A temesvári székelyek

Hagyományőrző együttesekben, iskolákban, a legkülönbözőbb foglalkozásokban és mesterségekben, műszakiak és értelmiségiek körében gyakran találkozni székelyekkel Temesváron.

Sokféle módon és a Székelyföld legkülönbözőbb településeiről érkeztek a Bánság fővárosába. Sokan közülük már itt születtek, a második, harmadik generáció tagjai. Az utóbbi évtizedekben pedig szakmai képzésre, egyetemi tanulmányokra érkeztek ide szép számmal Hargita, Kovászna, Maros megyéből, s itt maradtak képzésük befejezése után is. Jellemző az is, hogy a nagyvállalatok, cégek munkakínálata vonzott ide, a magasabb életszínvonalat kínáló nyugati régióba más vidékekről képzett fiatalokat. Sokak szerint a székely megbízható munkaerő, ragaszkodik nyelvéhez és hagyományaihoz, mások szerint épp ellenkezőleg, könnyen feladja identitását, s készségesen elvegyül a nagyváros népeket összeolvasztó tégelyében. Regélnek az atyhai székelyek összetartó közösségéről, az elméleti szakemberek pedig fontosnak tartják a székely migrációt a temesvári magyarság számbeli szinten tartásában. Mindez arra ösztönöz, hogy közelebbről is megvizsgáljuk a kérdéskört, amelyben kiemelt hely illeti meg az atyhai székelyeket.

Cselédlányok „honfoglalása”

Az atyhai migráció történetével foglalkozók szerint tizenéves atyhai lányok fedezték fel a Bánságot a tágabb értelemben vett Sóvidék számára. Az 1920-as évek derekán két, bátor atyhai serdülőlány nem Szebent, Brassót vagy Marosvásárhelyt választotta, ahová a polgárosuló faluból részben anyagi kényszer, részben a korszerű háztartásvezetés megtanulása miatt jómódú családokhoz szokás volt elszegődni, hanem elmerészkedtek a 460 kilométerre levő Temesvárra. A szolgálati idő leteltével hazatértek, s otthon legendákat meséltek az itteni kereseti lehetőségekről. (Míg Marosvásárhelyen általában havi 300 lejt keresett egy cselédlány, Temesváron az ezret is megadták). A sikeren felbátorodva újabb cselédlányraj indult útnak, s fokozatosan a férfiak is követték őket. 1940-ig elenyészően kevés székely telepedett le, bár jelentős székely populáció vállalt munkát a Bega-parti városban. A nők cselédek voltak, a férfiak szakképzetlen, testi erőt igénylő munkákat végeztek fatelepeken, vasútállomáson, a Bega-csatorna hajóállomásán, a jéggyárban, a vágóhídon, a kékkőgyárban, akadtak közülük fuvarosok és kifutók is, mesterségekhez kevesen értettek. Az 1946-os aszály az éhező székelyek százait indította útnak, ezen felül a Magyar Népi Szövetség akciójaként hétszáz gyermeket hoztak a Bánságba, többnyire falvakban családoknál helyezték el őket, sokan közülük befogadóiknál maradtak szolgaként.

A mai idősebb generáció (70-80 év körüliek) általában az 1950-es évek végén és a ’60-as években jött munkát keresni Temesvárra. Kezdetben nem szándékoztak letelepedni, hanem otthoni házra, telekre gyűjtötték a pénzt, sokan közülük haza is mentek véglegesen vagy csupán a földműves munkák elvégzése idejére, de még erős szálakkal kötődtek a szülőföldhöz. A kollektivizálás, a tanulatlan, erőszakos téesz- és tanácselnökök hatalmaskodásai azonban újabb lökést adtak a székely migrációnak. Sokan vették vállukra a tarisznyát vagy kezükbe a koffert, s meg sem álltak Temesvárig. A legtöbben Atyháról származtak el, olyan népességfogyást okozva, amely a falu elnéptelenedéséhez és mai reménytelen helyzetéhez vezetett. De velük egy időben kerekedtek fel a nagy termékenységű székely falvak – Oroszhegy, Zetelaka, Kibéd, Varság – lakói is. Nem számított, hogy milyen munkát kapnak, vállaltak bármit, még a három műszakot is. A kezdeti válságos időszakot a sorstársak segítették átvészelni. A legnagyobb gond a lakás volt. Albérletet nem lehetett találni, kénytelenek voltak mosókonyhában, pincelakásokban meghúzódni. „A disznó volt a szomszédom” – mondja az egyik 68 éves asszony. „A nyitott ház kötelező volt”. Nincsen olyan család, akinél ne kapott volna szállást valamelyik falubelije. A kényszerhelyzet kihozta a székelyekből a legszebb tulajdonságot: a kalákaszellemet. Ahogy telket tudtak vásárolni, a házépítésben segítették egymást. A munkából nem haza, hanem a valamelyik rokon, szomszéd, ismerős építkezéséhez siettek. Olyan is volt, hogy a reggel munkába menő család este az ablakig felépítve találta a házat. Nem kellett senkit sem hívni, tudtak egymásról, és ott voltak, ahol szükség volt rájuk. A hatvanas évek elejétől a hetvenes évek derekáig felépült 58 családi ház mindenike kizárólag a többiek segítségével készült el. Az asszonyok vállvetve dolgoztak a férfiakkal. „Anyám sírt, sajnált, hogy asszony létemre egész éjszaka meszet oltottam a férjemmel – emlékezik Gy. Irma. – Cselédként kezdtem én is, nem volt nehéz semmilyen munka.” A Temesvárra telepedésben úttörő szerepet vállaló székely lányokat családanyaként is megbecsülték, egyenrangúak voltak a férfiakkal, s nem csak a házimunkában és gyermeknevelésben volt szavuk. Később ők is szakmát tanultak, többen esti iskolákat végeztek, a vendéglátóiparban, közétkeztetésben, szolgáltatásokban helyezkedtek el. A férfiak gépkocsivezetést tanultak.
A mezőgazdasági munkában elhelyezkedők Óteleken, Szapáryfalván, Újszentesen, Győrödön és más településeken találtak otthonra.

„Vannak vidékek, legbelül”

Temesváriként is székely maradt a székely. „Dolgoztunk rogyásig, de nem voltunk boldogtalanok” – folytatja az emlékezést Gy. Irma. Lakodalmakra, keresztelőkre nemcsak a rokonokat hívták meg, hanem az egész ismeretségi kört. Énekeltek, táncoltak, szórakoztak, még legénybúcsút is tartottak atyhai szokás szerint, egyszer a Sági útról énekelve kísérték be a besorozott legényt a város központjába. Ha valakinek halottja volt, ott volt mindenki, segített szükség szerint. Az otthoni szokásokat megőrizték, egymás látogatásának nem volt ceremóniája, „felöltöztek” (ünnepi ruhába) és bejelentés nélkül keresték fel egymást, kártyáztak, nótáztak, megbeszélték ügyes-bajos dolgaikat. Az összetartozás érzése biztonságot adott a nagyvárosban, mindig akadt valaki az ismeretségi körből, aki segíteni tudott munkát keresni, ügyeket intézni. A vallásgyakorlást is megőrizték, ha máshol nem, a templomban minden vasárnap találkoztak (ez így van ma is). A két nagy egyházi ünnep, karácsony és húsvét közül az egyiket általában otthon töltötték, amíg éltek a szülők, de rokonokhoz, ismerősökhöz azután is hazalátogatnak. „Ha otthon vagyok, elfelejtem, hogy van Temesvár” – mondja egyik riportalanyom.

„Egy alkalommal férjemmel kiültünk este a tornácra, és egy pohár bor mellett minden dalt elénekeltünk, amit csak tudtunk. Jóleső érzés volt.”

A rendszerváltozás után a földet visszaigényelték, a családi házak még a nem virágzó településeken is megvannak, ha javításra szorulnak is. Él a lélek és a szellem nosztalgiája is, az árcsói vásáron nemcsak korondi kerámiát vásárolnak, hanem a Székelyföldről, Erdélyről s a szülőfaluról szóló könyvet, albumot is.
 
A végleges otthon mégis Temesvár lett. Az 1970-es évekből, ez az évtized volt a székely közösség legegységesebb és legtermékenyebb korszaka, 227 atyhai családról (490 személy) tudunk, ők alapozták meg a székely összetartás mítoszát. Hozzájuk csatlakozva, rokoni, baráti szálakkal erősítve éltek és élnek ditrói, énlaki, gyergyói, csíki, oroszhegyi, varsági, oklándi, kibédi, nagybaconi, nyárádszeredai, korondi, székelykeresztúri stb. székelyek. Többségükben az Erzsébetvárosban és a Józsefvárosban telepedtek le, nem alkotnak utcát vagy tömböt, szétszóródtak Temesvár legtávolabbi kerületeiben is. Gyermekeiket a nagy távolság ellenére is magyar iskolába járatták.

„Porlik, mint a szikla”

A székely himnusz szomorú sora a temesvári székelységre, de a magyarságra is általában, nagyon ráillik. A példamutató atyhai összetartás, amelyet a városi diaszpóra jövőjeként emlegettek a szociológia szakemberei a ’70-es években, sajnos, már csak mítosz. Az idősebb generáció szívesen beszél róla, ám a megkérdezettek valamenynyien elismerik: sok minden megváltozott a házuk táján. Míg elődeik hat-nyolc, sőt tíznél több gyermeket is neveltek, a temesvári székely családoknál ritka a három gyermek, a helybeliek két- vagy egygyermekes családmodelljéhez igazodtak. Bár a gyermekek összehasonlíthatatlanul magasabb életszínvonalon élnek, mint szüleik, ebbe beleértjük az iskolázottságot is, nyelvükhöz, kultúrájukhoz való ragaszkodásuk nem sziklaszilárd. Lelkük mélyén még magyarnak tartják magukat, ám az állam nyelvén végzett főiskola jogán szívesebben beszélnek románul. A túlsúlyba billent vegyes házasságok aránya következtében pedig a legzsengébb korú székelyek már nem tanulják meg szüleik, nagyszüleik nyelvét. Fogy a székelység a külföldre telepedés útján is.

A székely közösségi szellem csak pislákol, az összetartozás átélésének, gyakorlásának spontán alkalmai a templomot és a temetéseket nem számítva egyre ritkábbak. Átformálódtak a szokások, az intézményes formák felé nem igazán találták meg az utat. A Magyar Nyugdíjasok Klubjába, a Szabolcska Mihály és Bartók Béla énekkarokba el-eljárnak (többnyire az érett korosztály), de az RMDSZ irányában bizonytalanok. A néhány évvel ezelőtt szervezett atyhaiak találkozójára szívesen emlékeznek, de ők maguk nem kezdeményeznek hasonlókat.

A Bartók Béla Elméleti Líceumban és a magyar nyelvű általános iskolákban százötven körüli a székely gyermekek száma. Az 1990 után kibontakozó néptáncmozgalomban és hagyományőrzésben közülük is sokan örömet találnak, az identitásőrzésre is találunk szép példákat. A fiatalok is szervezkednek. Mindez csodálatosan szép, csak a fogyást, a számbeli apadást nem tudja ellensúlyozni.
Az idősek tudják, a fiatalok érzik, hogy tenniük kell valamit. Az utak-módok is körvonalazódnak. A székelységre nem jellemző a csüggedés. Ebben bízunk. Legyen ez az írásom végszava is.