JelenHaz
Szombat, 2019. május 25., 23.59

A kommunizmus elítélésével még adós a világ

Deportáltak (enciclopediaromaniei.ro)
Deportáltak (enciclopediaromaniei.ro)

Háborúk és népirtások statisztikáit, elrettentő példaként, meglobogtatják a világ szeme előtt, a kommunista diktatúrák áldozatainak számadatait még sehol sem összesítették és tették közzé, pedig nagyságrendben – csak Európában gondolkodva – felérnek egy világháborúéval. Az Egyesült Európa végre elégtételt szolgáltathatna, az ártatlanul elítélteknek, a meghurcoltaknak, a félelemben tartottaknak s méltóképpen tiszteleghetne az áldozatok emléke előtt.

Annak hírére, hogy az EU-s parlamenti képviselők egy csoportja a probléma felvetésére készül, beszélgettünk Koczka Györggyel, Janovics Jenő-díjas és a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjével kitüntetett újságíróval, rádió- és tévériporterrel, akit 1956-ban a kolozsvári diákmegmozdulásokban való részvételért három év börtönbüntetésre és két évi bărăgani kényszerlakhelyre ítéltek.

 

 „Ennek a beszédnek bele kellene épülnie a mindennapjainkba,

a soha el nem felejthető dolgok sorába”

– A kommunista diktatúra áldozatainak története nem mehet feledésbe, ezért megosztaná velünk az Ön történetét?

– Jó, de kissé megkésett szándék végre megbélyegezni, elítélni a kommunizmust. Elgondolkozhatunk azon, hogy ez miért nem történt meg eddig is, ugyanazzal az igyekezettel és ügybuzgalommal, mint a nácizmus elítélése. Hogy nálunk miért nem került sorra, azt szinte felesleges is firtatni. Amikor azt mondom “nálunk”, akkor az egész egykori “béketáborra” gondolok. Milyen esélyei is lehettek volna ennek, amikor tíz éven keresztül egy olyan egykori pártaktivista szavatolta az átmenetet, mint Ion Iliescu elnök, akinek minden igyekezete abban merült ki (egy évtizeden keresztül), hogy egykori elvtársai átmenetét biztosítsa abba a felemás demokráciába, amelynek a működését ma is egykori elvbarátai biztosítják. Nyíltan, vagy burkoltan.

A sajtó még ma is szinte naponta “leplez le” valakit az egykori hatalmi struktúrákból és azok kiszolgálóiból. És nem történik semmi. Băsescu elnök a választási kampányának utolsó tévévitájában azt mondta ellenlábasának, Adrian Năstasénak: milyen kár, hogy a román népnek két egykori kommunista közül kell elnököt választania. Ha ezt nem csak hatásos replikának szánta volna, hanem komolyan gondolja, rögtön ezután azt kellett volna mondania: uram, itt és most lépjünk vissza mind a ketten, és hagyjuk a helyet valakinek, aki tiszta.

Azóta is látványos propagandával igyekszik bizonygatni, mekkora antikommunista  (ezek közé tartozik a Tismăneanu-jelentés) de semmi sem történt annak érdekében, hogy megtisztítsa a politikumot, a közéletet.

A szomszédos Magyarországon, amely a kommunizmus elleni legnagyobb és legvéresebb szabadságharcot tudhatja történelme részének, kiderült egy miniszterelnökről, hogy titkos ügynöke volt a kommunista rezsimnek. És nem történt semmi. Képzeljük el, mi történt volna a német politikussal, ha kiderül róla, hogy a Gestapónak volt az ügynöke.

Ne csodálkozzunk. Oroszország első embere hosszú ideig a KGB egykori ügynöke és főnöke volt, ma miniszterelnöke az országnak.

Persze, ez nem jelenti azt, hogy ne beszéljünk a kommunizmusról, amely  pont olyan embertelen és kegyetlen volt, mint a nácizmus. Ennek a beszédnek bele kellene épülnie a mindennapjainkba, a soha el nem felejthető dolgok sorába.

Személyes élményem van arról, hogy ez mennyire nehéz. Jó pár évvel ezelőtt Zsolt unokám, még mielőtt kinőtt volna az Isten markából, reggelihez készült és kényeskedett. Nem kellett neki a vajas kenyér, a tejes kávé, és virslit sem akart. Mondottam neki: mit szólna ahhoz, ha egy olyan világban kellene élnie, amelyben havonta egyszer kapna öt deka vajat, tejeskávét nem mindennap, mert ahhoz a nagytatának hajnalban kellene odaállnia a sorba, és akkor se biztos, hogy még jutna neki is, vagy ha évente kétszer ehetne virslit, május elsején és augusztus 23-án. Unokám válasza ez volt: Eridj már, nagytata, mit mondasz nekem gyerekmeséket?

„A Kossuth-nóta éneklése megbocsájthatatlan véteknek minősült”

– 1956-ban ismerte meg a politikai rendőrség módszereit: a vádemelés és népi demokrácia nevében történő ítélethozatal mechanizmusát. Az elnyomó, a parancsuralmi rendszer kiszolgálóiból emlékszik-e személyekre?

– Maradnék a kommunizmus megfogalmazásnál. Gyakran azt a látszatot keltik sokan, hogy a kommunizmusban a politikai rendőrség volt a legrosszabb. Ez közel sem igaz. A parancsok máshonnan jöttek. Annak a világnak az embertelenségét korán megismerhettem. Először akkor, amikor az utcánk (az egykori temesvári Szilágyi utca) egyik napról a másikra németek nélkül maradt, mert válogatás nélkül elvitték őket Oroszországba.

Még gyerek voltam. Valamivel nagyobb gyerekként néztem végig a bánsági svábok deportálását a Bărăganba, épp Új-Bessenyőn (ma Dudeşti Noi) nyaraltam, és sehogy sem értettem miért kell kedves és már nem éppen fiatal sváb házigazdánkat bevagonírozni, és elhurcolni Isten tudja hová.

Érettségi előtt napokig járt a nyakamra és osztálytársaim nyakára a szekuritáté egyik tisztje, hogy menjünk szekus iskolába a líceum után. Amikor már sehogy se tudtam megszabadulni a toborzó-tiszttől  –  magyar ember volt  –,  azt találtam mondani neki, hogy nem vagyok olyan, aki agyonverjen valakit csak azért, mert más véleménye van, mint nekem. Cinikus válaszát azóta se felejtem el. Ezt mondta: Titeket iskolába küldünk, a verésre van nekünk emberünk. Szóval nekünk azt a szerepet szánták volna, hogy kijelöljük a vernivaló embert. Ma is büszke vagyok arra, hogy az osztályunkból (majd negyvenen voltunk) senkit sem sikerült pányvára fogniuk.

1956-ban töltöttem a 18. évemet. Októberben második évemet kezdtem el a Bolyai Egyetem magyar nyelv és irodalom szakán. A levegő tele volt feszültséggel. Minden magyarországi lapot kapni lehetett akkor Kolozsváron, az Irodalmi Újságot is, így aztán a magyarországi helyzet felforrósodását nyomon tudtuk követni. Tizennyolc év ide, tizennyolc év oda, mi is úgy éreztük, elérkezett az ideje a rendszer megreformálásának. Hangsúlyozom: megreformálásának, nem megbuktatásának, ez akkor teljesen reménytelen vállalkozásnak látszott, és szívszorongva követtük, miként pörögnek föl Magyarországon az események. Az egyetemen akkor próbálták megalakítani a későbbi Diákszövetséget. Október 24-én volt a Filológia karon a vezetőségválasztás – akkor már lőttek a pesti utcákon – és vagy huszadmagammal együtt beválasztottak a vezetőségbe. Annak a felkérésnek a kíséretében, hogy a Diákszövetség készülő kongresszusára tegyünk javaslatokat az Alapszabály kidolgozására, véglegesítésére. Ezt a szerepünket komolyan vettük, és megtettük a javaslatainkat. Ilyenek voltak benne, mint egyetemi autonómia, szabad óralátogatás, a filozófiatanításnak a bevezetése. Mindez akkor a levegőben lógott. Közben persze figyeltük és kommentáltuk a forradalom eseményeit, örültünk Nagy Imre programjának, többek között olyanoknak, mint a Varsói Szerződés felmondása, a többpártrendszer bevezetése, szabad választások, független Magyarország. És éltük a magunk életét, megünnepeltük a névnapokat és énekeltük a Kossuth-nótát. A Kossuth-nóta éneklése megbocsájthatatlan véteknek minősült a későbbi vádirat szerint, amelyben talán a legstupidabb vád ellenem az volt, hogy Gábor Andornak egy versét szavaltam. (Az én hazám volt a címe.) Hiába magyaráztam a vallató tisztnek is, a per során a bíróságnak is, hogy Gábor Andor kommunista költő, a háború után emigrációból tért vissza Magyarországra, 56-ban is vezető beosztásban volt. A vádiratban “kispolgári, nacionalista” költőnek minősítették, és visszautasították védőügyvédem szerény próbálkozását, aki Balogh Edgárt akarta tanúként beidéztetni annak bizonyítására, hogy a szekuritáté minősítése a költőről téves. A védőügyvédem egyébként valahogy úgy védett a per során, mint Nicolae Ceauşescut 89 decemberében az ő védőügyvédje. Fél órával a tárgyalás előtt beszéltem vele először és utoljára, akkor is annyit tanácsolt csak, nehogy visszavonjam a törvényszéki meghallgatásomkor azt, amit a vizsgálat során vallottam. Eszem ágában sem volt ilyesmi, egyrészt azért, mert nem titokban szerveződtünk, mandátumunk volt a diákság részéről javaslat-tételre, és mert már a vizsgálat során rájöttem, hogy sok mindent tudnak rólam, még középiskolás koromból is.

– Versmondásért, a Kossuth-nóta énekléséért mivel büntették?

– Három év fegyházra ítéltek, és ez hamarosan enyhe büntetésnek számított.  Egyszer – már a börtönben – ügyész látogatott el a cellánkba. A látogatás célja a szocialista törvényesség látszatának megőrzése volt. Ugyanis panaszkodhattunk volna, ha lett volna merszünk. De senki sem mert panaszkodni. Hogy ne távozzék dolgavégezetlenül, időnként rákérdezett egy-egy vigyázzban álló rabra, így egy szegény oltyán földművesre is. “Hány évre van elítélve?”  –   “Öt évre”– volt a válasz. “És miért?”  –  “Semmiért, tiszt úr, nem csináltam én semmit.” Erre aztán beszigorított az ügyész elvtárs és ezt mondta: “Ne hazudozzon itt nekem. Ha nem csinál semmit, kap maga is két-három évet, de nem ötöt.” Ezt halál-komolyan mondta. Úgyhogy én nem is nagyon dicsekszem, ma, amikor már dicsekvés dolga is lehet, azzal, hogy három évre ítélt el Macskássy Pál hadbíró. Igaz, miután leültem a három évet, még kaptam ráadásnak két év kényszerlakhelyet a Bărăganban, egy olyan faluban, amelyet egykori sváb házigazdámék építettek, amikor odatoloncolták őket a Bánságból.

„…tekintettel voltak

a fiatal korunkra.

Rossz tekintettel”

– Fiatalok voltak, szinte gyermekek, emberségesebb bánásmódra, viselkedésre bírta életkoruk az őröket?

– Három kategóriára haragudtak különösen a zsenyákok: a katonatisztekre, a papokra és a diákokra. Meg minden értelmiségire, mert sok őr még írni is alig tudott. Olvasni se nagyon, ez olyankor derült ki, amikor fel kellett olvasniuk valamit előttünk, vagy a neveinket kellett kisilabizálniuk. A Popescut is nehezen betűzték ki, az meg hogy Koczka, egyenesen kihozta őket a sodrukból. Volt egy igen sötétbőrű őrünk a szekuritáté áristomában. Ez, ha feldühödött egy számára különösen nehéz betűkombináción, lecsapta a papírt és ezt üvöltözte: Poţi să fii ministru, poţi să fii director, poţi să fii chiar şi şef contabil, pentru mine eşti un x, eşti un grec.

Szóval tekintettel voltak a fiatal korunkra. Rossz tekintettel. Hadd álljon itt illusztrációként azon eset, amikor először kaptam huszonötöt a fenekemre. Verték a rabokat egyébként is, de leginkább engedéllyel. Ha valakin megakadt az őr szeme, akkor ezt jelentette a börtön parancsnokának. A jelentés előbb elkerült a börtön orvosához, akinek igazolnia kellett, hogy a delikvens alkalmatos a 25 botütés elviselésére. Ezután a parancsnok engedélyezte a büntetést, amelyet aztán végrehajtottak. Amikor egyszer rám került a sor, a kapitány (ha jól emlékszem Tudorannak hívták) megkérdezte, mi voltam. Persze, amikor még voltam valaki, mert ott egy nagy senki voltam. Mondtam diák. Hát akkor te tudsz számolni.  – Tudok. – Hát akkor számold. És csak ezután kezdte el a botozást. Miután befejezte, még egyet vert rám, jutalomként, amint mondotta, merthogy ügyes voltam.

Nem számított, hány éves az ember, öreg, vagy fiatal. A legjobb példa erre Oberten Jánosék esete, akik elemisták voltak 56-ban, akkor írogattak, kézzel, mindenféle röpcédulákat, olyanokat, hogy “oroszok, takarodjatok haza”, meg ilyeneket. Ha jól tudom, beletelt egy jó időbe, amíg az egyik tanáruk – magyar ember – segítségével azonosították az írásukat. Még nem voltak nagykorúak. A temesvári katonai törvényszék, amelynek egyik hírhedt bírája a magyar Gajdó Tibor volt, húsz-huszonöt éveket kért büntetésként. Végül két-három évvel megúszták, ha arra, ami mégis velük történt jó kifejezés a “megúszták”.

– Általános gyakorlat volt, hogy a szabaduló áldozatot besúgónak szervezték be, vagy örök hallgatási fogadalmat kellett tennie. Része volt ez is a proletárdiktatúra megszilárdításának, “felvirágoztatásának”.

– 1959 novemberében történt, szabadulásom előtt előállítottak, egy tiszt elé vezettek, és csakugyan alá kellett írnom, hogy semmiről, ami velem a börtönben történt, nem fogok beszélni. Akkor azt is felajánlották, hogy amennyiben hajlandó lennék jelenteni neki az ellenséges megnyilvánulásokat – valahogy így nevezték: “manifestările ostile” – akkor ők megkönnyítik a sorsomat.

Mondtam nekik, hogy az csak természetes, hogy azonnal jelenteni fogom, ha államellenes szervezkedésről szerzek tudomást, vagy ha megtudom, hogy valaki fel akar robbantani egy gyárat, egy hidat, miegymást, de ezért nem tartok szükségesnek aláírni semmilyen “angajament”-et. Fogom én ezt csinálni magamtól. Lojális állampolgár akarok lenni. Szerencsém volt, nem erőltették, no meg – amint szokás volt a börtönben mondani – azt az egy napot, ami még hátra volt, a küblin ülve is kibírtam volna.

Még egyszer próbálkoztak, amikor hazakerültem a kényszer-lakhelyről Temesvárra és már a nyomdában dolgoztam. (Szakképzett offset-gépmester vagyok.)

Előbb azonban hadd mondjam el, hogy megtelepedésem Temesváron nem ment simán. Jól ki volt az a rendszer találva. Amikor elengedtek a Brăilától mintegy negyven kilométerre levő faluból, új személyazonossági igazolványt kaptam, amelyben a fényképem fölött már nem díszelgett a D.O.  (a “domiciliu obligatoriu” rövidítése). Igen ám, csakhogy Satu Nou, Brăila megye szerepelt a lakhelyemként.    (A sors különös fintora, hogy távollétem alatt szüleim új lakhelyre költöztek Temesváron, és az utcát éppenséggel Satu Nou utcának hívták. Azóta is annak hívják, azóta is ott lakom). Temesvár akkor zárt város volt, nem lehetett betelepedni, ha az embernek nem volt munkahelye, és nem kaphatott munkahelyet a városban, ha nem volt temesvári lakhelye. Hiába mondtam, hogy hazaköltözöm, azt válaszolták, hogy nagykorú vagyok, olyan nincs, hogy egyszerűen csak hazaköltözöm oda, ahol letartóztatásom előtt laktam, a szüleimhez. Ennyire szabad és független lettem egyik napról a másikra.

Egy ideig segédmunkásként dolgoztam építkezéseknél. Hordtam a maltert, raktam a téglát. Aztán egy nagybátyám, aki a nyomdában dolgozott, beprotezsált a nyomdába, amelynek az igazgatója bírt akkora befolyással, hogy egy telefonnal elintézte azt, hogy kaptam temesvári igazolványt és munkahelyet.

Amikor már azt hittem, egyenesben vagyok, és az uralkodó munkásosztálynak a tagja, egy nap hívatnak a kapuhoz. Egy semmitmondó külsejű alak bemutatkozik, mint a szekuritáté tisztje, aki beszélni akar velem. Jó – mondtam, beletörődve a sorsomba, hogy semmi sem ért véget – elkérem a gyűlésterem kulcsát, mondtam, ott beszélhetünk. Mire ő erősen tiltakozni kezdett, hogy senkinek sem kell tudnia róla, munka után vár a parkban, vagy valamelyik vendéglőben. Akkor már világos volt, mit akar, és elkeseredésemben nagyon szemtelen lettem. “Nézze – mondtam neki – nem vagyok én kurva, hogy találkára hívjon engem. Egyébként bárki bejöhet az utcáról, kiadhatja magát állambiztonsági tisztnek. Ha valami dolga van velem, behívat szépen a hivatalba, ott beszélgethetünk.” És ezzel faképnél hagytam. Évekkel később láttam viszont, amikor már a színháznál voltam. Ő volt a színház szekusa. Tette magát, hogy sohasem látott. Bármilyen viccesnek tűnnék is, úgy hívták, hogy “Cântăreţu /Énekes/”.

Szokásuk volt, hogy időnként be-berendeltek egyeseket és kérdezgették őket. Néhányan ezen kampányok után bejöttek hozzám, és elmondták, hogy Cântăreţu elvtárs melegen érdeklődik irántam.

Tudtam, hogy rajtam tartják a szemüket, de hogy a fülüket is rajtam tartják, arra 1990 márciusában jöttem rá, amikor kivették az irodám padlójából a mikrofont.

Azt is tudtam már akkorra, hogy ha semmit sem csinálok, vagy mondok, de bűnbakra van szükségük, ott vagyok kéznél. Arra is rájöttem, hogy akármit csinálok, el vagyok ásva. Ettől aztán én szabad embernek éreztem magam. Talán furán hangzik, de így volt. Tudtam, hogy a szabadságom kérdése nem rajtam múlik, akkor meg minek féljek, vagy mitől féljek?

1990 elején egyszer összefutottam az utcán utolsó szekusával a színháznak, Ungureanu elvtárssal. Megállított, hogy megkérdezze, ugye nem haragszom rá, mert nem tett nekem semmi rosszat. Először elküldtem a jó meleg éghajlatra. Aztán megmagyaráztam neki, miért.

Azért, mert nem tudok hálás lenni neki, amiért éppen csak nem ölt meg, de azon kívül lehetetlenné tette az életemet, többek között soha se mehettem külföldre, a sóhajaimat is lehallgatta és rögzítette, és örülhettem, hogy lyuk van ott, ahol a Jóisten megteremtette.

Sokan úgy vélik, rossz keresztény vagyok, mert nem tudok megbocsátani. Elmondtam már máskor is, hogy a Jóisten sem bocsátja meg a bűneinket csak úgy, az ő végtelen jóságában. A bűnösnek előbb meg kell vallania a bűneit, bűnbánatot kell tartania, és meg kell ígérnie, hogy a jövőben elkerüli a bűnre vezető alkalmat. És akkor a Jóisten megbocsát. De addig a Jóisten se.

Bűnbánatra egyikük sem mutat semmi hajlandóságot. A bűneit megvallani se akarja senki. Mindegyik a hazát szolgálta és a kötelességét teljesítette. És nehogy azt higgye valaki, hogy csak a szekusokra gondolok. Ők csak az előretolt csapatát képezték egy bűnös rendszernek, amelyben a parancsokat hőszabályozott irodákból, jólöltözött bűnözők adták, akik most is itt járnak közöttünk és a szemünkbe röhögnek.

„Vaj van a fején a nyugati értelmiségnek is”

– Ha az EU-parlamentben felszólalhatott volna, mit mond?

– Nagyon örvendetes a szándék, hogy most majd az Európa Parlamentben elítélik a kommunizmust. Ahhoz, hogy ez komoly dolog legyen, egy-két kommunistát is a rácsok mögé kellene küldeni. Minderre én nem sok reményt látok. (Emlékezzünk csak: alighogy kivégezték a Ceauşescu házaspárt, Ion Iliescu azonnal bejelentette, hogy Románia eltörli a halálbüntetést. Nehogy...)

Nem sok reményt látok, mert vaj van a fején a nyugati értelmiségnek is, annak amelyet “haladó értelmiségnek” neveztek annak idején, és amely ostoba volt és cinikus és néma, akkor is, amikor már sok minden világossá vált. A kommunizmus nem azért bukott meg, mert a fasizmushoz hasonlóan emberek millióit gyilkolta le és fosztotta meg a legelemibb emberi jogoktól, hanem azért, mert alulmaradt a fegyverkezési versenyben, a gazdasági felfejlődésben, és csak úgy élhette túl önmagát, hogy látszólag megtért “demokratának”. Veszélye nem múlt el.

A világ minden esztendőben ma is szörnyülködve emlékezik a holokausztra. A kommunizmus rémségeire nem nagyon emlékeztet senki. Pedig egy napon kellene, világszerte emlékezni a huszadik század két népirtó korszakára. Akkor talán lenne némi remény, hogy nem ismétlődnek meg. Mert ne higgye senki, hogy a kommunizmus meghalt.

Sok sikert kívánok mindazoknak, akik megpróbálnak valamit tenni ez ügyben, valamint azért, hogy a világ ne feledjen. Hogy ne lehessen könnyű a lelkiismerete a világnak. Annyi, amennyije még maradt neki.

Don Quijotét nem azért szeretjük, mert diadalmaskodott a szélmalmokkal folytatott harcában, hanem amiért fölvette a harcot, elszántan vállalta a küzdelmet.


Szóljon hozzá
CAPTCHA Image

Jelen
Puskel Péter
Communitas
'