JelenHaz
Hétfõ, 2019. március 18., 17.41

Az RMDSZ autonómiaváltozatai

Markó Béla az aradi kongresszuson
Markó Béla az aradi kongresszuson
„Az autonómia — nemcsak kantiánus erkölcsi értelemben érvényes ez — az akarat tulajdonsága, az akarás kifejezése, és megelőzi a szabadságot. Persze, akarhatunk nem-szabadok is lenni, de ez az akarás — ha lehetséges ilyen — az erkölcsön kívül van.”

(Egyed Péter)

I. kongresszus
(Nagyvárad, 1990. ápr. 21–22.)
Alig négy hónappal a rendszerváltást követően érthető volt, hogy a küldöttek, akiknek demokráciában érlelt politikai tapasztalata egyáltalán nem volt, az alakuló kongresszuson csupán egy minimálprogramot fogadtak el. És az is érthető, hogy önrendelkezésről még nem esett szó. Igaz, szó esett a kisebbségek egyéni és kollektív jogainak intézményes garantálásáról, valamint a nemzeti önmeghatározásról és önazonosságról.

„A kongresszus a helyzet realista elemzése és felelősségtudattól áthatott értékelése eredményeként szükségesnek tartja leszögezni álláspontját, amelyet a Románia, a román nemzet és a romániai nemzeti kisebbségek sorsa és jövője iránti felelősségtudat és elkötelezettség hat át, és e szellemben elhatározza: Felhívással fordul az Ideiglenes Nemzeti Egységtanácshoz és Románia kormányához, tegye haladéktalanul vizsgálat tárgyává az országban a kisebbségi kérdéskezelésében kialakult állapotokat, és haladéktalanul foglaljon állást a kisebbségek kérdésének valóban demokratikus rendezése érdekében. (…)

„Tekintettel arra, hogy a kulturális autonómia létezésének és működésének alapvető feltétele az anyanyelv szabad használata és az anyanyelvi oktatásmegvalósítása minden fokon, az RMDSZ újólag leszögezi:

– igényt tart a magyar nyelvű iskolahálózat kiépítésére és működtetésére az óvodától kezdve a Bolyai Tudományegyetem létrehozásáig.”

II. kongresszus
(Marosvásárhely, 1991. máj. 25–27.)
Egy év alatt sikerült némiképp rendezni a szövetségben a sorokat, elképzeléseket, ezért az első kongresszus után egy évvel újabb döntéshozó fórumot hívtak össze, amelynek fő pozitív eredménye a társnemzeti önmeghatározás, volt, amely Balázs Sándor megfogalmazásában bekerült a programba. A Küldöttek Országos Tanácsa strukturálatlan, nagyrészt működésképtelen volt. Domokos Géza és a mérsékeltek hónapokig obstruálták a tervezett agyagfalvi népgyűlés autonómianyilatkozatának megvitatását, majd elhatárolódtak a kezdeményezéstől, magára hagyva Katona Ádámot.

A küldöttek által elfogadott programba viszont bekerült a közművelődési autonómia elve, illetve találkozhatunk az autonómia-elképzelés kicsit enyhébb, érintőleges meghatározásával: „a kisebbségi önszerveződés biztosítása oly módon, hogy a belső életét érintő valamennyi kérdésben – a helyi önkormányzatok elve alapján – a kisebbség maga döntsön (közvetlenül vagy képviselői révén), és döntéseit mindenki tartsa tiszteletben.

A b. pontban pedig kijelentik: „a romániai magyarság kisebbségi társadalommá való összefogása olyan önkormányzati intézményes keretekben, amely egyszerre tesz eleget a személyi és kulturális autonómia követelményeinek, s amely ennélfogva megnyugtatóan rendezi a szórványokban élők helyzetét.”

Kolozsvári nyilatkozat
1992. október 25-én 12 RMDSZ-es szenátor és 27 képviselő ünnepélyes fogadalmat tett a kolozsvári Szent Mihály templomban arra, hogy segíteni fogják „országunk épülését, a köz javának szolgálatát, a társadalmi és nemzeti megbékélés és a demokratikus jogállamiság megvalósítását.”

Az RMDSZ politikusai megesküdtek: „Hű magyarként szolgálni fogom népemet, mely bizalmával felhatalmazott, hogy érdekeit képviseljem, harcoljak teljes egyenjogúságáért, közösségi jogaiért és szabadságáért, küzdjek fennmaradásáért, melynek egyetlen szilárd biztosítéka a belső önrendelkezés”. A belső önrendelkezés a válságból kivezető út a romániai magyarság és az ország számára, áll nyilatkozatban. A nemzeti kérdésről címmel kimondták: „Kötelességünk felmutatni azt a megoldást, amely számunkra és az ország számára is kiút ebből a válságból. Az etnikai, vallási közösségek autonómiája Erdély múltjának szerves része, idéznénk a szász közösségek közel nyolcszáz éves önkormányzati gyakorlatát, és ugyanez fogalmazódott meg az 1918-as Gyulafehérvári Nyilatkozatban. Állítjuk, hogy ez az út a belső önrendelkezés útja. A belső önrendelkezési elv ugyanakkor egyetemlegesen is előre mutat, hiszen számos, már létrejött vagy most alakuló közösségi önkormányzat utal arra: Európa működő demokráciájában ez a gyakorlat sikeres”.

Bodó Barna politológus egyike volt a nyilatkozatot megfogalmazó négytagú bizottságnak. Visszaemlékezése szerint az autonómia kérdését első alkalommal az 1991. okt. 5-i aradi KOT-ülésen (Küldöttek Országos Tanácsa) vetette fel az RMDSZ székelyföldi politikai csoportja. A román hatalom az első Hargita–Kovászna-jelentéssel válaszolt a javaslatra. Az 1992-es, ominózus kolozsvári KOT-ülésen Tokay György képviselő a román alkotmánnyal a kezében ment ki a mikrofonhoz, és a pulpitust verve kérte a küldötteket, ne fogadják el a nyilatkozatot, mert vér fog folyni. Tőkés László viszont óriási hatású beszédet mondott, és ezzel sokakat meggyőzött, így a KOT elsöprő többséggel szavazta meg a dokumentumot.

A nyilatkozat megszövegezői később úgy vélték, az RMDSZ politikai cselekvése mára messze eltávolodott az akkori elvektől.

III. kongresszus
(Brassó, 1993. jan. 15–17.)
Gyerkó László kampányol FelcsíkonÖnrendelkezés megfogalmazása szempontjából a kongresszus egyik legfontosabb döntése, hogy programban rögzítették a háromszintű autonómiarendszert. A kiadott Nyilatkozat szerint „a kongresszus elfogadta a Szövetség új programját, amely a romániai magyarságot nemzeti kisebbségként határozza meg, a nemzetközi joggyakorlathoz igazodva, ugyanakkor a közösség önmagát politikai alanynak, államalkotó tényezőnek, a román nemzet egyenjogú társának tekinti. Az új program szerint a romániai magyar nemzeti kisebbség számára a helyi és regionális autonómiát, a személyi és kulturális autonómiát tekintjük irányadónak és követendőnek. A személyi autonómia kiterjed önazonosságának megőrzése céljából a művelődési élet egészére, az anyanyelv használatára, a vallásra, az oktatásra, a társadalmi szerveződésre és mindennemű tájékoztatásra.”

A Kolozsvári Nyilatkozat nagy előrelépést jelentett, mert az autonómia kérdésében nem volt konszenzus az RMDSZ-en belül, ezt az elnökkel az élen egy nagy tábor ellenezte. Több ilyen terv született (Szőcs Géza törvénytervezete, Csapó József három változatú memorandumtervezete, Balázs Sándor önrendelkezési statútuma), de ezek között még nem történt egyeztetés.

IV. kongresszus
(Kolozsvár, 1995. máj. 26–28.)
Ezen a kongresszuson tovább csiszolódott az autonómiaprogram, amelyet a küldöttek kibővítettek a területi autonómia követelésével, elfogadták a nemzeti közösségként való önmeghatározást. Megjegyzendő, hogy az autonomistáknak pozícióvesztéssel kellett fizetniük győzelmükért.

A meghozott határozat értelmében az autonómia „elv, amelynek a jogállam intézményei kiépítése során kell érvényesülnie; a nemzeti közösség joga, melyet identitása védelmének kibontakoztatása, fejlesztése és megőrzése érdekében gyakorol; eszköz, mellyel a romániai magyarság szülőföldjén megalapozhatja gazdasági és kulturális fejlődését, megteremtheti megmaradásának anyagi, politikai és jogi feltételeit; stratégiai cél, melyet az RMDSZ politikai tevékenységében s a civil társadalom szervezeteivel kapcsolatban követ. Az RMDSZ az autonómia-formák – beleértve a területi autonómiát is – jogi megfogalmazását és törvényhozás útján való érvényesítését kívánja elérni, szorgalmazva az általános decentralizálást és a szubszidiaritás elvének alkalmazását. E cél megvalósítása érdekében az erdélyi nemzetiségek együttélésének pozitív hagyományaiból, valamint az Európában megvalósult, példa értékű modellekből indul ki; a személyi elvű autonómia révén létrejön a romániai magyarság saját intézményrendszere az oktatás, a művelődés, a tájékoztatás, valamint a műemlékvédelem területén. Ezen autonómiát a romániai magyarsághoz tartozó személyek által választott köztestületek gyakorolják; a magyar nemzeti közösség önkormányzata a szabad identitás elvét érvényesítő regisztráció alapján létrejövő választási névjegyzékek és az ennek alapján megtartott általános, titkos és közvetlen választás útján jön létre; a sajátos státusú helyi önkormányzatok által gyakorolt autonómia azon helyi közigazgatási egységeket illeti meg, amelyekben számottevő arányban élnek a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek és a lakosság e státust népszavazás útján elfogadja.”

V. kongresszus
(Marosvásárhely, 1997. október 3–4.)
Az RMDSZ a kisebbségi kérdés megoldását továbbra is a szubszidiaritás elvének következetes alkalmazásában látja, amely a kisebbségvédelmi jog- és intézményrendszer kiépítését feltételezi.
Ennek érdekében jogalkotási prioritásaink a következők:

– a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartájának ratifikálása és alkalmazása;
– a közösségi és egyházi javak visszaszolgáltatásának törvényi szabályozása;
– a helyi autonómiát megerősítő törvények kisebbségvédelmi vonatkozásainak kidolgozása, a nemzetközi egyezmények előírásainak jóhiszemű értelmezésével és a hazai jogszabályokba való foglalásával;
– az erőszakos beolvasztás és a kisebbség lakta övezetek demográfiai összetételének módosítását tiltó rendelkezések felügyelete; elvárjuk a kormánytól, hogy betartsa a programjában ezzel kapcsolatosan tett ígéreteit;
– a közalapítványokról szóló törvény kidolgozása;
– a nemzeti kisebbségek nyelvén folyó oktatáshoz szükséges intézményrendszer működésének biztosítása;
– a kisebbségvédelmi kerettörvény elfogadása.
A IV. kongresszuson elfogadott, autonómiával kapcsolatos alapelv gyakorlatilag változatlanul került be a marosvásárhelyi kongresszus program-alapelvébe.

VI. kongresszus
(Csíkszereda, 1999. május 15–16.)
Kongresszusi küldöttekA kongresszusi hozzászólók egyetértettek abban: a cél az, hogy a romániai magyarság magyarként maradhasson meg szülőföldjén a maga sorsáról saját maga dönthessen és ehhez nélkülözhetetlen eszköznek tartja az autonómiát.

Azzal is mindenki egyetértett, hogy Romániát nem lehet a nemzeti kisebbségi kérdés megoldására modellként emlegetni. Tőkés László püspök, az RMDSZ tiszteletbeli elnöke azt a véleményt fogalmazta meg, hogy vértelen formában ugyan, de az erdélyi magyarok, németek, szlávok és cigányok ugyanannak az etnikai tisztogatásnak és erőszakos asszimilációnak van kitéve, mint a koszovói albánok vagy a vajdasági magyarok. Ezzel szemben Frunda György arra hívta fel a figyelmet, hogy míg Koszovóban 1998 óta a kisebbségi jogok módszeres felszámolása folyt, Romániában 1989 után a kisebbségi jogok bővülésének lassú, de visszafordíthatatlan folyamata indult el.

A kongresszus az RMDSZ-politika folytonossága megőrzése mellett döntöttek, és habár számos kisebb változtatást fogadtak el a programban és alapszabályzatban, de alapvető módosítást egyik dokumentumban sem tartottak szükségesnek.

VII. kongresszus
(Szatmárnémeti, 2003. január 31.–február 2.)
A szatmárnémeti kongresszus a Tőkés–Markó ellentét miatt maradt meg sokak emlékezetében, miután a püspök azt javasolta, halasszák el az elnökválasztást a belső választások lebonyolításáig. „Amíg a törvényes belső rendet helyre nem állítják”, ezzel az kitétellel-indoklással függesztette fel RMDSZ-en belüli tevékenységét a kongresszusig a tiszteletbeli elnöki tisztséget betöltő Tőkés. Egyébként a Királyhágómelléki Református Egyházkerület az RMDSZ-kongresszussal megegyező időpontban szervezett egyházkerületi közgyűlést szintén Szatmárnémetiben, a Láncos Templomban.

VII. kongresszus
(Arad, 2007. március 2–3.)
Az RMDSZ az Aradi Kongresszuson módosított Programjában megerősítette a kulturális és területi autonómia törvényes keretei létrehozásának és gyakorlati alkalmazásának a szükségességét. A közösségi önkormányzati rendszer ezen formái biztosítékai lehetnek a romániai magyarság nemzeti, etnikai, kulturális, és nyelvi önazonossága megőrzésének, kifejezésének és fejlesztésének, eszközei a kisebbségi jogok, a multikulturális értékek hatékony védelmének és a szülőföldön való megmaradásnak.

A különböző, kulturális és területi autonómiaformák megfelelnek a Romániában élő magyarság eltérő kisebbségi létfeltételeinek, ugyanis míg a személyi elvű kulturális autonómia elsősorban a szórványban élő magyarság számára biztosítja a megmaradás és fejlődés lehetőségét, addig a területi autonómia, a széleskörű decentralizáció, a különleges státusú önkormányzatok alapvetően a tömbben élő magyar közösségek életkörülményeit javítják. Ezek a közjogi megoldások kölcsönösen kiegészítik egymást.
 
Ugyanakkor a közösségi autonómiaformák egyben kiegészítik a létező, de a továbbiakban még fejleszthető kisebbségvédelmi rendszert is.

A kulturális és területi (különleges státust biztosító vagy regionális szintű) autonómia alapvető államszervezési kérdés, következésképpen ennek törvényi szabályozása és gyakorlati alkalmazása érdekében az RMDSZ folyamatos, következetes politikai párbeszédet szorgalmaz mind a román politikai osztállyal, mind a magyar és román civil társadalommal.

A kulturális és területi autonómia közjogi keretben, a közösség által maga által választott testületek és az ezek számára törvényesen biztosított hatáskörök révén valósítható meg.
Az RMDSZ az autonómiaformák, a különböző önkormányzati struktúrák megvalósítását folyamatnak tekinti, folyamatosan alakulóban, fejlődésben lévő állapotnak, melynek egyes elemei már léteznek és működnek, mint például a széles körben, törvényesen biztosított anyanyelvhasználat, fejlődő oktatási és művelődési intézményrendszer, a működő felekezeti autonómia. Mindezekkel kapcsolatosan további jogszabályok kezdeményezése szükséges, amelyek részint bővítik a létező kereteket, másrészt fokozatosan szabályozzák az önálló döntési hatáskörrel felruházott intézmények létrehozását és működését.

A kongresszus egyik legfontosabb döntése, hogy a Szövetségi Egyeztető Tanács (SZET) helyét a Kulturális Autonómia Tanácsa veszi át.

*
A területiautonómia-vitában általában mindenki Dél-Tirolra, a finn szigetekre, Skóciára és Katalóniára hivatkozik és mutatja példaként. „És senki sem hivatkozik arra az előképre, amely a szövegírók előtt valamiképpen mégiscsak ott lebeg, az egykori Maros-Magyar Autonóm Tartományra” – írja Tamás Pál, aki úgy véli, a vitákban előbukkanó nyugati minták kétfajták.

„A tiroli és a finn valóban etnikai-területi autonómia minta. A skótok és a katalánok területi önrendelkezései azonban történelmi tartományok, ott lakó többségek számára elfogadható programok különböző változatai. Mindkét utóbbi esetben többmilliós, jelentős európai nagyvárosok által irányított politikai közösségekről van szó. S ismereteim szerint sem a skót, sem a katalán esetben a területeken nem léteztek olyan jelentős csoportok vagy elit szegmensek, amelyek magukat elsősorban a központosított spanyol vagy brit állam képviselőinek hitték volna. Az autonómia ott ebben az értelemben is tartományi szinten többségi.
A finnországi svédek lakta szigetek politikai-szociológiailag érdektelenek.

Elszigetelt, a többségi identitáshoz nem kapcsolódó, azt nem megkérdőjelező, kis közösségekről van ott szó. Az ezeknek adott jogok semmiféleképpen nem befolyásolják a finnek önképét. Dél-Tirol már közelebbi példa.

Nem véletlenül próbálnak a „területiek” onnan olyan sokat másolni. A Csapó-féle változat egyébként érdekes módon ebből kihagyja – minden hivatkozás ellenére – az arányos képviseleti rendszert, amely ott az olaszok és a német ajkúak arányát a legkülönfélébb módokon leképzi. A dél-tiroli rendszer sokkal több védelmet kínál a tartomány olaszainak, mint tenné azt a mostani székelyföldi változat az ottani románokkal. A két kisebbségi népcsoport helyzete elvben valóban sokban hasonlít, de nem hasonlítanak egymásra azok a politikai környezeti feltételek, amelyek akkor ezt a kompromisszumos formulát megszülték. Az anyaország ott nem Ausztria volt, hanem Németország, tehát az akkori Európa legerősebb játékosa. Az olasz politika ragaszkodott ugyan alpesi hódításaihoz, de az olasz identitás megélt tömeges népi változataihoz erre nem volt szükség.

Az olaszok nem érezték magukat kevesebbnek attól, hogy Dél-Tirolban az ottaniaknak területi autonómiájuk lesz. A román mentalitás ebben a vonatkozásban nyilvánvalóan teljesen más. S végül a harmadik probléma: akkor, amikor a dél-tiroli autonómiát elfogadták, még nem voltak nagy bevándorló kisebbségek Európában. Ma ezek létszáma a korábbi határváltozásokkal leválasztott csoportokhoz képest sokszoros. S aki ma kezd kollektív jogokról beszélni Európában, annak számolnia kell azzal, hogy az európai fővárosokban most az új etnikai-kulturális kisebbségek integrációja a nagy téma, s ezért területi autonómiák iránt most kisebb a fogékonyság, mint 30 évvel ezelőtt.„

Szóljon hozzá
CAPTCHA Image
Hozzászólt: ALYOBI / Szombat, 2009. január 24., 20.50 Válaszoljál rá! Válaszoljál rá!

Jozsi ,Jozsi mi bajod
Mert kell gyulolkodni
Hozzászólt: H.József / Szerda, 2008. december 17., 09.51 Válaszoljál rá! Válaszoljál rá!

Az RMDSZ elnöke egy szószátyár,régi megszált kommunista,akár GyF.nem nemzeti érzelmü.
Hozzászólt: Rendületlen / Vasárnap, 2008. december 14., 00.31 Válaszoljál rá! Válaszoljál rá!

Autonómiát, autonómiát, autonómiát!
Hozzászólt: Illyes Gyula / Szombat, 2008. december 13., 15.08 Válaszoljál rá! Válaszoljál rá!

Egyszeru.Gyakorolni kell a jogot amit a romanok 1918-ban megigertek Adni soha semmit nem fognak!Kerni sem kell mert mar reg megkaptuk!Sajnos marcoverestojifrundagyurkaantalarpi es bandaja nem minket kepvisel!Az udmr magyar neve erdekkepviselet a kerdesem az ,hogy ki erdekeit kepviseli:1 roman erdekkepviselet?! 2 sajat erdekeit?!
Hozzászólt: Realesz / Szombat, 2008. december 13., 13.06 Válaszoljál rá! Válaszoljál rá!

Marcou realesz la al optelea kongresz!!!!

Jelen
Puskel Péter
Communitas
'