Szerda, 2017. december 13., 11.18

A Magyar Minorita Tartomány története a XVII–XVIII. században

 
 
2013. június 10., 22.17
Hétfõ

P. Bogdan Adamczyk minorita atya aradi szolgálata mély nyomokat hagyott a belvárosi katolikus hívek szívében. Rájuk is gondolt, amikor a doktori dolgozatának bizonyos anyagait elküldte a szerkesztőségünkbe.

 

1686-tól kezdetét veszi a Habsburg abszolutizmus berendezkedése Magyarországon. Ebben az évben végre sikerül Budát visszafoglalni a törökök kezéről, s így a 17. század végétől elkezdődik a változás kora. Elindul a török kiűzésének sikeres folyamata, s ezzel párhuzamosan a Magyar királyság területi növekedése. Erdély népének akarva-akaratlan a Habsburg monarchia politikájához kellett igazodnia, hisz rajta keresztül kapcsolódhattak Európához. Míg a mohácsi csata után két hatalom ütközőtere volt az ország, és a Habsburg valamint az oszmán-török érdekszféra között megoszlott teljes egészében, 1686-tól Magyarország átkerült a Habsburg hatalmi körbe.[1] Ez a váltás egy 16 évig húzódó háború végeredménye volt, amely a török iga alól való felszabadítást hozta magával, másrészt egy újabb alárendeltséget, harmadrészt a függetlenségi törekvések letörését.

Mozgalmas század volt, eseményekkel és változásokkal telített, hiszen 1683-1711 között megtörtént a törökök kiűzése, a Rákóczi szabadságharc, amely megpróbálta a független és egységes Magyarország visszaállítását. A felkelés letörése által 1711-1765 között létrejött a kompromisszum az uralkodó osztrák monarchia és a rendek között.

A Rend a XVII. század végén - XVIII század elején újból megerősödik, amit a missziókban való tevékeny szerepük is mutat. A Rend szakadása (1517), a reformáció és a törökök rabló csapatai elsöpörték a nagynevű provinciát és virágzó kolostorokat.[2]

 

1. XVII. SZÁZAD – A MEGÚJULÁS SZOLGÁLATÁBAN

A minoriták fejlődése és Magyarország felszabadulása a török uralom alól szerencsésen esett egybe, s így a rend hozzájárult a katolikus élet újbóli megalapozásához. A XVII. században nagy lehetőségek nyíltak meg, - különösen Erdélyben, a Tiszántúlon és Felső-Magyarországon – a szerzetesek számára.[3]A lelkipásztori munka szabályos missziós körülmények között folyt, amelyhez a minoriták a hitterjesztésben nagy segítséget nyújtottak az általuk alapított iskolákkal. I. Lipót uralkodása (1657-1705) alatt úgy látszott, hogy a magyar minorita rend ismét föl fog virágozni. Ennek a felvirágzásnak hatalmas tényezője volt Reggiani János magyar rendfőnök,[4]aki nagy befolyást gyakorolt a vallásos királyra.[5]I. Lipót mindenben támogatta a rendtartományt. Működése alatt egymás után emelkedtek a kolostorok, melyek közül több még most is fennáll.

A magyar tartomány két évszázados tengődés után a XVII. században Gersei Pethő István és fivére Ferenc, jászóvári prépost segítségével Sztropkón (1609) „ad S Crucem” templomot és új rendházat épít fel. Ez a kolostor lesz a missziós tevékenységnek és hittérítői munkának a kiinduló pontja.[6]P. Reggiani teljeserővel kezdi szorgalmazni a kálvinisták megtérítését. Őt a tartomány krónikásai a minorita misszió megteremtőjének nevezik. 1668. február 11-én megszerezte gróf Csáky Ferenc szepesi várnagytól a csütörtökhelyi Zápolya-kápolnát, ahol missziós központot létesített.[7]1672-ben a minoriták megkapták a plébánia jövedelmeit is. Ezután a csütörtökhelyi házat konventi rangra emelték.[8]1675. január 13-án Csütörtökhelyen Reggiani megtartotta az első tartományi gyűlését.[9]Elhatározták itt, hogy a három kolostorból (Sztropkó, Rad és Csütörtökhely) Szent Bonaventúra nevezetű őrséget alkotnak. Az első vezetőnek Burkardi Ugolin olasz minoritát választották. Ettől kezdve vehették fel a provinciába a magyar, német és szláv ifjú növendékeket és hozzáfog­tak a magyar provincia átalakításához. Reggiani mint kitűnő szónok és író járja a falvakat, és másvallásúakat térít a katolikus hitre.

Az igehirdetést azonban sok szenvedéssel és áldozattal kellett megfizetni. 1673-ban Lővei László magyar minoritát igehirdetés közben a kálvinisták elfogatták és egy kútba letaszítatták. Néhány évvel később Burkardi Ugolint is megölték Szepes-szombaton.[10]1678-ban a kurucok második támadása alkalmával, a Radon tevékenykedő minoriták mind áldozatai lettek a kálvinisták gyűlöletének. „P. Nemesovszky Antalt lefejezték. A két testvért, mikor a konyhában megtalálták, a tűzhely fölé felakasztották őket és alájuk gyujtottak. Három rendtagnak sikerült az erdőben elrejtőzni, de ezeket is csakhamar felkutatták, ruháiktól megfosztották. Kettőt közülük a fákhoz kötöttek, kik a szúnyogok rettenetes csípéseitől és az éhségtől kiszenvedtek. P. Bogvierszky Kázmért, miután véresre verték, váltságdíj fejében elbocsátották, de sérüléseibe nemsokára belehalt.”[11]

A harcok miatt a minoritáknak menekülniük kellett Eperjesről és Lőcséről, sőt 1684-ben még Csütörtökhelyről is kiűzték éket. Visszatérhettek azonban, amikor Thököly csapatait kiszorították Magyarország felső területéről. 1685. december 28-án a király visszaadta az eperjesi kolostort, 1687. február 10-én pedig végleg visszakapták csütörtökhelyi házat is.[12]

1686-ban Caraffa Antal lett a Felső-Magyarországon tevékenykedő császári sereg vezére. Az ő segítségével 1687. június 1-jén[13]Nagybányán a minoriták megkapták a szent Miklós templomot a javadalmakkal együtt, 1687. december 18-án[14]Caraffa Antal átengedett a rendnek egri török mecsetet a mellette lévő házakkal és kertekkel együtt. 

Reggiani János után, 1691-től Poeti Józsefet kinevezték a magyar tartomány főnökének, aki háromévenként megtartotta a tartományi gyűléseket.[15]Már 1696-tól a minoriták engedélyt kértek a tartományfőnök megválasztására. Ezt a jogot 1702-ben kapták meg és akkor, ez év szeptember 22-én Egerben megtartották az első választó gyűlést. Tartományfőnökének Artoi Tamást[16]választották meg.

 

2. AZ ERDÉLYI PROVINCIA (1627-1714)

A XVII. században Erdélyben még tevékenykedtek a minorita közösségek, annyira, hogy VIII. Orbán pápa 1627. május 15-én kelt „Militantis Ecclesiae” bullájával Erdélyben minorita rendtartományt alapított.[17]Az erdélyi provincia a következő kolostorokból állt: Bákó, Brassó, Felfalu, Hunyad, Károlyfehárvár, Kolozsvár, Marosvásárhely, Medgyes, Themis (Temti) és Tergovist.[18] Bákó és Tergovist már Moldva területére esett.

Az új rendtartomány később több rendházzal is gyarapodott. Így az esztelnekivel 1690-ben, és a kézdivásárhelyivel 1696-ban.

A XVII. század közepén P. Pineri Vince (1631-1633) rendfőnök kezdeményezésére Erdélyben a minoriták is nagy erővel lendültek neki a hittérítésnek, amelynek P. Pineri Vince apostoli prefektusa is volt. Nagy érdemeket szerzett a székelyek közt végzett apostolkodásával és a szakadár oláhok és szászok térítésével.[19]

A protestánsok 1630-tól Magyarország leggazdagabb református főurát, I. Rákóczi Györgyöt választották meg Erdély fejedelmévé. Uralkodásának első felében még elég békésnek mondható az erdélyi katolikusokkal szemben. Később azonban a katolikusok ellen fordult, egymás után foglalta el templomaikat és az egyházközségek javait. 1644-ben háborút indított III. Ferdinánd császár és magyar király ellen.[20]  Ezzel több évig húzódó harc kezdődött a katolikusok és reformátusok között.

Sajnos a XVI. században folytatott háborúk, a törökök pusztításai és a protestáns térítések romboló hatással voltak az új rendtartományra. A szabadságharc előtt szépen és ügyesen megszervezett vallási béke teljesen felbomlott. Nagymértékben járult ehhez a nagy szegénység, melyet a népnek el kellett viselnie. A háború nemcsak anyagi vagyontól és a nemzet értékeitől fosztotta meg az országot, hanem erkölcseiben is megrontotta a népet. A felkelő hadak elől a földesurak és papok egyaránt elmenekültek, ahol pedig kitartot­tak, onnan elűzték, vagy legyilkolták őket. A templomokat felégették, az oltárokat pedig szétrombolták.[21]

Besztercéről, Kolozsvárról, Désről és Szamosújvárról a kurucok elüldözték a hittérítőket. Többet kö­zülük fogságba hurcoltak, sokan pedig fogságban lelték halálukat. A kézdivásárhelyi missziós központot kivéve már nem is működtekmisszionáriusok.[22]Amilyen szép reményekkel indult a misszió az 1690-es években, éppen olyan szomorú képet nyújtott az 1710-es időkben. Az üldözők elől P. Raszlaviczy Bálint és életben maradt társai Magyarország biztonságosabb helyeire menekültek. Közben az Eperjesen megtartott tanácsgyűlésen P. Raszlaviczyt választják meg (1712-1714) generális commisariusnak.[23] P. Raszlaviczy látta, hogy az elpusztított erdélyi misszió és a magyar rendtartomány rendtagok hiánya miatt nem képes működni. Ez azt eredményezte, hogy az eperjesi káptalanon a kézdivásárhelyi rendház és az elpusztult erdélyi rendtartomány a „Szentháromságról nevezett őrség” címén csatlakozott a magyar rendtartományhoz. Így az erdélyi tartomány 87 éves működése után beolvadt a magyar provinciába.[24]Ily módon a káptalani atyák szerették volna elérni, hogy megmentsék a kézdivásárhelyi központot. Innen szerveznek majd Erdély területére további hittérítőket. P. Raszlaviczy 1716 augusztus 27-én bekövetkezett haláláig folytatta a missziók vezetését. Őt P. Zamli Bódog követte, aki 1717. június 1-jéig állott a misszió élén, majd visszatért Olaszországba.

 

3. XVIII. SZÁZAD – A REND GYORS FEJLŐDÉSE

A XVIII. században a Maros és Duna vidékén a pusztító török uralom miatt nagyon megfogyatkozott a katolikusok száma. A török kiűzése után az újraszerveződő egyházmegyék rászorultak a szerzetesek segítségére a lelkipásztori munkában.[25]A római katolikus egyház kimondatlan célja az volt, hogy a híveket a hivatalos egyházi szervezeti rendbe betagolja.

A vidék rekatolizációja és a rend gyors terjedése P. Kelemen Didáknak volt köszönhető, akit a Felső-Tisza-vidék apostolának nevezünk. A török rabság megszűnése után ő volt az újjáépülő ország hitterjesztője. Az ő nevéhez fűződik a nagybányai, nyírbátori, besztercei, csengeri, gyarmati, keserűi és tarcsai rendházak, illetve templomok újraépítése és a kolozsvári, szilágysomlyói, miskolci és szegedi házak újra alapítása. Példája tanúskodik arról, hogy a sikerek és nagy eredmények elnyeréséhez nem az anyagi eszközök sokasága szükséges leginkább, hanem az „apostoli lélek törhetetlen bizalma és bátor kezdeményező lendülete”.[26]Didák atya és rendtársainak munkája akadályozta meg a Tisza-vidéki protestantizmus terjedését és több helyen - mint Miskolcon is - a katolicizmus romjaiból virágzó katolikus életet létesített.

A középkor folyamán a rend magyarországi provinciája hét őrségre (custodia) és egy tartományra oszlott. Öt­venkét rendházával ez a rend volt a legjelentősebbek egyike az akkori Magyarországon.[27]Ez a szám inkább csak statisztikai adat, hiszen az idők folyamán keletkeztek, s szűntek is meg rendházak. Ez a szervezeti felépítés a közép­kor végére teljesen megszűnt. Az 1722/23­-as Pozsonyban tartott országgyűlés az immár minorita rend újbóli megtelepedé­sét engedélyezte és 1729-ben Magyarországon és Erdélyben a provinciát újjászervezték.[28]1729-ben a P. Bossi János apostoli prefektus elnöklete alatt megtartott egri káptalanon P. Ladányi Eleket választották meg a magyar rendtartomány főnökévé, aki szintén szívügyének tartotta a missziós tevékenységet. P. Ladányi Elek négy őrségre osztotta fel a rendtartományt:[29]

A „Szentháromságról nevezettőrség”-et a kézdivásárhelyi, a firtosi, a besztercei, a nagyenyedi és a marosvásárhelyi kolostorok alkották. A „Szent Ferencről nevezett őrség”-hez tartoztak az aradi, a belgrádi, az orsovai, a lugosi és a pancsovai kolostorok. A „Szent Antalról nevezett őrség”-et az egri, a nagybányai, a nyírbátori, a miskolci, a wimpassingi és a szilágysomlyói kolostorok alkották. A „Szent Bonaventúráról nevezett őrség”-hez pedig az eperjesi, a csütörtökhelyi, a lőcsei, az imregi és a radi kolostorok tartoztak.[30]A minoriták a Felvidéken, Erdélyben és a Tiszántúlon 21 kolostorral rendelkeztek.

A felosztásból világosan kitűnik, hogy nemcsak az erdélyi őrség, hanem az egész rendtartomány egy teljesen új képet kapott, amelyben igen buzgó apostoli élet folyt. A rendtartomány élén P. Ladányi Elek áll (első ízben 1729-től 1732-ig, másodízben pedig 1735-től g1736-ig), a missziók lelke pedig Isten szolgája P. Kelemen Didák, aki nagy tudásával és életszentségével megbecsülhetetlen értéket nyújtott az apostoli munkának, amelyet 1744-ben bekövetkezett haláláig irányított.[31]

Miskolcon a rend 1729-ben telepedett meg.[32]A megtelepedésüket követő évben, az 1730. szeptember 4­-én Nyírbátorban tartott tartományi gyűlésen kijelölték az új miskolci konvent határait is.[33]Az 1764/65-ös Pozsonyban tartott országgyűlés 42. cikkelyében elismerték a Minorita Rendet, és a konvent ősi eredetét.[34]

A XVIII. század ismét elhozta a magyar minoriták egyik legszebb korszakát. Sajnos, a rendházak legtöbbje mind megsemmisült II. József rendelkezései folytán. A kor mostohaságából a régi hetvenegy rendházból csak négy maradt, és ezekben is kevés rendtag.[35]

P. Bogdan Adamczyk

[1]Ráncz Teréz: Gyöngyeiteket ne szórjátok szét!Kézdialmás 2003, 21.

[2]Körtvélyessy László:A 700 éves Minorita Rend története. Szeged, 1943, 88-89.

[3] Hirschberg Kornél: Magyar minorita Hittérítők. Budapest, 1944, 15.

[4]Franchini Giovanni: Bibliografia e memorie letterarie di Scrittori Francescani Conventuali ch’hanno scritto dopo l’anno 1585. Modena 1693. 302-303.; Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. Budapest 1891-1914. XI. 670.

[5]Karácsonyi János: Szent Ferenc rendjének története Magyarországon 1711-ig. II. k., 419. és HIRSCHBERG: Magyar minorita Hittérítők…, 20.

[6]Knáisz Mihály: Chronologo-Provinciale Ordinis FF. Minorum S. Francisci Conventualium Provinciae Hungariae et Transsylvaniae. Posonii, 1803, 316.

[7]HIRSCHBERG: Magyar minorita Hittérítők…, 21.

[8]KARÁCSONYI: Szent Ferenc rendjének története Magyarországon..., 418.

[9] Uo. 419.

[10]Archivum Proviciae Librorum Mortuorum, ad 24 Septembris 1681; Generális Kúria irattára (Ungheria, S/XXX.A. 2. sz. – Relazioni sullo stato della provincia). 

[11]Deductio Chronologica Ss. Missionum Apostolicaram, quas Religiosi Ordinis Minorum S. P. Francisci Seraphici Con­ventualium Provinciae Hungariae, eiusdemque adhaerentibus ac etiam in exteris terris infidelium etc ... exercerunt, manuscriptum P. M. Wenceslai Wilkovszky OFMConv., praefectus Missionuin, Leutschoviae 1807., 17., 1670-1678 év.; In: KARÁCSONYI: Szent Ferenc rendjének története Magyarországon..., 419.

[12] KNÁISZ: Chronologo-Provinciale Ordinis…, 263-264.; KARÁCSONYI: Szent Ferenc rendjének története Magyarországon..., 420.

[13]KARÁCSONYI: Szent Ferenc rendjének története Magyarországon..., 421.

[14] Uo., 429.

[15] KNÁISZ: Chronologo-Provinciale Ordinis…,392.

[16] KNÁISZ: Chronologo-Provinciale Ordinis…,365 és 393.; KARÁCSONYI: Szent Ferenc rendjének története Magyarországon...,424.

[17] KNÁISZ: Chronologo-Provinciale Ordinis…,307

[18] HIRSCHBERG: Magyar minorita Hittérítők…, 49.

[19] Uo., 50.

[20] Uo., 51.

[21] HIRSCHBERG: Magyar minorita Hittérítők…,57.

[22] Szakály Ferenc: Magyarok Európában II., Virágkor és hanyatlás 1440–1711, 318–139. és KNÁISZ: Chronologo-Provinciale Ordinis…,313-314.

[23] KNÁISZ: Chronologo-Provinciale Ordinis…,393.

[24] KÖRTVÉLYESSY: A 700 éves Minorita Rend története…, 73.

[25] Hermann Egyed: A magyar katolikus egyház története Magyarországon 1914-ig. AURORA. München 1973, 315.

[26]Gondolatok  P. Kelemen Didák szenttéavatási mozgalmához. 81.; In: Magyar Umbria 1938/3. TANULMÁNYOK.(78-82 old.) Gyöngyös, 1938.

[27] KNÁISZ: Chronologo-Provinciale Ordinis…, 313-314.

[28] KNÁISZ:Chronologo-Provinciale Ordinis…, 380.

[29] HIRSCHBERG: Magyar minorita Hittérítők…, 60.

[30] KNÁISZ:Chronologo-Provinciale Ordinis…, 315.

[31] HIRSCHBERG: Magyar minorita Hittérítők…, 61. old.

[32] Barsi János: A minorita megtelepedés Miskolcon és iskoláztatásuk a Ratio Educationis megjelenésiig (1728-1777). Miskolc 1990, 12.

[33] A konvent határa pedig: ,,... a Tiszától Szerencs felé, majd Abaúj vármegye egy része a teljes Borsod vármegyével a Tiszáig...”; In: B.-A.-Z. m. Lt. XII. 2. 9. köt. 30v. f.

[34] Gyulai Éva: A minoriták öröksége Miskolcon. 57.; In: Miskolci keresztény szemle. Miskolc, 2010/2.

[35] KÖRTVÉLYESSY: A 700 éves Minorita Rend története…, 89.


Szóljon hozzá
CAPTCHA Image

Jelen
Puskel Péter
Communitas
www.hirtv.hu