Fresh Corner
Csütörtök, 2019. április 25., 12.52

A vendéglátás hőskora

Arad

Kávéházak városa


A 19. század utolsó évtizedeiben a helyi lapok szerkesztői, némileg elfogultan, de nem alaptalanul, a kávéházak városának nevezték Aradot. 

A váradiak aligha hagy(hat)ták ezt szó nélkül, hiszen a „Pece-parti Párizs” is joggal aspirálhatott a fenti minősítésre. És ha alaposan a dolgok mélyére nézünk, a szomszédos Temesvár is bővelkedett a polgári létforma e népszerű megnyilvánulási helyeiben.

Maradjunk annyiban, hogy Arad (is) jogosan rászolgált a címre.

A vendégfogadásban és -ellátásban jó ideig ugyanis a vidék élvonalát képviselte. Gondoljunk csak a millennium közeli évek országos horderejű eseményeire – a dél-alföldi megyék több hónapig tartó kiállítására, a Szabadság-szobor felavatására (1890) –, amikor nagyon sokan megfordultak a vértanúk városában. A tömérdek embernek szállást és étkezést kellett biztosítani. 

A messze földön híres aradi vásárokra is napokkal előbb megérkeztek a távolabb lakó kézművesek, állattartók. Nekik szintén lakniuk kellett valahol.

A polgáriasodás csúcsidőszakai voltak ezek az évek. A gazdasági élet és a kereskedelem hullámtaraját meglovagoló vállalkozók pedig felismerték a lehetőséget: a vendéglátóipar jól jövedelmezhet.

Állj meg, vándor!

Az aradi vendéglátó szolgáltatás, mai kifejezéssel élve turizmus, vagy idegenforgalom mindezek ellenére nem rendelkezik túl mély gyökerekkel. 

A város és környéke nem dúskált természeti szépségekben, a fürdőhely-kultúra terén se kínáltunk rendkívülit. 

Földrajzi helyzete, történelmi szerepe, fejlődésének iránya hamar meghatározta a város „tranzit-jellegét.” 

Ha száz-kétszáz évvel ezelőtt fontosságot tulajdonítottak volna ennek a tényezőnek, fel lehetett volna rá építeni egy hosszú távon is prosperáló ipari, szolgáltatási rendszert... 

De hogyan is várhattuk volna el ezt eleinktől, mikor manapság is nélkülözzük az ilyen jellegű stratégiát!

Aradot alaposan megtépázták a történelem viharai. Bő másfél évszázadig nyakunkon volt a török. A Rákóczi-szabadságharc idején Károlyi Sándor csapatai pusztították a várost. Tűzvész emésztette el az ostrom idején a város levéltárát is. Utána többször a pestis, majd a gyakori áradások befolyásolták Arad fejlődését. Ráadásként jött Mária Terézia építési tilalma és az elköltöztetés veszélye.

Kinek volt kedve egy ilyen balsorsú települést felkeresni? Nincsenek megbízható adataink arról, hogy 1834-ben, a szabad királyi város ünnepének napjaiban hol szállt meg és hol étkezett a népes vendégsereg.

Feltételezhetően rokonoknál.

A fogadók, éttermek jegyzéke is a későbbi időkből való.Annyit tudunk, hogy a Vörös Ökör a postakocsik által használt kisebbik épülete a mezővárosi státusz utolsó éveiben már fogadta az átutazókat. 

A forradalom és szabadságharc éveiben az 1841-ben épített Fehér Kereszt is kinőtte az egyszerű fogadó kereteit, hiszen Jókai Mór Életem legnehezebb napja című elbeszélésében arról ír, hogy a világosi fegyverletétel előtti éjszaka a szomszédos szobában hallotta Görgey nyugtalan lépteit.

Egyébként a 19. század közepe táján hosszú ideig a korabeli igényeket kielégítő szállodának csak a Fehér Keresztet tarthattuk. Itt szállt meg 1846 novemberében aradi hangversenykörútján Liszt Ferenc (itt is lépett fel!), majd 1874-ben az új színház felavatásakor Ferenc József cs. és kir. és kísérete is. 

Érdekes viszont, hogy 1890 októberében a szoboravatásra érkező Munkácsynak a városházán rendeztek be lakosztályt. És itt helyezték el nem sokkal később a felolvasó körútja során Aradra érkezett Jókait is. 

Feltételezhetően 1860 táján már állt a Hunyadi utcában a Stadt Wien fogadó és italozó is, hiszen a szabadságharc leverését követő önkényuralom idején ez volt a rebellis aradi fiatalok találkozóhelye, ahol a társaságból felváltva ügyelt valaki az utcán arra, hogy riadójelt adjon egy-egy járőröző császári „policáj” közeledésekor. De ide járt a fellépések után az aradi színészek népes csoportja is: Prielle Kornélia, Tőkés Emília, Szerdahelyi Kálmán.

Dr. Karácsonyi Aladár egykori városi tanácsos (írói álnevén Noel) 1913-ban megjelentetett városházi történeteiben meséli el, hogy a Bach- korszakban éppen ezek a kiskocsmák voltak az “ellenállás, azaz a ’48-as eszmék továbbéltetésének fészkei.

Az óvárosban az étkezővel ellátott Aranyszarvas, az Arany ÁBC fogadó próbálta meg elcsalogatni a vendégeket a Vörös Ökörtől. Több nyilvánosház és csapszék fokozta a környék vonzerejét.A szomszédos Rácvárosban, egymáshoz közel, nem kevesebb, mint hat kiskocsmában – Korona, Otthon, Tűzoltó, Erdélyi, Zrínyi, Aranysas – húzta esténként a cigány, iszogattak, kártyáztak és hangoskodtak a vendégek. 

A csendháborítás miatt gyakran érkeztek feljelentések a rendőrségre, de – Lits Antal (1875–1931), a bohém hírlapíró memoárja szerint – Sarlot Domokos főkapitány mindent megígért a reklamálóknak, ám nem tett semmit a helyzet orvoslására. Ezeket a zúgmulatókat a századforduló után szép lassan felszámolták.

Az Eötvös utcai Petőfi csárda, a főutcai Magyar Király kávéház, a Deák Ferenc utcai Vass Szálló (1909-ben ide jelentkeztek be a nagyváradi Holnap irodalmi matinéjának szerkesztői és Ady) már valamivel jobb helynek számított, de az első világháborút megelőző gazdasági helyzetben ezek is fokozatosan eltűntek a város életéből. 

Így zárt be az egykori vásárcsarnokban lévő Lőwy-féle “bodega.” Nem volt ugyan úri hely, de itt szolgálták fel a legízletesebb libamájat.

Talpon maradtak az igényekkel lépést tartó belvárosi kávéházak, éttermek, a sörcsarnokok, no meg a hideg- és meleg vizes szolgáltatást, villanyvilágítást biztosító szállodák. 

A békeidők „polgárnyugtatói” 

A bevezetőben tett állítás igazolására az Aradi Közlöny 1914-es naptára a Mikelaka és Újarad nélküli, mintegy 65 ezer lakosú Aradon 14 szálloda, 29 kávéház (!!), 7 kávémérés és 24 kocsma nevét és címét sorolja fel. Ez egy igen tekintélyes statisztikai adat, még akkor is, ha a kávéház elnevezés egyes esetekben túlzottnak tűnik, mert a lokál nem volt több öt-hat asztalt felvonultató szerényebb helyiségnél, amelyben esetenként egy prímás és egy kontrás húzta a talpalávalót.

Az ember önkénytelenül is arra gondol, hogy az ún. békeidőkben a mesteremberek, kereskedők, iparosok, kistisztviselők szabad idejük jelentős részét tölthették el ezekben a lokálokban, különben tömeges megjelenésük teljesen indokolatlan lett volna.  

A szállodák közt ott volt a 60 szobás Fehér Kereszt és az 53 szobával rendelkező Központi (ma SanpaoloImi Bank), a jóval kisebb Andrássy téri Pannónia (a művészeti iskola volt épülete), a Deák Ferenc utcában a Vadászkürt, az emeleti tanácsteremmel rendelkező Andrássy úti Magyar Király (1909-ben lebontották, helyébe épült a Lloyd-palota), a Fekete Sas (Boczkó utca), a Nemzeti Szálloda  (Nagyváradi út). A kávéházak sorában, a már említetteken kívül, a főutcai Hungária, a Polgári (Szent Pál utca), az Otthon, (Hunyadi u.), a Városi (Andrássy tér), a Fiumé (Szabadság tér), a Vasúti érdemel említést.

A korabeli reklámok szerint igazán elegáns helynek a Fehér Kereszt mellett, a Központi és a Hungária számított. Ezekhez zárkózott fel a Szabadság téri Abbázia, hajnalig tartó, hatalmas kártyacsaták színhelye.

A lokálok állandó versengésben álltak egymással és igyekeztek a szolgáltatásokban túllicitálni a konkurenciát. Braun Gusztáv tulajdonos a Fehér Keresztben bevezette a melegvíz-szolgáltatást, Csermák Ágoston, a Központi Szálló tulajdonosa „kijárta”, hogy a városi autóbusznak az ő szállója előtt legyen a megállója. Mindkét szállodának volt elmozdítható üvegtetejű bálterme. 

Ebben az időben vezették be hírverési szándékkal a szállóvendégek névsorának közlését a helyi lapokban. Ha valaki viszont gáláns kaland céljából bérelt szobát, nyugodtan számíthatott a személyzet diszkréciójára.

A szállodai szolgáltatást igénylők névsorának átböngészése azért is tanulságos, mert kiderül belőle, hogy milyen sok utazó, kereskedő, iparossegéd, vigéc, hírlapíró, színész fordult meg akkoriban a Maros-parti városban. Tanulságos, ám mégis csak hozzávetőleges képet nyújt az átmenő forgalomról, ugyanis a századforduló tájékán már virágzott a hosszú és rövid időre kiadható lakások „ipara.”


Az aradi társulatnál gyakran évadonként cserélődő színészek például egymásnak adták át az albérleti szobákat.

Egészséges versenyszellem

A Fehér Keresztet sokáig nehéz volt lepipálni, hiszen hírneve messze túlnőtt a város határain. Itt hangversenyezett és szállt meg még a 19. század közepén Johann Strauss, Johannes Brahms, Hubermann, majd a század vége felé egy sereg francia értelmiségi: Leo Delibes és Jules Masnet zeneszerzők, Francois Coppée, illetve Lesseps Ferdinánd, a Szuezi-csatorna építője.

A vendéglők közül is e szálloda vitte a prímet, de a Központi és a Hungária  (a Neuman-palotában) is igen előkelőnek számított. A Vadászkürt pedig kiváló konyhájával igyekezett lépést tartani a három naggyal. Ez utóbbiban volt a városban élő vagy ide látogató román értelmiségiek törzsasztala és ide vitték el Caragialét is, amikor a Tribuna és a Românul című lapok vitájának elsimítására Aradra érkezett.

A jobb helyekről nem hiányozhatott a cigányzene. A magukra valamit is adó vendéglősök a legjobb zenekarokat szerződtették le, akár Budapestről is, kemény anyagi áldozatok árán. 

Az első világháború előtt hosszú ideig muzsikáltak Aradon az olyan neves prímások, mint Körösy Dudus, Bura Sándor, Arany Ferkó.(A régi cigány zenészek utolsó helyi vonulatához tartozott a Vasica vezette zenekar, amely még az 1960-as évek végén is muzsikált az aradi lokálokban.)

A kávéházak kialakították saját stílusukat. Aradon például a tejeskávéhoz automatikusan felszolgálták a kuglófot, a fekete és a mellé járó ásványvíz fogyasztása közben a vendég átböngészhette a helyi és a fővárosi lapokat.

A hírlapíróknak általában törzsasztaluk volt. A Közlöny riporterei a Hungáriában várták a „füleseket”, no meg közel volt a Csanádi-palota udvarán lévő szerkesztőség, illetve az állandó hírforrás szerepét betöltő városháza is. Az Arad és Vidéke zsurnalisztái a szomszédos Vadászkürtöt célozták meg. Az Alföld, majd később az Erdélyi Hírlap, a Függetlenség, a Reggel munkatársai a Fehér Keresztben vagy a színház előterében lévő Városi kávéházban dekkoltak. Olykor ott is dolgoztak.

Üde színfoltja volt a városnak a Szent László utca sarkán a keleti motívumokkal díszített Japán kávéház, amely azonban hamarosan bezárt és helyében autósbolt nyílt.

Nagyon szerette az aradi kávéházak hangulatát Krúdy Gyula. A Szindbád írója sokszor megfordult városunkban. Mindig a Fehér Keresztbe hajtott. Itt találkozott barátjával, Lits Antallal, a bohém zsurnalisztával és pezsgőügynökkel, akinek könyvéhez előszót is írt. 

A Központi Szálloda 1913-ban egy igen ügyes üzleti fogással több előkelő vendéget elhódított legnagyobb versenytársától. Kitalálták ugyanis, hogy Aurel Vlaicu repülőmérnök légibemutatója előtt a saját konstrukciójú gépmadarat kiállították a szálló előcsarnokában. 

Az aradiak százai tolongtak a bejárat előtt, hogy legalább egy pillantást vethessenek közelről az aeroplánra. 

Ennek a fogásnak meg is lett a hozadéka, hiszen  később aradi hangversenyei során Bartók és Enescu is ezt a szállót választotta.

Csak az „erősek” maradtak talpon

A két világháború között több korábbi szállodában elkerülhetetlen volt a tulajdonosváltás, a kisebbekre lakat került. Esetükben fokozatosan érvényesült az elv, hogy csak a nagyon „erős” tudott talpon maradni. Ez helyi viszonylatban a Fehér Keresztet (Crucea albă), a Központit, a Daciát és a Vadászkürtöt jelentette. 

A vendéglősök viszont hamar magukra találtak. Egyre jobban hódított a drágább borok rovására a sörivás divatja, amelyet korábban inkább csak az olcsó helyeken szolgáltak fel. (Magyar ember bort iszik – csipkedték meg régebben azt, aki sört rendelt. Meg aztán Aradon különösképpen elterjedt az a legenda, hogy a vértanú tábornokok kivégzése után az osztrákok sörrel koccintottak.) 

Főleg az Újaradon gyártott Dreher-Haggemacher és a külföldi Pils-féléknek nőtt meg a népszerűsége. Az Avram Iancura átkeresztelt téren a Gambrinus söröző lett az egyik felkapott hely. 

Ugyanitt a téren vészelte át az impériumváltozást a Grand Dobransky vendéglő, amely halételekkel kedveskedett a vendégeknek. Az Eötvös (Bălcescu) utca tér felőli sarkán a Pölz-féle kávéház megmaradt városi bohémtanyának. A Llyod-palotában megnyitott, majd innen az egykori Pannónia helyére átköltözött Dacia kávéház egyre nagyobb népszerűségnek örvendett. Esténként itt dzsessz-zenekar szórakoztatta a vendégeket és táncolni is lehetett. 

Az 1930-as évek elején, a gazdasági válságból kilábalva, a korábban lerobbant Palace városi kávéházat is teljesen felújították. 

A Lidóban és a Metropolban a középosztály „keresett vigasztalást” a békebeli cigányzenekar és a jó hegyaljai bor társaságában. 

A főutca felső szakaszán a Fekete bárány olcsó helynek számított. Akárcsak az állomás téri Horváth-féle vendéglő. Mindkettő viszont jó konyhája miatt hosszú ideig fennmaradt, és mindkét lokálban a tejfölös csirkepaprikás volt a kedvenc, amelyhez olcsó Küküllő menti borokat szolgáltak fel.

Az aradiak szívesen látogatták az Újaradon lévő Tündérkertet is, noha e település a Maros Bánság felőli részén hosszú ideig önálló községként élte életét és gondolni se akart az Aradhoz való csatlakozásra. 

Népszerű volt a Csűrdöngölő nevű, kerthelyiséggel is rendelkező lokál, amely átvészelte a háború utáni állomosítás idejét is és valamikor a ’60-as években szűnt meg.Egy-két szó a menükről.

Aradon az egyik régi pincér, néhai Havadi Zoltán visszaemlékezése szerint a vendéglősök többsége biztosra ment és nem újított. A választék nagy vonalakban ugyanaz volt, mint a budapesti éttermekben. 

Ez a helyzet Trianon után is csak lassan módosult.

Meggondolkoztató viszont, hogy, a lakosság színes etnikai összetétele ellenére, nemigen van tudomásunk olyan éttermekről, ahol a német, szerb, zsidó, szlovák konyha sajátos ételeit kínálták volna. 

A Kárpátokon túli konyha csak a 30-as évek közepe táján kezdett tért hódítani, akkor is inkább csak a savanyított levesek formájában.

Erős konkurenciát jelentett a vendéglátóiparnak az olcsó kifőzdék elszaporodása. Porczánné Tribunul Dobra utcai kifőzdéje például több választékban felszolgált háromfogásos házi kosztjával több vendéglőt is lepipált. A helyzeten a legtöbb vendéglőben az ún. „zónaételek” felszolgálásával próbáltak enyhíteni.

***

A kávéházakat sokáig szinte kizárólag a férfiak látogatták. A hölgyek és a gyermekek körében viszont a múlt század elejétől egyre jobban hódított a cukrászda. Ha 1913-ban mindössze 13 cukrászdát tartott nyilván a helyi statisztika, 1934-ben a számuk már meghaladta a harmincat. 

A Neuman-palotában nyílt meg még a múlt század végén Matsky Károly cukrászdája, majd következett Königsdorfer, Klemens, Orbán, Málka, Boian, Grusinszky cukrászdája, hogy csak néhány patinás nevet említsek.

Az aradi cukrászmesterek híre messze túljutott a város határain. Halálukkal általában konyhatitkaik is a sírba szálltak. Gui Ioan nyugalmazott aradi cukrászmester kisszentmiklósi gyűjteményének ezért is az egyik legértékesebb darabja egy közel százéves receptkönyv.

A szállodákat, kávéházakat, vendéglőket 1948-ban államosították. De innentől ez már egy más történet.


Hunyad
Régi fogadók Déván és környékén


A korabeli dokumentumok szerint a XIX. században a dévai Nagyfogadó örvendett a legnagyobb népszerűségnek. A város régi központjában, az akkori Posta utcában (ma 1 Decembrie) állt, minden Dévára vetődő idegen könnyen megtalálta. Annak idején ugyanis oda érkeztek be a postakocsik (az utca neve is arra utalt).

A minden szempontból jól ellátott fogadó hamar elnyerte vendégei tetszését. Elszállásolásra és étkezésre voltak külön épületek, ezek az utcára néztek, magyarázta el Schreiber István nyugalmazott tanár, helytörténész. Hátrébb voltak a gazdasági épületek (konyhák, kamarák, raktárak), mellettük pedig egy hatalmas udvar, istállókkal, kocsiszínekkel, pajtákkal, ólakkal, ketrecekkel és egyéb melléképületekkel. A lovak itatására gémeskút és vályúk álltak rendelkezésre, az udvaron pedig szénakazalok az állatok etetésére. Déva tizenkilencedik századi nagyfogadója – melléképületekkel és udvarral együtt – a jelenlegi Hotel Bulevard főbejáratától egészen a mostani Decebal útig, magába foglalva az Octavian Goga (volt Karl Marx) utca területét is. A század elején még középkori hangulat és látvány fogadott, körös-körül rengeteg ember – helybéliek, utasok, nemesek személyzetükkel, fuvarosok, kocsisok, patkoló cigányok, jósnő cigány asszonyok, kereskedők – szekerekkel, postakocsikkal, lovon és gyalog, állandó nyüzsgés és jövés-menés. 

A fogadóban szállt meg annak idején II. József, illetve később Ferenc József Habsburg-császár, noha az emléktábla csak Alexandru Ioan Cuza nevét említi. A fogadó körülbelül Trianon idején kapta a Fehér Kereszt elnevezést, majd 1921-ben tűzvész következtében porig leégett. Helyén épült fel a kétemeletes szálloda, mely a két világháború között dr. Petru Groza, Hunyad megye egyik leggazdagabb emberének tulajdonában volt, a kommunista rémuralom bekövetkeztével államosították, s Hotel Bulevard néven működött egészen az ezredfordulóig. Jelenleg az ökológiai egyetem, illetve a Hunyad Megyei Egészségügyi Biztosító működik az épületben.

A tizenkilencedik század második felében nagy sikernek örvendett az Aradi út (jelenleg str. Horea) elején, a város korábbi vámházánál álló Gerendás kocsma (más néven Vámház-kocsma). Schreiber István szerint az elnevezés a mennyezet vastag gerendáitól származhatott. Alkonya 1893-ban következett be, amikor a tőszomszédságban megépült a nagy Korona étterem, melyben kávéház, kocsma, biliárdterem, vendéglő működött. A huszadik század elején még színelőadásokat és filmvetítéseket is tartottak. Eme vendéglő körülbelül a mostani 2-es számú általános iskola területén állt, feleúton a város ortodox nagytemploma és a római katolikus templom között. Ez utóbbi jelenleg a Böjte Csaba atya által működtetett Szent Ferenc Alapítvány központja.

Két templom között állva, a Korona vendéglő forgalma különösen vasárnap növekedett, amikor a templomból való kijövetel után a férfiak betértek a kocsmába egy sörre vagy borra. A Korona étterem végzetét a kommunista hatalom korlátlan pusztító jellege okozta: 1948-ban bontották le, helyén 1972-ig Déva buszpályaudvara működött, majd 1972-től az akkor megépült általános iskola.

Az osztrák–magyar kiegyezés után, a kereskedelem liberalizálódásának és a város polgárosodásának fokozása következtében újabb szállodák, éttermek és kávéházak nyíltak meg. Ez időben épült a város régi főterén – a városháza és a református templom között – a Magyar Nemzeti Kaszinó, melyben étterem és kávéház működött. Ez volt Déva úri vendéglője, míg a Korona inkább az egyszerű nép kedvenc helye volt. 

Meglepő módon a kommunista hatalom nem pusztította el ezt is, az épület ma is áll, sőt, ma is étterem működik benne. Az évek során Mureşul, majd Bacchus néven futott, néhány éve, amióta visszakerült a háborús veteránok egyesülete tulajdonába, ismét Casina néven működik, noha a dévaiak ma is Bacchusként említik. Ma is a város egyik legismertebb és legnépszerűbb étterme. A mellette lévő, tavaly szépen felújított magánházban szállt meg Ferenc József uralkodó, amikor magyar királyi minőségében végigutazta Magyarországot.

Szintén ez időben – pontosabban 1886-ban – épült a Fő utcán, a nagyfogadóval és a Magyar Királyi Főgimnázium (ma Decebal-líceum) épületével szemben, a Redut, Déva vigadója. Noha öt nagy vendéglőterme, bál- és koncertterme, sőt, színházterme is volt, nem egészen 25 évig működött. 1910-ben ugyanis lebontották, s helyén építették fel a ma is létező színházat.

A szomszédban, néhány házzal arrébb, a Fő (később Kossuth, ma 1 Decembrie) utca és a Főtér sarkán, a városháza tőszomszédságában épült fel az Orient Szálló. Természetesen étterem és kávéház már a legelejétől működött benne, szemléltette Schreiber István. Ez is túlélte a történelem viszontagságait, ma is létezik, s ma is vendéglő – a fiatalok körében roppant népszerű Reno – működik benne.

A városközponti nagy kocsmák mellett kisebbek is alakultak a kiegyezés és az első világháború közötti példátlan fejlődés idején. A Víz utcában (ma kb. a Maniu utca helyén) a Hungária étterem működött, a környéken volt még a Doboli kocsma, illetve a Reiss vendéglő, a Veneczei utcában (később Bethlen, ma Eminescu utca) pedig a Veneczei kocsma. A Görög városban (ma Progresul negyed) – nem messze a Gerendás kocsmától és a Korona vendéglőtől – volt a Maros kocsma, a Magyar és a Sváb utcák sarkán (ma Vlaicu, illetve Gheorghe Lazăr utcák), a várhegy lábánál pedig a Sváb kocsma. A város szélén, az Arad felé vezető kijáratnál állt a Zsepi kocsma, a mai Sósfürdő balneológiai kórház helyén pedig a Kerek kocsma.

Eme kisebb kocsmák, vendéglők többsége a kommunista hatalomátvételig működtek, amikor államosították őket, s legtöbbjüket lebontották.

Némileg eltérő a piski fogadó helyzete, ahol 1849-ben Bem tábornok szállt meg, s onnan vezette a szabadságharcosok seregeit a híres piski csatában. A Sztrigy folyó partján, a híd lábánál lévő épület most is áll, sokáig fogadóként is működött, manapság viszont omladozik. Magántulajdonban van, tulajdonosa le akarta bontani, hogy új szállodát és épületet húzzon fel a helyén. 

Az épület azonban történelmi műemléknek minősül, ezért a piskitelepi önkormányzat megtagadta lebontását. Az épület továbbra is omladozik, évtizedek óta nem történt semmilyen restaurálás, noha sürgősen szükséges lenne.


Temes

Szálláshelyek, luxushotelek


Temesvárnak már a 18. század elején több kiváló szállodája és vendéglője volt. Létesítésük helyét, rangjukat és áraikat a kereskedelmi szempontok mellett a város katonai erődítményi jellege határozta meg. A várfalakon belőli, minden kényelmi szempontnak megfelelő szállodákban gazdag kereskedők, földbirtokosok és előkelő idegenek szálltak meg, a várkapuk melletti tágas földszintes épületekbe, ahol szálláshely, konyha és borkimérés várta az utasokat, a kocsisok lovaikkal és a föld népe húzódott be egy-egy éjszakára. A várfalaktól és a külvárosoktól távol pedig a kevésbé biztonságos csárdák nyújtottak étel-italt és fedelet az egyszerűbb utazóknak s azoknak, akiknek a várkapuk zártáig, este 9-ig nem sikerült megközelíteniük a várost vagy bejutniuk a kapukon. 

A leghíresebb belvárosi szálló a Trombitás volt. Bár úri nép látogatta, egyáltalán nem volt drága: 1780-ban 15 krajcár volt egy vendégszoba ára (télen kétszer annyi). A vendégek közösen étkeztek, és az utasok igen jó ebédet kaptak 10 krajcárért. Az épületet Anton Seltman, a császári hadsereg trombitása emelte 1747-ben, innen a szokatlan elnevezése és a cégére is, amely lovagló, trombitát fújó katonát ábrázolt. A Szavoyai Jenő és Lonovics (ma A. Pacha) utcák kereszteződése képezte sarkon álló házra 1899-ben emeletet húztak. Jelentősége is megnőtt: a szomszédságában volt a Nagyszeben és Bécs között közlekedő postakocsijárat állomása, pihenőhelye, amely sok előkelő és pénzes vendéget hozott a szállónak és vendéglőnek. A Trombitás, 1890-től Hungária, a temesváriak kedvenc szórakozóhelye is volt. A szálló történetének érdekes eseménye az a helyi hatósági tilalom, amely a vendéglőben folyó kártyajátékot „sújtotta”, s amely szerint a hét folyamán este 10 óra után, vasár- és ünnepnapokon délelőtt 11 előtt tilos volt kártyázni. A tilalom a 18. században elharapódzó kártyajáték-őrületet kívánta megfékezni. A szálló jeles vendégei között találjuk I. Ferenc osztrák császárt, aki 1807-ben fiával, Károllyal a Trombitás vendége volt, valamint a száműzetésbe induló Alexandru Ioan Cuza román uralkodót, aki 1866-ban szállt meg itt feleségével, Elenával (ennek emlékét bronz- és márványtábla is megörökíti az épület homlokzatán). Megfordultak itt a művészet nagyjai is. Azt például már csak a színháztörténet búvárai tudják, hogy a legendás népszínmű-énekest, Tamásy Józsefet, a Falu rossza Göndör Sándorát, aki az Arénában lépett fel, 1882-ben a Trombitás vendéglőjében lelkesen ünnepelte az ifjúság. A város egyik legrégebbi szállodájának épülete ma is áll, hivatalok és lakások vannak benne. Földszintjén pár éve ismét vendéglő üzemel.A Belvárosban a Trombitás (Hungária) mellett több 18. századi építésű szálloda várta a Bánság fővárosába érkezőket, s szolgált szórakozási és közművelődési hajlékul a temesváriaknak. 

Mindeniknek külön étterme és kávéháza volt, udvaraik pedig kellemes nyári étkezőhelyiségül szolgáltak. Nagytermeikben bálokat, hangversenyeket, társasköri összejöveteleket és különféle művelődési rendezvényeket szerveztek. A kultúra hajlékai is voltak. 

A törökök kiűzése után néhány évvel, 1721-ben épült fel a régi Telbisz utcában az Aranycsikó, 1742-ben Widmesser kőműves helyezi el új házán a Vörös Ökörhöz feliratú cégtáblát. 

Elsőrendű szállodája volt a Belvárosnak a Szarvas, illetve Aranyszarvas a maga 32, minden igényt kielégítő szobájával. Építésének éve nem maradt ránk, az viszont igen, hogy 1740-ben Jozef Leibnitzer városi tanácsos 3500 forintért vásárolta meg a Szarvas nevű házat a jezsuita szerzetesrendtől és három év alatt törlesztette az árát. 1909-ben Ludig János hoteltulajdonos felújította és korszerűsítette az első osztályú szállodát. Egy korabeli reklámszöveg a hotel előnyei között említi, hogy központi fekvésű (a régi és a mai Szent György téren emelkedett), közelében villamosmegálló van, sőt minden vonathoz fogat viszi ki az utasokat a józsefvárosi pályaudvarra, s a vonatjegyek a szállodában is megvásárolhatók. Saját vendéglővel, kávéházzal és sörözővel rendelkezett, ez utóbbiban bőséges reggelit szolgáltak fel. Nyári kertje szép és kellemesen árnyékos. Minden helyiségébe bevezették a villanyvilágítást. Konyhája és borpincéje jó hírnévnek örvend. Árai mérsékeltek, szobát bérelni már 1,60 koronával lehet, hosszabb tartózkodás esetén árengedményre is számíthat a vendég. Az Aranyszarvas a megyei és a városi elit kedvenc találkozóhelye volt, telefonszáma: 156. Ez a kiváló szálló és vendéglő 1937-ig működött.

A legjobb belvárosi szállodák közé sorolják a város múltjának kutatói a Dóm téri „Hét választófejedelemhez” címzett, röviden a Hétválasztónak nevezett hotelt. 36 vendégszobája, vendéglője, sörözője és nyárikertje volt. Gazdag polgárok, vidéki földesurak, előkelő hazai és külföldi utazók, jómódú kereskedők szálltak meg benne, konyhája és borospincéje cégéréhez méltónak bizonyult, a kiszolgálás pedig pontos és udvarias volt. A helybeliek is kedvelték, hiszen 1875. szeptember 22-én a Ferenc József Színház avatóünnepségét követő bankettet a Hétválasztó vendéglőjében tartották. Török János polgármester mondott felköszöntőt, üdvözölve a jeles vendégeket, köztük Podmaniczky Frigyes bárót, a Pesti Nemzeti Színház intendánsát, aki a fővárosi színház művészeit kísérte el a temesvári színházavatóra. Több mint száz temesvári polgár is összegyűlt az étterembe. 

Az egykori szálló rendben tartott, arányos tagolású épülete ma is áll a Dóm téren, a Lenau Líceum elemi osztályainak ad otthont. Kisebb igényű szállodák vagy vendéglők voltak a várban a Koszorú, Oroszlán, Három Korona, Csikó, Postakürt, Három Szerecsen és a Vörös Ökör, valamennyi még a 18. században épült. 

A legendás „Kronprinz”

Minden idők legrangosabb temesvári szállodája a Rudolf, magyarosan Rezső Koronaherceg, közkedvelt nevén a „Kronprinz” háromemeletes épülete volt. 1873-ban, együtt épült a Fellner és Helmer bécsi színházépítő cég tervei alapján emelt Ferenc József Színházzal, az épülettömb bal oldali szárnyát foglalta el. Átalakított helyiségeiben jelenleg a temesvári magyar és német színház működik.

„Ide szoktak szállani a Temesváron átutazó főhercegek, magas uraságok és a legtöbb idegen. Vendégszobáinak száma 120. Udvara nyáron oly kellemes és előkelő étkezőhelyiség, hogy e tekintetben bármely fővárosi hasonló helyiséggel kiállja a versenyt” – írta róla Berkeszi István történész 1900-ban. Ugyanabban az évben bérlője, Witzenetz Márton túláradó udvariassággal ajánlja az érdeklődők figyelmébe a „Koronaherceg-szállodát”. „Bátorkodom tisztelettel tudósítani, hogy jó hírnevű szállodámat az újkor minden kényelmével rendeztem be. Szállodám immár igen kellemes tartózkodási helyül szolgál és kérem azt becses látogatásával megtisztelni. Hogy minden kívánalomnak eleget tegyek, az árakat tetemesen leszállítottam, és pedig a szobák az I. és II. emeleten 2-3 korona egy napra, és a világítás (villanyos) nem lesz külön felszámítva. Szállodám a város legjobb helyén, a villamos közúti vasút megállóhelyével minden irányban a legkényelmesebb összeköttetéssel bír. Általánosan elismert kitűnő konyhámat, valamint boraimat és kávéházamat becses figyelmébe ajánlva, szíves látogatását örömmel fogadom.” 

Nemcsak a születés szerinti arisztokrácia látogatta a Rezső Koronaherceg Szállót és létesítményeit, hanem a művészetek nagyjait is itt kényeztette és ünnepelte a város. A magyar írófejedelem, Jókai Mór 1885-ben volt a színház és a szálló megbecsült vendége, Pálmay Ilka, Jászai Mari nem egyszer éjszakázott a Rezső Koronaherceg luxusszobáiban. Különösen nagy sajtóvisszhangja volt Blaha Lujza 1884-es, 1889-es és 1896-os temesvári vendégszerepléseinek. A „nemzet csalogánya” 1896-ban úgy döntött, hogy visszavonul, és tíz hónapig tartó búcsúkörúton lépett fel az ország nagyobb településein. Első állomása Temesvár volt. „Jókai látogatása óta hasonló ünnepe nem volt a színháznak és a magyar közönségnek, mint Blaha szereplésének négy estéjén. Splényi bárónő január 8-án érkezett a Bánság fővárosába, a pályaudvaron Nagy László városi tanácsos fogadta, díszhintó vitte a Koronaherceg Szállóba, ahol tizennyolc éves, színésznő lányával, Soldos Sárikával a 3-as és 4-es számú szobát foglalták el” – írta a minden részletet megörökítő korabeli riporter. A Koronahercegben szálltak meg a német társulat és a Filharmóniai Társaság előkelő vendégei is.

Az első világháború után Grand Hotel Ferdinand néven működött a „Kronprinz”, majd az épületben 1920-ban pusztító tűzvész után a város új urai nem állították vissza eredeti rendeltetését.

A Belváros luxusszállodája az 1936-ban felépült kis palota, az 50 szobás Carlton lett, a Palace-ház mögött néhány lépésre a korzótól, a város szívében (a mai Vârful cu Dor téren) épült. Krausz Albert műépítész, több temesvári villa és magánház tervezőjének munkája kívül-belül a hotel. Festőművész-építész rajzolta a bútorokat is, a szobák teljes berendezését, a csillárokat és különböző égőtesteket, minden, a legapróbb részlet is művészi ízlését dicsérte. Vendéglője, amelyet Hirschmann Dezső rendezett be, délelőtt és délután kávéház, délben és este étterem volt. Konyhája kiváló, a lokál kedélyes, mégis előkelő, bohém, de mégis komoly, egyediségével nemcsak a hotel vendégeit nyerte meg, hanem a város nagyközönségét is. Korabeli vélekedések szerint bármely svájci előkelő fogadóval felvette a versenyt. 

Jellemző volt a régi időkben, hogy a szállodák körül parókakészítők, fodrászok és más szolgáltatások vállalkozói rendezték be üzleteiket.

Ki a külvárosba!

Az 1738-as pestisjárvány megszűnése alkalmából a várbeli lakosság fogadalmat tett, hogy vasárnap semmiféle kocsmát és vendéglőt nem látogat, kerüli a nyilvános szórakozást. A városi tanács ügyelt, hogy a fogadalom szigorúan megtartassék a várban, ahol vasárnaponként minden vendéglő és kávéház zárva maradt. Kevés idő múltán azonban a polgárság kezdett úgy gondolkodni, hogy a fogadalom csak a Belvárosra vonatkozik, hatálya a külvárosokra nem terjed ki. Aki tehát vasárnap mulatni akart, s ilyen polgár bőviben akadt, a külvárosi mulatók felé vette az irányt. Valósággal özönlött vasárnaponként a Belváros népe a külvárosok felé. A 18. században leginkább a Gyárváros bővelkedett mulatóhelyekben. Jó nevű szállodái, vendéglői, kerttel és árnyas lugasokkal rendelkező bor- és sörkimérései voltak. Közismert, hogy Temesvár legrégebbi gyára, az 1718-ban létesített sörgyár is a Gyárvárosban működött. Különösen sokan látogatták a nagy sörfőzőházat. A legkiválóbb gyárvárosi szállók és vendéglők a 18. század második felében a Fehér Csikó, a Mérleg, majd később az Angol Király (a 19. század végén az Andrássy kávéház) voltak. Ez utóbbi „kertjében állott az Aréna, ahol a nyári színielőadásokat tartották; a kávéházon kívül volt egy nagy táncterme meg egy nagy kimérője és sok vendégszobája.” Minden igényhez és pénztárcához akadt mulatóhely a Gyárvárosban: a Három Pacsirta, Három Béka, Három Király, Három Huszár, a Szőlőfürt és a Török Csárda (leginkább erdélyi és török kereskedők látogatták) fogadta a vendégeket és a mulatni vágyókat. 

A 19. század utolsó harmadában vált népszerűvé a Kossuth tér 3. szám alatti a Pávához vagy az Arany Pávához címzett vendéglátóhely. Cégérei a tulajdonos által nevelt mutatós pávák voltak. A hotel, kávéház, vendéglő és nyárikert bejáratai a Páva (1920-tól Anton Pan) utcából nyíltak, amely a Kossuth teret kötötte össze a Plébánia-szigettel. Kényelmes szobák, kiváló konyhakészítmények, gazdag italválaszték s előzékeny kiszolgálás biztosítása mellett különböző vendégvonzó társasági, kulturális és szórakoztató rendezvényekkel csábította a temesváriakat s a környékbelieket a Gyárváros szívében üzemelő „Páva”. Az Aréna, majd a Polgári Menház Alap bérpalotája felépülte, illetve a „Gyárudvar” felújítása, korszerűsítése előtt leginkább a „Pávában” tartották összejöveteleiket, rendezvényeiket, táncvigalmaikat a városnegyed egyletei, társaskörei, énekkarai, asztaltársaságai. 

Szerb, német és cigány dal és zene csendült fel a Pávában. Kiváló prímások virtuóz játékában gyönyörködtek itt: a Dankó Pistáéban és a szerb Gyorgyevics Mitáéban. Gyakorta vette igénybe a vendéglátóegység termeit és szolgáltatásait a Gyárvárosi Társaskör, valamint a Gyárvárosi Zene- és Dalegylet vezetősége és tagsága is.   

A homlokzatával a Kossuth térre néző, hivatalosan a Fő utca 30. szám alatt nyilvántartott Marakkói Hotelt, valamint vendéglőjét és pincéjét a 19. és 20. századok fordulóján Szenkház Gusztáv vezette. Hirdetései, reklámszövegei szerint Temesvár legrégebbi szállodáinak sorába tartozott a létesítmény, s élénk látogatottságnak örvendett. „Kényelmes berendezés, példás tisztaság, kitűnő konyha” valamint „jeles kiszolgálás” várta a vendégeket. A szobaárak 1,60 koronával kezdődtek. Külön előnynek és vonzerőnek számított a villamos-megállóhely közelsége. A szállónak és a vendéglőnek – amelynek a címét időközben Traian tér 1. számra változtatták – a két világháború közötti évtizedekben Neu Jenő volt a tulajdonosa.

A józsefvárosi pályaudvar vonzáskörében

A Józsefváros legkedveltebb mulatóhelye a 18. század végén az Arany Csillag volt. Ide sétáltak ki a nyári hőség idején késő esti órákban a Belvárosból a hűsölni vágyók. Mit sem tudnánk a régi temesváriak e kedves szokásáról, ha egy rendelet és az ellene való tiltakozás nevezetessé nem tette volna. 1765-ben a várparancsnok elrendelte – a várkapuk zárásának rendje miatt –, hogy este 10-kor minden kocsma bezárassék. Ez ellen nemcsak a polgárok, hanem a városi tanács is tiltakozott, kiemelve, hogy a kánikula miatt csak a késő esti órákban üdíthetik fel magukat a temesváriak egy pohár sörrel vagy borral. A várparancsnok végül is engedett a többség óhajának. Hogy sör vagy bor mellett, arról nem szól a fáma.1891-ben, a nagyszabású Dél-magyarországi Mezőgazdasági és Ipari Kiállítás alkalmával, mint a legjobb józsefvárosi szállodát reklámozta a Bem utca és a Begabalsor sarkán álló Arany Oroszlánt a korabeli sajtó. Közel van a vasúti pályaudvarhoz, a Duna Gőzhajózási Társaság Ügynökségéhez és a városi villamospályához. 

Tágas tánc- és étterme van, a város legjobb cigányzenekarai szórakoztatják a vendégeket, udvara, nyárikertje, cukrászdája a legjobbak közé tartozik, konyhája és borai egyöntetű elismerésnek örvendenek. Hozzá kell tennünk, hogy a város közművelődési és zenei életében is fontos szerepet töltött be, pótolta a külváros nem létező vigadóját, hangversenytermét, közművelődési hajlékát. Itt tartotta közgyűléseit, estélyeit, találkozóit a Józsefvárosi Társaskör, a Józsefvárosi Polgári Olvasókör, a Fröbl-féle Gyermekkert Egyesület, az Ifjúsági Egylet és több más polgári tömörülés. 1894-ben itt tartotta zászlószentelő ünnepségét és a régió dalárdáinak hangversenyét a Temesvári Dalkör. A díszebéden 400-an vettek részt, a kiváló ebéd és kiszolgálás a vendéglő jó hírnevét erősítette. 

Jól jövedelmező sörcsarnokot üzemeltetett a Józsefvárosban, a Kossuth Lajos utca 31. szám alatt Sterbencz Ferenc, valódi kőbányai sört szolgált fel vendégeinek. 1894-ben a Déli-Kárpátok Egyesület a mai Északi Pályaudvarral szemben fekvő Korona Szállót mutatta be, mint célszerű és kényelmes szálláshelyet az ideutazóknak. A józsefvárosi Nagyvendéglő, kerthelyiséggel a Küttel téren, a Polgári Lövölde, a Metropolkert, a Pilseni Ősforrás sörcsarnok, a Fiumé, a Royal Szálló és kávéház és még annyi más szórakozóhely tette vonzóvá Temesvár legdinamikusabban népesedő külvárosát.  

1905-ben avatták fel a Mária-szoborral átellenben épült háromszintes hatalmas palotát, a Délvidéki Kaszinót, amely a legkorszerűbb igényeknek megfelelően látta el mindazt, amire egy város polgársága szórakozás és művelődés tekintetében kigondolhatott. Vendéglő, kávéház, tágas klubhelyiségek, hangverseny- és táncterem, az udvaron nyári színpad tökéletes helyszínül szolgáltak a gazdaságilag prosperáló, igényes polgári életformát követő város és vonzásköre lakosságának. A Lloyd-palota felépültéig, 1912-ig a Koronaherceggel és a Városi Vigadóval párhuzamosan a Délvidéki Kaszinó volt a Bánság fővárosának legelőkelőbb, legfölkapottabb és leglátogatottabb szórakozó- és találkozóhelye.

A kávéházak divatja

Könyvet lehetne írni Temesvár kávéházkultúrájáról. Minden szálloda és vendéglő kávéházat is üzemeltetett, de külön kávéházak is működtek, a polgárok találkozási és szórakozási helyéül szolgáltak, fontos szerepük volt az üzleti, az irodalmi és a sajtóéletben is. Nemcsak egymással versengtek fényben, pompában a közönség vonzásának fogásaiban, hanem a főváros, Budapest kávéházainak kényelmét és hangulatát is szerették volna a Béga partjára varázsolni. Az elsőség luxusban, ízlésben és kényelemben minden kétséget kizárólag az 1912-ben felépült Lloyd-tőzsdepalota kávéházát illeti. A Temesvári Hírlap krónikása túláradó lelkesedéssel ecseteli az új létesítmény érdemeit a lap július másodiki számában. 

„Három napja Temesvár csodára jár a Belvárosba, s megbámulja az új Lloyd kávéházat, melynek megnyitása eseményszámba ment. Három nap óta erről beszélnek az emberek. Rónai János, az új kávéház tulajdonosa egy darab fővárost varázsolt ebbe az épülő tömkelegbe. E kávéház, mely a legmesszemenőbb igényeknek is megfelel, mely ragyog és csillog, kényelmes és praktikus, felveszi a versenyt a legszebb budapesti kávéházakkal. Pedig az nagy szó, mert Budapest a kávéházak városa. Elegánsan pazar fénnyel rendezték be ezt a hatalmas kávéházat – folytatja a cikkíró – minden darabja a legkisebb kávéscsészékig elismert művészkezek munkája. Az asztalokon, a kávéscsészéken, a terasz rácsozatán, mindenütt az á la grec stílus meandervonalai dominálnak. A falakat lila színű moaré selyemminták és tapéták fedik. A faburkolatok kemény, barna tölgyfából készültek, tele nehéz ércdíszítményekkel. 

Az oszlopokat üvegfestések és hatalmas tükörlapok fedik, s dacolva a sok tükörrel, a kávéház belső berendezése nyugodt, előkelő összhatást gyakorol. A hatalmas üvegtáblás ablakok és az intim páholyszerű fülkék külön specialitásai a kávéháznak. Nyáron a nagy ablakok leereszthetők, s ezzel a kávéházban megszűnik a fülledt, forró levegő. Pompás, gyönyörű a lejárat a kávéház szuterénhelyiségeibe, ahol biliárd- és játéktermek, a kuglizó és két hatalmas szeparé van elhelyezve.” 

A történelem elmosta a kávéházakat, mint annyi mindent a régi polgári kényelemből és életformából, a Lloyd később vendéglőként szerzett előkelő besorolást és pincehelyiségével együtt napjainkban is működik.

Szálloda, vendéglő, kisebb-nagyobb kávézó, cukrászda, klub és más mulató- és szórakozóhely bőven van ma is Temesvárott (hogy a gyorsétkezés divatos helyeit ne reklámozzuk). Rengeteg létesült, épült a Béga-parti város valamennyi fertályában az utóbbi két évtizedben. A sörgyár is termel, és fogyasztókban sincsen hiány. Csak a művelődés, a művészet szorult ki a szállodák nagytermeiből, a vendéglőkből, kávéházakból, nyárikertekből. Persze a zene virtuózait is máshol kell keresni. A mulatóhelyek zajszintje, nyitvatartási ideje körüli viták tekintetében azonban mintha semmit sem változott volna a világ. A tilalmak megszegésének is virágzó hagyománya van. Az alkohol sem dönt mindenkit nyomorba, sokan gazdagodnak meg belőle. Az átutazó vendégek pedig ma is válogathatnak csillagfüzéres luxushotelek és egyszerűbb, mérsékeltebb árfekvésű szálláshelyek között. 

Szóljon hozzá
CAPTCHA Image
Hozzászólt: Ulrich István / Szerda, 2010. május 19., 15.30 Válaszoljál rá! Válaszoljál rá!

Egyszerűen remek ! Gratulálok és kitartást kívánok a munkájához. Lesz ezekből a tárcákból valaha is egy komolyabb, terjedelmesebb, könyvszerű kiadvány ? Olyasmi mint a korábbi, Aradról szóló fényképes kiadvány ? Ugyanis, ahogyan az írásokban is gyakran van erre utalás, a felejtés és eltűnés veszélye továbbra is fennáll.
Hozzászólt: Jutka B. / Szombat, 2010. május 15., 14.06 Válaszoljál rá! Válaszoljál rá!

Megint kituno cikk! Mennyi erdekes tortenet Aradrol. Gazdagbbak, akik elovashatjak ! Lowi bcsi bodegajaban, a Deak Ferenc utcaban, meg kisiskolaskent vasaroltunk. Elmult idok emlekei ... Zardasok, emlekeztek meg az oroszlanra ?

Jelen
Puskel Péter
Communitas
'