 1948. február 15-én

Kiváló tisztelettel, özv. Herrling Istvánné

 

Kegyelet

Többször is hangsúlyoztuk, hogy a 69 évvel ezelőtti, azóta is eltussolt, agyonhallgatott világosi események felidézésével nem kívánunk feszültséget kelteni, ilyen sok idő elteltével nem is lehet célunk az igazságszolgáltatás kikényszerítése. Mert az olyan árván maradt károsultaknak, mint Csizmadia Sándor, senki nem fogja jóvátenni az egész életüket beárnyékoló félelmet, a szülői szeretet, a gondoskodás nélkülözését, a szülők meggyilkolása után tőlük széthúzott javakat, állatokat sem lehet már senkin számon kérni. A helybeli magyarság lelkét még mindig béklyóban tartó félelmet, a megtiport önérzet miatti közösségi traumát azonban a történtek tisztázásával még fel lehet oldani, az erkölcsi kártérítésüket még ki lehet eszközölni, ha a község vezetősége is konstruktívan áll hozzá. Ha a katonasírok kölcsönös ápolására vonatkozó Genfi Egyezményt maradéktalanul alkalmazzák a Világoson elesett 5, illetve hadifogolyként kivégzett további 9 katona nyughelyét méltó módon elrendezik, ápolják. Leginkább azonban úgy tudnák kiköszörülni a község becsületén 69 évvel ezelőtt esett hatalmas csorbát, ha jövőre, a világosi tragédia 70. évfordulóján az ártatlanul legyilkolt polgárok emlékére, kegyeletére, a Bohus-parkban vagy bárhol felállítanák a tolerancia bármilyen alakban megjelenített emlékművét. Az egymás iránti tisztelet, a megbecsülés mementóját, hogy soha többé meg ne történhessen olyan tragikus eseménysorozat, hogy egy vegyes lakosságú település vezetősége, polgárai uszításra, közreműködjenek részeg idegenekkel polgártársaiknak a másságuk miatti elpusztításában. A humánus döntés meghozatalában, az emlékmű felállításában sokat segíthetne Világos egyik testvértelepülése, a magyarországi Pusztaottlaka vezetősége. Hogy nemes magvak elvetésére a világosi talaj is alkalmas, legjobban példázza, hogy a székely zászló okán országosan keltett hisztéria dacára a községháza homlokzatán, más nemzetek zászlaival együtt, a magyar is ott van. 


Szóljon hozzá
CAPTCHA Image
Hozzászólt: Csomos Janos / Hétfõ, 2013. december 09., 16.06 Válaszoljál rá! Válaszoljál rá!

Jelenleg az eggyetlen ember akinek valamennyi szava van a polgarmester elott a vilagosi magyarok kozul, az Back Gyorgy allatorvos, aki PDL-s szinekben tanacsosa a kozsegnek. De vele is elobb egyeztetni kell, ha a beavatkozasat kerik.
Tisztelettel,
Csomos Janos
Hozzászólt: Lisztes / Péntek, 2013. április 19., 17.05 Válaszoljál rá! Válaszoljál rá!

Az esmenyeket ily hiven leirva kell tudatni az utodokkal. Ahogyan az iro tobbszor is megjegyzi, itt nem a feszultseg novelesere hane ember tarsunk elleni bunt elismerni es annak sebeit gyogyitani. Mint gyermek hallotam foszlanyokat errol es hasonlo esetekrol. Minden gyogyulas avval kezdodik hogy kimondthassuk mi faj, felelem nelkul, megerteni hogy az akkori ido es helyzetben bizony nem minden embertarsunk viselkedett emberi modon. A tertenelem sok tatnulni valot kinal, remlem ebbol tanulni is fognak mindjajan akik erintettek es akik nem.

Jelen
Puskel Péter
Communitas
www.hirtv.hu