Szerda, 2018. december 19., 12.04

Arad – Kacagó Thália

Fodrász a színpadon

Volt az aradi színháznak az 1900-as években egy öreg fodrásza, aki több évtizeden keresztül állt Thália szolgálatában. Idős korára egyetlen vágya maradt: mielőtt végleg búcsút mond a kulisszák és öltözők világának, legalább egyszer lépjen ő is a világot jelentő deszkákra.
A véletlen úgy hozta, hogy E. Kovács Gyula, a kor nagy formátumú drámai színésze vendégszerepelt Aradon a Dobó Katica című színműben, amelyben Dobó Istvánt, az egri vár hős kapitányát alakította.
Az öreg fodrász váltig könyörgött a rendezőnek, hogy most adjon neki legalább egy nyúlfarknyi szerepet, mert E. Kovács Gyulát többször frizurázta és egyszer jókedvében azt találta mondani a művésznek, hogy eljön az idő, hogy együtt fognak szerepelni. Itt az idő, hogy ezt a könnyelmű ígéretét beváltsa. A rendező megszánta, és egy török követet osztott rá, akinek az volt a szerepe, hogy Dobó elé járulva a következőket mondja:
– A szultán táborából jöttem és ezt a pergament hoztam.
A próbákon minden kitűnően ment, ám az előadás előtt a szegény fodrász hatalmas lámpalázzal küszködött. Le és föl járkált az ügyelő pultja előtt, amelyre gondosan elhelyezte papírlapra írt szerepét és fennhangon gyakorolta azt az egy mondatot.
Végre eljött a jelenés pillanata. Remegő lábakkal lépett ki a díszletfal mögül, de mikor meglátta E. Kovács Gyula délceg alakját, torkán akadt a szó, egyre csak hajlongott, ám nem jött ki a száján egyetlen mukk sem. A rutinos partner segíteni akart zavarán és szerepéből némileg kilépve megkérdezte:
– Kegyelmed a szultán táborából jön, ugyebár?
– I-i-igen-igenis – hangzott a bátortalan válasz.
– Úgy vélem, írást is hozott magával – szólt ismét Kovács, amire a begyulladt alkalmi színész így felelt:
– Igenis, Kovács úr, de az ügyelő pultján felejtettem.
Szegény fodrász színészi karrierjének ezzel befellegzett.

Gázsiemelés
Szendrey direktor irodájába bekopogtatott egy fiatal, nem is túl tehetséges színész és fizetésemelést kért.
– Nézd, fiam – szólt a diri –, ne is gondolj fizetésemelésre, nálad egyelőre a szereptanulás a fő, a próbákon való megjelenés a fő, no meg a kifogástalan szereptudás a fő.
– És közben még valami fő nálam – vágott közben a színész.
– Nos?
– Fő a fejem az anyagi gondoktól.

Az érdeklődés központjában
Az aradi színház új komikusa, Kun Dezső baráti körben meséli, hogy milyen sikere volt egy társasági esten, ahol állítása szerint ő volt a vendégsereg központjában.
– Mindenki szeretett volna legalább egy pillanatig a közelembe kerülni és szót váltani velem – dicsekedett.
– Természetes is – állapította meg epésen kollégája, Gellért Pál.
– Miért?
– Mert épp elég egy pillanatig beszélni veled.

Ki a magasabb?
Kallós, a drámai hős és Olasz, a komikus, az aradi közönség két régi kedvence próba után sétáltak az aradi korzón. Az alacsonyabb termetű Kallós jól kihúzva magát megszólalt:
– Érdekes dolog, eddig észre se vettem, hogy mi éppen egyforma magasak vagyunk.
– Hogy mondhatsz ilyet?! – tiltakozott a komikus. – Hiszen én pont egy fejjel magasabb vagyok nálad.
– Mondd már – felelte kajánul Kallós –, az a fej igazán nem számít.

Próbaéneklés
Egy Nagyváradról érkezett színész próbaéneklést tart az aradi színház zongoratermében. Fáradt, fátyolos volt a hangja. Éneklés után kérdezés nélkül a pályafutásáról kezdett beszélni.
– Kérem, amikor én a váradi társulathoz szegődtem, azt hittem, csak rövid ideig fogok ott maradni. Mindig el akartam jönni, de végül is hiábavaló volt az igyekezetem, ott rekedtem.
– Én úgy látom – felelte Leszkay direktor –, hogy maga nemcsak ott rekedt, hanem itt is rekedt...

Színdarab helyett széndarab
Az Aradi Nemzeti Színház gazdaságilag gyenge szezont zárt 1912-ben. A téli hónapokban bizony sokszor didergett a közönség az alig fűtött nézőtéren.
A következő év elején egy ismeretlen drámaíró jelentkezett a gondterhelt Szendrey Mihály igazgatónál:
– Engedje meg, direktor úr, hogy újévi ajándéknak átnyújtsak önnek egy kitűnő színdarabot.
– Köszönöm, kedves barátom – felelte Szendrey –, de, hogy őszinte legyek, egy jó nagy széndarabbal nagyobb örömet tudott volna szerezni.

Szakmai deformáció
A vingai állomáson veszteglő vonatban az ellenkező irányból érkező szerelvényre várnak az utasok. Elhalad előttük élénk pöfögéssel a hatalmas mozdony. A fülkében ülő színésznő rendező férjéhez fordulva megjegyzi:
– Milyen méltóságteljes!
A férj válasza:
– Csak itt az állomáson, mert itt van közönsége.

A publikum ragaszkodása
A kocsmában az öreg tenorista barátainak meséli élményeit:
Debrecenből akartam elszerződni Aradra. Ezt megtudták a helyi lapok és megírták. A közönség nagyon szeretett és a lapok is azt írták, hogy maradjak a debreceni közönség körében, amely engem annyira szeret. Eljött a búcsúfellépés pillanata. Mikor elénekeltem a nagyáriát, zúgó tapsvihar tört ki, pokoli éljenzés, a publikum egy része felállva tapsolt és teli tüdővel kiabálta:
– Ne menjen el! Maradjon itt! Maradjon itt!
Én a könnyeimmel küszködve mentem a kulisszák mögé, és oda voltam a nagy ovációtól. Még aznap este felkerestem az egyik barátomat, egy debreceni tanárt és megkérdeztem tőle, hogy illik-e ilyen ünneplés és a szeretet ilyen heves megnyilvánulása után elmenni Debrecenből Aradra.
Furcsán nézett rám, aztán így szólt:
– Úgy látszik, nem vagy tisztában a helyzettel. Leszkay András, az aradi igazgató felpakolta az aradi színügyi bizottságot és elhozta őket ide, Debrecenbe, hogy hallgassanak meg téged, mint leendő aradi tenoristát. És ezek voltak azok, akik felállva kiáltották: “maradjon itt...”

Petur bán Aradon
A legrangosabb társulatoknál is valóságos gyűjteményt lehetne összeállítani a váratlan helyzetek miatti színpadi rögtönzésekről. Aradon a századforduló előtti években az akkoriban a nemzeti színház rangra vágyódó társulatban Katona József Bánk bán-ját tűzték műsorra. Aki csak élt és mozgott a színháznál, szerepet kapott a produkcióban.  Így került sor Veress Sándorra is, a zenés társulat szép hangú, de nem éppen műveltségéről híres baritonistájára. Az énekes nem lépett fel korábban prózai szerepekben, de most kénytelen-kelletlen ilyet szánt neki Krecsányi igazgató-rendező. Solom mester egymondatos szerepét osztotta rá. Az utolsó felvonásban kellett a színpadra lépnie, mikor hírül hozzák a királynak, hogy Peturt lóhoz kötve kínozzák. Endre király ekkor Solom mestert küldi ki, hogy a kínzást megakadályozza. Visszatérőben pedig ezt kell mondania: Már késő, egy átkot nyögött Nagyasszonyunkra és kiadá lelkét.”  
A baritonista e szokatlan szerepkörben viszont azt jelentette Endrének: “Már késő, egyet nyögött a királynén és kiadta a lelkét.”
A nézőtér fuldoklott a nevetéstől, a dühtől tajtékzó rendezőnek pedig azzal mentegetőzött:
– Mondtam már nektek, hogy ne osszatok rám Shakespeare-szerepet.

Infláció
A harmincas években lebontott nyári színházban gyakran léptek fel “haknizó” társulatok. Az idős aradiak emlékeznek még Békeffy, a neves pesti kabarészerző és librettista egyik nagy sikerű műsorára.
Békeffy ragyogóan improvizált és egy-két órányi aradi tartózkodás után már tudta, hogy mi az a helyi vagy országos újdonság, amit beépíthet a műsorába. Nos, ezúttal könnyű dolga volt. Dübörgött a gazdasági válság, rohamosan értéktelenedett a pénz. Békeffy azonnal reagált, és jól bevált trükkjét is eljátszotta. Konferálás közben a zsebkendője után nyúlt, miközben zsebéből néhány papírpénzt hullajtott a földre.
“Hát igen, megint esik a lej...” jegyezte meg, s a közönség “vette a lapot”, s dőlt a nevetéstől.
Azóta is sokszor el lehetett sütni ezt a poént.

Címszerep
Szendrey Mihály igazgatónál jelentkezik egy ambiciózus karszínész.
– Direktor úr, nagy kérésem van.
– No, mi baj, fiam?
– Eddig mindig csak néhány szóból álló szerepet kaptam, amelyben nem tudtam érvényesülni. Szeretném, ha a Tájfun című új drámában valami egészen nagy szerepet játszhatnék.
Szendrey jó direktor és jó pedagógus volt. Mosolyogva válaszolt:
– Jól van, fiam. A Tájfunban te fogod játszani a címszerepet.

A zsugás
Az aradi társulat fiatal komikusa szenvedélyes kártyajátékos hírében állott. Az előadások utáni, sokszor hajnalba torkolló kártyacsatákban bizony nemegyszer az egész gázsija elúszott. Kollégái szerint kártyaszenvedélyénél csak a szórakozottsága volt nagyobb. Talán emiatt is hagyta cserben a szerencséje.
Egyik nap kisfia tüdőgyulladást kapott, és az apa emiatt néhány napig nem hódolhatott káros szenvedélyének. Gyermeke betegágyánál ült, amikor a felesége arra kérte, hogy adja be a kanalas orvosságot a kisfiúnak. Tizennégy cseppet.
A színész vette az orvosságot, a kanalat és óvatosan cseppenteni kezdte a gyógyszert, miközben hangosan számolt. Egy, kettő... hat, hét, nyolc, kilenc, tíz, alsó, felső, király, ász...

A zongora
Az aradi színház színpadán igazi zongora helyett gyakran használtak egy kasírozott álzongorát. Ennek kivitelezésére nemegyszer Faludy Károlyt, az ismert színész-aviatikust kérték fel, aki nemcsak a saját készítésű gépmadarak megszállottja volt, hanem kézügyességének köszönhetően a kasírozáshoz is nagyon értett. “Zongorái” annyira élethűek voltak, hogy még az első sorokban ülő nézők se jöttek rá a turpisságra. Szolgálataira azután tartottak igényt, hogy egy díszletező munkás által rögtönzött zongora az egyik előadáson összeomlott, ráadásul a színfalak mögötti igazi zongora még egy ideig tovább szólt.
A kiszállások mindegyikén azonban nem volt jelen Faludy. Így eshetett meg, hogy egy kisebb vidéki városba hívták vendégszereplésre az aradi színház hősszerelmesét, Beregi Sándort. A francia vígjáték második felvonásában Bereginek zongoráznia kellett. A társulat kellékese sehogy se tudott beszerezni két zongorát, Beregi ugyanis nem tudott zongorázni. Kitalálta, hogy egy nagyobb asztalnak kiszerelik az egyik lábát és egy fekete terítővel úgy terítik le, mintha zongora lenne. Beregi az előadáson éppen Liszt-rapszódiát “játszott” nagy átéléssel, mikor a főszerep eljátszásától megfosztott helyi kolléga bosszúból a háta mögött kihúzta az asztalfiókot és diszkréten felmutatta a publikumnak.
Beregi többet nem vállalkozott tájelőadásra, a “sportszerűtlen” helyi kollega pedig másnap feldagadt arccal beteget jelentett.

A kalap
A színház egyik premierjén az első sorban ült egy hölgy, akinek olyan hatalmas kalapja volt, hogy a háta mögött ülők közül többen semmit se láttak. A legbátrabb férfi odaszólt neki:
– Nagysád, szíveskedjék a kalapját levenni, semmit se látok tőle.
A hölgy nyugodtan tovább ült. A férfi még egyszer szólt:
– Nagysád, én öt krajcárt adtam ezért a helyért. Valamit látni is szeretnék érte.
– Jegyezze meg magának, hogy én pedig 28 koronát adtam ezért a kalapért, tehát ennek a kalapnak több joga van ahhoz, hogy itt lássák – replikázott az asszonyság.

Kocsmafilozófia
Az 1950-es években az újonnan átalakított Aradi Állami Színház belsejét megsemmisítő tűzvész miatt a társulat a hideg minorita teremben tartotta évadját.
Az egyik színdarab kocsmai jelenetében a söntés oldalára románul a következő szöveg volt kiírva: “Ha iszol, meghalsz. Ha nem iszol, akkor is meghalsz. Légy okos!”
Az előadásra valamelyik aradi nagyüzem élmunkásai ingyenjegyet kaptak a szakszervezettől.
Az előadás után egy borízű hang ekképp kommentálta a látottakat:
– Két órán át fagyoskodtam. A kocsmában legalább meleg van. És ezt az életigazságot én gyakran elmondom a feleségemnek. Őt kellett volna ide citálni, hogy meggyőződjön róla, mennyire igazam van.

Benkő és a krumplileves
Közvetlenül a második világháború utáni években az újraszervezett aradi magyar társulat gyakran kedveskedett a gyerekeknek ifjúsági előadással. A Gül baba című daljátékon szüleimmel valahol elől ültünk, amikor a Mujkót alakító Benkő Gyuri, a város közkedvelt táncoskomikusa, aki szeretett rögtönözni, leszólt a színpadról a nézőtéri gyerekekhez.
– Péter, Péter ma megint nem etted meg a krumplilevest!
Esetemben véletlenül telitalálat volt. Csodálkozva fordultam a nővéremhez.
– Ez vajon honnan tudja?

Macska a színpadon
A kioszk mögött, a Maros partján felépített nyári színházban valamikor az ötvenes években augusztus–szeptemberben közös turnét tartott a kolozsvári opera és a nagyváradi magyar színház.
Ha jól emlékszem, a Csárdáskirálynő volt műsoron és Cseke Sándor alakította Bóni gróf szerepét. Éppen az orfeumi jelenetet játszották és Bóni Miska pincérnek adta fel a rendelést, amikor a szomszédos kioszk kertjéből, ahonnan bizony olykor meglehetősen zavaróan átszűrődött a nem éppen szordinóban húzott talpalávaló, a szabadtéri színpadra felsettenkedett egy macska. A publikum kuncogott, de mielőtt teljesen röhejbe fulladt volna az előadás, Cseke előkelő gesztus kíséretében odavetette a pincért alakító kollégájának:
– Miska, hozza be a pezsgőmet és vigye ki ezt a macskát!
Szerencsére a macskaüldözésre nem került sor, mert a reflektoroktól megrémült állat néhány pillanat múlva eliszkolt.

Puskel Péter gyűjtése

(Egy kivételével egyetlen anekdota sem látott még nyomdafestéket ezek közül az utóbbi bő fél évszázadban. És vannak közülük olyanok, amelyeket a szerző maga hallott, vagy tapasztalt pályája során)

Szóljon hozzá
CAPTCHA Image

Jelen
Puskel Péter
Communitas
www.mti.hu
www.hirkereso.ro
www.hirtv.hu
'