Csütörtök, 2017. október 19., 17.36

Egy ország a hadak útjára sodródik

Magyar katonák és a falu lakosai a keleti fronton
Magyar katonák és a falu lakosai a keleti fronton

Könyvtárnyi irodalom, megszámlálhatatlan film, szájról száj­ra járó történetek sokasága őrzi a II. VILÁGHÁBORÚ vé­res, nagyon szomorú emlékeit. Hét évtized után tekintünk vissza arra, ami a Kárpát-medencében történt; azokra az ese­ményekre, amelyek hosszú időre meghatározták a benne élő népek sorsát.

Úgy tartjuk, hogy a II. világháború 1939. szeptember 1-jén tört ki, amikor Németország megtámadta Lengyelországot. A spa­nyol polgárháború tulajdonképpen ennek a háborúnak a fő­próbája volt.

Ezek szerint még békés lépésnek tekintjük a müncheni egyez­ményt, Csehszlovákia szétesését, a Felvidék déli részének vissza­térését eredményező első bécsi döntést (1938. november 2.), majd a magyar hadsereg 1939. márciusi bevonulását Kár­pátaljára. Ide soroljuk Ausztriának Németországgal történő egye­sülését (Anschluss), 1938. március 12–13.

Lavírozás a háború forgatagában

Anglia és Franciaország a Lengyelországot ért agressziót kö­vetően eleget tett szövetségesi kötelezettségének, hadat üzent Németországnak.

A magyar miniszterelnök – Teleki Pál – biztosította az angol kor­mányt, hogy Magyarország nem adja fel semlegességét, s ha német csapatok lépnek az ország területére, ellenáll. Ennek a kötelezettségnek a szellemében a kormány elutasította a berlini kérést, s nem engedélyezte német csapatok szállítását a szlovák–lengyel határ felé. Később lehetővé tette, hogy hetvenezer lengyel katona és polgári személy átmenetileg menedéket találjon Magyarországon.

Nyugaton kezdetét vette a harci cselekmények nélküli „furcsa háború”, amely 1940. május 10-én lezárult. Ezt kö­vetően a német csapatok lerohanták Hollandiát, Luxemburgot, Belgiumot és Franciaországot.

Hitler „számításból” – még mindig remélte, hogy meg­egyezhet az angolokkal –, vagy légierejének túlbecsülése miatt, lehetővé tette, hogy Dunkerque-nél kimenekítsék a megvert angol expedíciós hadsereget.

Az angliai német partraszállásra nem kerül(hetet)t sor, meg­kezdődött viszont az angol repülőterek és városok, min­de­nek­előtt London bombázása („Angliai csata”). Ez nem hozta meg a németek által remélt győzelmet, az angol kapitulációt.

Az 1939-ben megkötött Molotov–Ribbentrop-paktum ellenére várható volt, hogy előbb vagy utóbb sor kerül a német–orosz háborúra is.

A magyar politikusok arra törekedtek, hogy az ország ki­ma­radjon ezekből a csatározásokból, de a revíziós törekvéseket meg akarták valósítani. A magyar–román összecsapás el­kerülhetetlennek tűnt.

Román kérésre Bécsben összeült a német–olasz dön­tő­bí­ró­ság, amely Magyarországnak ítélte Észak-Erdélyt, 43 591 km2-et, 2 185 546 lakossal, akiknek 42,1%-a román nemzetiségű volt. (Második bécsi döntés, 1940. augusztus 30.)

Így lényegében fegyveres harcok nélkül – a magyar hadsereg ké­szült ugyan rá, de nem volt elég ereje ahhoz, hogy ezt meg­valósítsa – sikerült a revíziós álmok egy részét valóra váltani.

A trianoni kötöttségek miatt a magyar hadsereg fej­lesz­tése, korszerű fegy­ve­rek­kel való felszerelése le­küzd­he­tet­len nehézségekbe ütközött. Erre már csak a világháború előestéjén nyílott némi le­he­tőség. Az utódállamok, Cseh­szlovákia, Jugoszlávia, Ro­mánia (kisantant) katonai potenciálja külön-külön is meghaladta Magyarország katonai erejét.

Természetesnek tűnt, hogy a magyar katonai vezetés Olaszország és Németország felé orientálódott.

A magyar gazdasági élet, különösen Hitler uralomra jutása után, rendkívül erős szálakkal kötődött Né­met­or­szághoz.

A magyar kormány meg akar­ta védeni a jogosan vissza­­szerzett területeket és a további revíziós célokról sem kívánt lemondani.

A német politika, nagyon ügyesen, hol mé­zes­madzag­gal, hol zsarolással tartotta sakkban Magyarországot, Ro­mániát és Szlovákiát. Ezek­nek az országoknak bizonyos körei versengtek Né­met­or­szág kegyeiért.

Az országgyarapítást békés építőmunkának kellett volna követnie. Utakra, vasút­vo­na­lakra volt szükség. A magyar közigazgatás bevezetése sem volt könnyű feladat. Az anya­országból érkezett „ej­tő­er­nyős”, második, sőt harmadik vonalbeli tisztviselőgárda gőgje visszatetszést váltott ki a Felvidék és Erdély lakosai körében, nemzetiségre való tekintet nélkül.

Az országnak nem volt szüksége háborúskodásra. A magyar politikusok egy része helyesen mérte fel a helyzetet. A legtávolabbra Teleki Pál látott. Tisztában volt a németekkel való együttmenetelés veszélyeivel. Semmiképpen nem akart az angolszász hatalmakkal konfliktusos helyzetbe keveredni. Ugyanakkor óvni, erősíteni akarta a magyar hadsereget, hogy a végelszámolásnál az ország ne kerüljön kiszolgáltatott helyzetbe.

Mindez elszánt, bátor politizálást kívánt, de ez angol támogatás nélkül megvalósíthatatlan volt. Ez a támogatás viszont hiányzott. A kormány felemás megoldásokat alkalmazott, tétova lépéseket tett.


Jugoszlávia szétesése, bácskai bevonulás

Magyarország 1939. február 24-én csatlakozott az an­ti­komintern paktumhoz, 1940. november 20-án a háromhatalmi egyezményhez. Ezt három nap múlva Románia, négy nap múlva Szlovákia is aláírta.

De történtek más irányú lépések is.

Fontos esemény az 1940. december 12-én megkötött magyar–jugoszláv örök barátsági szerződés. Moszkvában 1941. március 20-án a szovjet kormány megbízottjai 56 darab 1848-as zászlót adtak át a magyar küldöttségnek. Korábban, március 17-én Teleki Pál miniszterelnök Pelényi János washingtoni követen keresztül ötmillió dollárt helyezett letétbe egy esetleges emigrációs kormány céljaira.

A külpolitikai csapda megnehezítette a becsületes, bölcs és bátor politizálást.

Románia szakított nyugati kapcsolataival, Németországgal lépett szövetségre. Károly király távozott, fia, a 20 éves Mihály került a trónra. A hatalmat Ion Antonescu vezérezredes gyakorolta. Kérésére német tankcsapatok érkeztek az országba, hogy a hadsereget korszerűsítsék s felkészítsék a Szovjetunió elleni háborúra.

Mert voltak sejtések, hogy a Molotov–Ribbentrop-paktum ellenére Hitler készül Oroszország megtámadására. Ter­mé­szetesen ez nem volt nyilvános, de 1940. december 18-án a Barbarossa-terv (Oroszország megtámadása) elnyerte a német kancellár jóváhagyását.

A mindig is puskaporos hordónak tekintett Balkán közvetlen veszélyt jelentett Magyarország szempontjából.

Olaszország, miután a Görögország ellen Albániából 1940. október 28-án indított támadása kudarcba fulladt, 1941. márciusában újabb offenzívába kezdett, annak reményében, hogy ezúttal Hitler nem hagyja cserben.

A Balkán központi kérdése azonban Jugoszlávia volt. Mindezt magyar szempontból gondolva. Teleki tudta, ha Jugoszlávia miatt háború tör ki, abba geopolitikai helyzeténél fogva Magyarország is belesodródhat.

Pál jugoszláv régensherceg kész volt csatlakozni a három-hatalmi egyezményhez. Kényszeredetten ugyan, de ehhez a jugoszláv koronatanács is hozzájárult. A hagyományosan németellenes szerb középosztály, a hadsereg vezetőivel szövetkezve, titkos angolszász támogatással megdöntötte a kormányt, száműzte Pál herceget. Új kormány alakult, a 17 éves Péter király került a trónra.

Mindez a németeket váratlanul érte és kellemetlenül érintette. Jugoszlávia megtámadása biztosnak látszott.

Teleki Pál ekkor már Horthy Miklós megértésére sem igen számíthatott, Werth Henrik vezérkari főnök pedig elkötelezett híve volt a német–magyar katonai együttműködésnek. Bár politikai döntés még nem született, megtette az első lépéseket a honvédség mozgósítására.

Teleki Pál Londonból várt biztatást, támogatást, de csak figyelmeztető és fenyegető üzeneteket kapott. Londonban az volt az uralkodó vélemény, Magyarország annyira német érdekeltség, hogy még röpcédulázásra sem érdemes költeni.

Ilyen körülmények között, szorongatott helyzetben ült össze 1941. április 1-jén a budai várban a Legfelső Honvédelmi Tanács. Bárdossy László külügyminiszter, Teleki Pállal egyetértve a magyar–jugoszláv barátsági szerződés mellett foglalt állást: bármennyire fontos is az idegen elnyomás alatt élő magyar kisebbség felszabadítása, az addig, amíg Jugoszlávia, mint állam fennáll, a szerződés megszegése nélkül nem tehető meg.

A katonák, Bartha Károly honvédelmi miniszter és Werth Henrik vezérkari főnök harcias érvelésével szemben Teleki Pál beszéde nem bizonyult elég erősnek.

A kormányzó arra utasította a vitatkozó feleket, egyezzenek meg a készenlétbe helyezendő hadtestek számát illetően, s tegyék meg számára a szükséges felterjesztést.

Teleki Pál április 2-án Londonból kézhez vette Barcza György követ jelentését.

– Ha a kormány a német hadsereg magyarországi fel­vo­nulásához hozzájárul, a brit kormány erre a diplomáciai kap­csolatok megszakításával válaszol. És ha Magyarország e támadáshoz bármilyen indoklással – a jugoszláviai magyarok megvédésére – csatlakozik, Nagy-Britannia és szövetségesei hadüzenetével kell számolnia.

Teleki tehetetlennek érezte magát. Adott szavát nem akarta megszegni, 1941. április 3-án, budai otthonában öngyilkos lett.

Teleki becsületes volt, bölcsen előrelátó, de hiányzott belőle a bátorság. Tettét részben lelki alkata is magyarázza, két­ségbeesése, katolikus hite ellenére öngyilkosságba kergette.

– Főméltóságú Úr!

Szószegők lettünk – gyávaságból –, a mohácsi beszéden alapuló örökbéke-szerződéssel szemben. A nemzet érzi, és mi odadobtuk becsületét.

A gazemberek oldalára álltunk – mert a mondvacsinált atrocitásokból egy szó sem igaz! Sem a magyarok ellen, de még a németek ellen sem! Hullarablók leszünk! A leg­po­csé­kabb nemzet.

Nem tartottalak vissza.

Bűnös vagyok.

Teleki Pál

1941, április 3.

(Teleki búcsúlevele Horthyhoz)

 

Winston Churchill-t megrázta a magyar miniszterelnök halála.

– A béketárgyaláson fenn kell tartsunk számára egy jelképes széket!

(Dehogyis tartottak fenn, Magyarországot az “utolsó csat­lósként” kezelve, nagyon súlyos békefeltételekkel sújtották.)

A Wehrmacht olasz, bolgár szövetségeseivel április 6-án megkezdte Jugoszlávia és Görögország lerohanását.

A következő napon a jugoszláv légierő több támadást intézett magyar városok ellen. Elsősorban a német utánpótlás vonalait akarták megzavarni, állomásokat bombáztak. A támadások során a jugoszláv légierő négy gépet vesztett.

A német csapatok a lakosság örömujjongása közepette április 10-én bevonultak Zágrábba. A horvát nemzeti erők Slavko Kvaternik vezérezredes irányítása mellett kikiáltották Horvátország elszakadását Belgrádtól és proklamálták az önálló horvát államot.

Így az 1919-ben szerb dominancia mellett összetákolt jugoszláv állam megszűnt létezni.

A félmilliós bácskai magyarság helyzete bizonytalanná vált.

Horthy Miklós túllépett Teleki halálán és búcsúlevelén.

– Önfenntartásunk érdeke azt parancsolja, hogy a trianoni határtól délre lakó testvéreinknek védelmet nyújtsunk.

Az újonnan kinevezett miniszterelnök, Bárdossy László engedett a ránehezedő nyomásnak, csak aggályait hangoztatta. A magyar királyi honvédség alakulatai április 11-én megkezdték a délvidéki bevonulást.

„Szabadka, Zombor, Újvidék

Honvédsereg virágra lép,

Visszatért szép Délvidékünk,

Visszaadta Isten – Horthy – nékünk…”

(Délvidéki induló)

A bácskai bevonuláskor a virágszőnyeg nem volt össze­függő, mert helyenként véres harci cselekményekre is sor került. A harcok bár sikeresek voltak, megmutatták a hon­védség felkészületlenségét, gyengeségét is.

A támadó gyorshadtesthez beosztott közelfelderítő re­pü­lőszázad jugoszláv be­avat­ko­zás nélkül, az eszéki hídnál kényszerleszállás miatt hat gépet vesztett.

A bevetett ejtőernyős harc­csoportoknak a vízi át­ke­lé­seket kellett biztosítani. Az egyik Veszprémből indított gép – Savoia-Marrchetti 75 – felszállás után a kor­mány­szerkezet hibája miatt le­zu­hant és felrobbant. A benne ülő 29 ejtőernyősből 22 ször­nyethalt vagy elégett.

Másik három gép, 60 ej­tő­ernyőssel, navigációs hiba miatt a kijelölt célponttól 30 km-re “hajtotta végre” fela­datát. Végül az ej­tő­er­nyő­sök, ha nem is a tervezett módon, de teljesítették kül­detésüket.

A délvidéki hadjárat április végével befejeződött. Bácska, a Muraköz és a baranyai háromszög visszatért. Az újabb ország- gyarapodás 11 417 km2 volt, 1 025 505 lakossal. A lakosság 36 %-a volt magyar, 19%-a német és 16,1 %-a szerb, a többi egyéb nemzetiségű.

Az ország területe 172 149 km2-re nőtt, lakossága 14 669 128 főre.

A németek a Nyugat-Bánságot illetően megfogalmazott magyar és román igényeket nem vették figyelembe, azt maguk szállták meg, elejét véve így egy esetleges román–magyar konfliktusnak.

A harcokban részt vevő hadtestek parancsnokai bizonyos értelemben nem tartották be a kormány utasításait – magyar csapatokat nem helyezhetnek német parancsnokság alá és nem léphetik át az 1918 előtti határokat. A gyorshad­test Miklós Béla tábornok vezetésével Vukovar tér­ségében német alá­ren­deltségben meg­kezd­te az előnyomulást Mitrovica–Sza­bács irányába.

A bácskai be­vonulás során a királyi hon­véd­ség 15 000 fog­lyot ejtett, a saját veszteség 65 ha­lott volt.

A bevezetett katonai köz­igaz­gatás a fellángoló csetnikharcokat kí­méletlen tisz­to­ga­tá­sokkal, túszok sze­dé­sével, tömeges in­ternálással, majd a statárium bevezetésével megtörte. A szerb is­kolák működését csak ide­iglenesen, a szerb újságok megjelenését csak szigorú el­lenőrzés mellett engedélyezték.

Bajcsy-Zsilinszky Endre Bárdossy Lászlóhoz intézett levelében tiltakozott a “jóravaló, derék és vitéz szerb nép” elleni saj­tóhadjárat ellen.

– Nem érdekünk, hogy végkép elmélyült vad gyűlölettel álljon szemben egymással ez a két derék és valójában egymásra utalt nép, a magyar és a szerb.

Később a kormánybiztosság Bukovinából 15 000 csángó-székelyt telepített be Bácskába.

Az 1942-es „hideg napokig” még viszonylag sok idő volt hátra, a szűklátókörű magyar szoldateszka pedig nem is gondolt az esetleges szerb megtorlásra, amelyet 1944–1945-ben Tito partizánjai mérhetetlen kegyetlenséggel hajtottak végre.

Moszkva felemásan, el­marasztalóan ugyan, de eny­hén reagált Magyarország bácskai fellépésére.

Visinszkij helyettes nép­biztos bíráló megjegyzésére Kristóffy József követ csen­desen a következőket vá­laszolta:

– Magyarország nem tett mást, mint amit a Szovjet tett 1939 szeptemberében, Len­gyelország felbomlásakor, amikor a kisebbsége vé­del­mére lengyel területekre ha­tolt be.

Utólag mindig felmerül a kérdés: mi lett volna, ha…?

Mi lett volna, ha Ma­gyar­ország feláldozza magát Ju­goszláviáért, nem adja meg Németországnak az át­vo­nulási engedélyt, s nem csat­lakozik a Szerbia elleni tá­madáshoz?

Berlini, vagy pesti anek­dota, Wilhelm Keitel német tábornokot kérdezik:

– Mennyi időt venne igény­be Magyarország meg­szál­lá­sa?

– Legfeljebb 24 órát.

– És ha ellenállnak?

– Akkor legfeljebb 12-t.

– Hogyan értsem ezt?

– Nos, akkor elmaradnának az üdvözlő beszédek.

Ha Horthy és köre 1941 áprilisában másképpen dönt, már akkor szembetalálja magát azzal, amivel 1944. október 15-én szembesült.

A legfelsőbb katonai vezetés 1944 októberében, hadurának tett hűségesküje ellenére, nem követte a harci cselekményeket leállító utasítást.

– A németek ellen harcolni?

Nem így nevelték, nem erre tanították a magyar tiszteket.

Megvalósítják a Barbarossa-tervet, a magyar „casus belli”

Németország a Balkánon biztosította magát, gőz­erővel készült „szö­vet­ségesének”, a Szov­jet­uniónak a meg­tá­ma­dására. Nyi­lat­ko­za­tai­val a feltett kér­désekre adott vá­laszaival még a gya­nakvó ter­mé­szetű, ravasz Sztá­lint is si­ke­rült meg­té­vesz­te­nie.

Horthy Miklós 1941. április 24-én mö­nich­kir­che­ni vasúti fő­ha­di­szál­lásán felkereste Hit­lert, s rá­kér­de­zett a német–szovjet viszony állására. Hit­ler kitérően válaszolt. A két ország kap­cso­latát korrektnek nevezte. Hi­vatkozott a Molotov–Rib­bentrop-paktumra is.

Ma már tudjuk, hogy a né­metek az Oroszország elleni há­ború kirobbanásakor csak Ro­má­nia és Finn­ország közvetlen részvételére szá­mítottak. A magyar hadipotenciált nem becsülték sokra. Magyarországnak nem volt érdeke a Szovjetunióval háborúzni, vele csak mint felvonulási területtel és gazdasági szállítóval számoltak.

Horthy Miklóstól nem volt idegen a bolsevizmus elleni keresztes hadjárat, de a magyar hadsereg oroszországi alkalmazását Werth Henrik és a köréhez tartozó tiszti csoport szorgalmazta igazán.

Miért kívánta a készülő Oroszország elleni háborúban való részvételt a magyar katonai körök eme csoportja?

A Wehrmachtot verhetetlennek tartották, gyors háborúra számítottak, nem akartak kimaradni a zsákmányszerzésből, de a fő szempont más volt. Az érdemek szerzésében nem akartak lemaradni a románok és a szlovákok mellett. A visszacsatolt területek megvédésében számítottak a német segítségre. Ez volt a fő mozgatóerő.

1941. június 22-én, a hajnali órákban bekövetkezett a hadüzenet nélküli német támadás, amely meglepte a hibásan elhelyezett, rosszul is vezetett Vörös Hadsereget. Maga Sztálin is csak bő egy hét után ocsúdott fel meglepetéséből.

A június 23-án összeült minisztertanács elfogadta Bárdossy javaslatát a Szovjetunióval való diplomáciai viszony megszakítását illetően, bár néhány miniszter tiltakozott. A hadüzenettől viszont a kormány tartózkodott és ez Werth Henriket kellemetlenül érintette. Nála már készen volt a mozgósítási terv is.

Molotov Kristóffy moszkvai követnél tapogatózott a magyar álláspont iránt. Biztosította a magyar diplomatát, nincs követelésük és támadási szándékuk Magyarország iránt; a Románia kárára megfogalmazott magyar követelésekre a jövőben sem lesz észrevétele a szovjet kormánynak.

Románia közben hadat üzent a Szovjetuniónak.

Bárdossy a német felkérésre várt, habozott, a Werth által követelt önkéntes felajánlkozást nem helyeselte. Nem foglalt állást a hadüzenet mellett, de a gyorshadtest mozgósítását tudomásul vette. Csitította a katonákat. Német felkérés esetén könnyebb lesz benyújtani a számlát a további területi revízióra. Werth Henrik erőszakoskodása zavarta, lehet, a magyar főtisztnél távolabbra is látott.

Közben Bartha Károly honvédelmi miniszter a vezérkari főnök társaságában Kenderesen felkereste az ott-tartózkodó kormányzót. A két katona már-már a zsarolás szintjén győzködte Horthyt a hadüzenet kérdésében. Azzal fenye­getőztek, ha Magyarország kimarad a Szovjetunió elleni háborúból, forradalom törhet ki a tisztikar körében.

A német csapatok már mélyen a Szovjetunió területén harcoltak, úgy tűnt, ezúttal is megállíthatatlanok. Június 26-án déli egy óra körül három ismeretlen típusú, felségjel nélküli gép jelent meg Kassa légterében. Bombáikat a postapalotára, egy laktanyára és a szomszédos házakra dobták. A halottak száma 30, a sebesülteké 280 volt. Ugyanazon a napon egy szovjet felségjelű gép géppuskatűzzel támadta meg a Körösmező és Budapest között közlekedő gyorsvonatot.

Néhány kassai járókelő bizonytalan megfigyelései a tengelyhatalmak sárga jelzését valószínűsítették a repülőgépek törzsén és szárnyán.

Krúdy Ádám repülőszázados is kétségbe vonta a támadó gépek szovjet eredetét, s erről állítólagos levelében tájékoztatta Bárdossy Lászlót.

Bartha és Werth értesítették a kormányzót és a mi­nisz­terelnököt, hogy a Kassát bombázó gépek minden kétséget kizáróan szovjet repülők voltak.

Megvan az ok a hadüzenetre, ez a támadás „casus belli”.

Honnan szálltak fel a bombázógépek?

Kinek a parancsára?

Kik ültek bennük?

A Szovjetuniónak nem volt érdeke provokálni a magyarokat. Lehet, hogy Kassát összetévesztették valamelyik szlovák várossal.

A németek részéről elég lett volna egy felkérés, már az is meghallgatásra talál.

Szlovák pilóták ültek a gépekben, vagy Antonescu parancsára történt a támadás? Így akarták kiprovokálni a hadüzenetet, hogy a magyar hadsereg velük együtt vérezzen a frontokon?

Netán Werth Henrik mesterkedése nyomán magyar pilóták ültek a bombázógépekben?

Erre azóta sem derült fény. Ha hiányzanak az írott dokumentumok, az igazságot aligha ismerhetjük meg.

A Kassát ért bombatámadás, ha érvényesül a bölcs politizálás, nem volt ok a hadüzenetre.

Sajnos, nem így történt.

Horthy Miklós kormányzó, élve alkotmányos jogával, kimondta a hadiállapot beálltát. A Bárdossy által összehívott minisztertanács elfogadta a kormányzói döntést, a bel­ügyminiszter és egy másik kormánytag hiába tiltakozott.

Másnap, június 27-én a magyar légierő gépei meg­torlásképpen támadást intéztek szovjet célpontok ellen. Bárdossy az Országgyűlés alsóházában bejelentette Ma­gyarország hadba lépését. Ezt a képviselők tudomásul vették, az ellenzékiek is. Ugyanez történt július 4-én a felsőházban is.

A keleti front első magyar halottai pilóták voltak.

Bányai László és Sallay István tragédiáját valószínűleg a Kárpátok átrepülése során, a nehéz légköri viszonyok okozták.

A kassai VIII. hadtest parancsnokának, Szombathelyi Ferenc altábornagynak a vezetésével megalakult a Kárpát-csoport, amely csak június 30-ra lett működőképes. Állományába tartozott a gyorshadtest, az 1. hegyi- és a 8. határvadászdandár, melyekhez kerékpáros és egyéb lassúbb mozgású egységek csatlakoztak.

Az 1941-es hadműveletekben 45 000 honvéd vett rész, ebből 24 000 a gyorshadtesthez tartozott. Ezek a csapatok kiválóan oldották meg a rájuk bízott feladatokat. Velük a németek is messzemenően elégedettek voltak.

A sikeresen megoldott feladatok azonban nem kis áldozatokkal jártak. Elesett vagy eltűnt 1277, megsebesült 2574 katona és tiszt. Elpusztult a kis harckocsik 100%-a, a könnyű harckocsik 80%-a. Tönkrement 1200 gépjármű, elpusztult 28 löveg.

A gyorshadtestet Budapesten december 9-én ünnepélyes keretek között köszöntötték. A keleti hadszíntéren csak megszálló erők maradtak.

A hátország még nem na­gyon érezte a háború ször­nyűségeit.

Karády Katalin nem harc­ba küldő, inkább hazaváró dalokat énekelt.

Jó éjt.

Drága kis hadnagyom, jó éjt:

Most az ég rád borít hold­fényt.

És én csak terád gondolok, jó éjt!

...........................................

Tá­vol, messze a határtól

Sóhajom talán megtalál,

Drágám! Elsuttogom száz­szor,

Hogy a szívem vár, egyre vár.

Bár Nagy-Britannia és Magyarország között időközben beállt a hadiállapot, az Egyesült Államok is belépett a háborúba – miután 1941. december 7-én a japánok meglepetésszerű támadást intéztek Pearl Harbor ellen–, az oroszok Moszkva alatt fergeteges ellentámadásba mentek át, még mindig sokan hittek a német győzelemben.

A keleti front körülményeivel szembesülve azonban már a józanabb katonák, mindenekelőtt Szombathelyi Ferenc elhúzódó, kétséges kimenetelű háborút prognosztizált, óvatosságra intett.

Ekkor a politikai vezetés vesztette el józanságát. Bárdossy Lász­ló a szövetségesi kötelezettséget mereven értelmezve az Egyesült Államokkal szemben deklarálta a hadiállapot beálltát. Az Egyesült Államok reagálása Romániát és Bulgáriát is érintette.

A keserű pesti humor szülte a következő anekdotát.

A Fehér Házban Cordell Hull külügyminiszter tájékoztatja Franklin D. Roosevelt amerikai elnököt.

– Elnök úr, Magyarország épp most üzent hadat nekünk.

– Mit nem mond! Hol van az a Magyarország?

– Magyarország kis királyság a Duna mentén.

– Királyság? És ki a király?

– Magyarországnak nincs királya. Egy admirális vezeti az országot.

– Egy admirális? És hol a flottája?

– Flottája nincs, csak hadserege van.

– Hadserege? Hol és kik ellen harcol?

– Oroszországban az oroszok ellen.

– Miért?

– Hogy nagyobb területekhez jusson.

– Orosz területhez?

– Nem, dehogyis. Szlovák és román területeket kíván.

– Akkor miért nem harcol a magyar hadsereg a szlovákok és a románok ellen?

– Nem teheti. Azok a szövetségesei.


A Duna menti végjáték prológusa

A 2. magyar hadsereg katasztrófája, Budapest és a magyar városok bombázása még viszonylag távoli esemény. Az oroszok még messze vannak a Kárpátoktól. Az ország német megszállása (1944. március 19.), a magyar holokauszt szomorú valósága még nem következett be. Erdélyben, Erdélyért a harcok csak 1944 őszén vették kezdetüket.

Budapest ostroma és pusztulása, a Balaton környéki csata csak a látnokok számára volt elképzelhető. De azt lehetett tudni és érezni, hogy a háború eléri a Duna mentét, s már érlelődött a „Csak egy nap a világ” hangulata.

A német vereséggel számolni kellett, Bajcsy-Zsilinszky Endre egyik emlékiratában azt már nem csak valószínűnek, inkább biztosnak mondta.

Kállay Miklós miniszterelnök hintapolitikája, a „Kállay-kettős”, nem vezetett eredményre, Horthy kétségbeesett, előkészítetlen kiugrási kísérlete nem sikerült. Az ország sorsa meg­szállott bűnözők kezébe került. Magyarország Né­met­országgal együtt osztozott a vereség következményeiben.

Ez történt, ez volt a szomorú valóság.

***

Kimaradhatott volna Magyarország a II. világ­há­bo­rú­ból?

Választhatta volna a másik, a győztes oldalt?

A szokásos válasz: sajnos nem.

De választhatta volna!

Akkor viszont a német megszállás már korábban, nem 1944-ben következik be, hamarabb elkezdődik Magyarország bombázása, több idő jut a zsidók deportálására is.

A Magyar Alföld viszonyai nem kedveztek egy esetleges partizánmozgalom megszervezésének. Erre a Szov­jet­unióban is csak a háború végén gondoltak, akkor szálltak le az első ejtőernyős csapatok. Reális segítséget az angolok sem ígértek. A magyar katonatisztektől nem lehetett elvárni, hogy az oroszok oldalán harcoljanak a németek ellen.

A másik út választásának a lehetősége megvolt, de a realitása hiányzott. Pedig jó lett volna.

A háborút jó lett volna nem elkezdeni, de legalábbis a győztesek oldalán befejezni.

Így az ország megszabadult volna az „utolsó”, a „leg­hű­sé­ge­sebb” csatlós bélyegtől.

Lehet, így könnyebbek lettek volna a békefeltételek.

De ez egyáltalán nem biztos.

Ez már egy másik kérdés.

Különben is a „mi lett volna, ha” kérdésnek semmi kéz­zelfogható jelentősége sincs.

Az anyagi és az élő erő veszteségek felmérése el­lent­mon­dá­sokat tartalmaz. Az adatok összevetése, elemzése egy külön dol­go­zatot igényel és érdemel.

Cél nélküliek voltak?

Jó vagy éppenséggel rossz célt szolgáltak?

Talán ezen sorok olvasása nyomán is levonhatunk bizonyos következtetéseket.

 

 

MEGJEGYZÉS:

Ez az írás nem saját kutatások nyomán született meg. Csak egy összeállítást készítettem. Mind tartalmában, mind szellemiségében felhasználtam Gosztonyi Péter hadtörténész A magyar honvédség a második világháborúban, Páva István Ország a hadak útján, Nemeskürty István Mi magyarok című munkáját, valamit a Glatz Ferenc szerkesztette A magyarok krónikáját és Király Jenő Karády mítosza és mágiája című albumot.

Olyan közegben éltem meg a második világháború eseményeit, amely felkeltette és ébren tartotta érdeklődésemet. Időpontokat, eseményeket jegyeztem meg. Átéltem három bombázást, közeli tanúja voltam a magyar holokauszt indításának, az utcai harcoknak. Négy ország hadseregének fel- és átvonulását láttam.

Az akkor látott képek ma is élénken élnek bennem.

Amiről írtam, amit láttam, csak a második világháború egészének epizódjellegű eseményeit jelentik.

John Macdonald A II. világháború nagy csatái cím alatt megjelentetett albumában ezekről említés sem történt, de a Kárpát-medence lakói számára több évtizedre talán egy évszázadnál is többre meghatározóak voltak.

Ezért kell 70 év után emlékezni.

Szóljon hozzá
CAPTCHA Image

Jelen
Puskel Péter
Communitas
www.hirtv.hu