https://www.facebook.com/kelemenhunor.rmdsz
Hétfõ, 2019. szeptember 16., 23.47
A kommunizmus rémtettei I.

„Elképesztő, milyen mechanizmus volt”

Ifj. Visky Ferenc
Ifj. Visky Ferenc

Id. és ifj. Visky Ferenc neve, és a család, mint politikailag üldözöttek bekerült a kommunizmus rémtetteinek egy töredékét feltáró, úgynevezett Tismăneanu-jelentésbe. Ifj. Visky Ferenc a műszaki egyetem elvégzését követően 1974-ben került Aradra, a család kálváriájáról, a bărăgani deportálásról, a politikai foglyok rehabilitációjának mai napig való halogatásáról beszél lapunknak.

 

Előre gyártott elemekből felépített koholmány

– A történetet akár az ókori görögöknél is kezdhetnénk, de szerintem 1956 egy jó kiindulópont, mert ez váltotta ki a Román Kommunista Párt negatív magatartását az értelmiséggel, főként a papokkal szemben, hisz a kulákok üldözését már a hatalomra jutásuk után elkezdték. Édesapámnak volt egy detektoros rádiója, azon hallgatta a híreket, és egyszer csak azt láttam, hogy sír a készülék mellett. Akkor úgy gondoltam, valami nagyon komoly dolog kell hogy legyen, ha ő sír. És 1956-ban, majd a későbbiekben is, ez volt az egyetlen kézzel fogható politikai magatartás a részéről, de erről is csak én tudtam. A többi, amikkel megvádolták, nem volt több előre gyártott elemekből felépített koholmánynál. Ő Debrecenben végezte a teológiát, pap volt, és ez bőven elegendő volt a kommunista rendszernek, hogy “kapcsolatba hozzák dolgokkal”. Arra azért emlékszem, mert már elmúltam tízéves, hogy hívogatták kihallgatásra, de ezek részleteiről én keveset tudtam. Viszont az ’56-os forradalom után 1958-ban már nálunk is kezdték összeszedni a lelkipásztorokat, hívőket, keresztény embereket, presbitereket. És ugyebár mint tudjuk, a szekuritáté rém tehetséges volt a “csoportosulás gyártásában”. Ha már ketten-hárman összegyűltek, baj volt, hát még a templomi gyülekezés, ahol egyébként mindenről szó volt, csak a szervezkedésről nem. Láttak mozgolódást nálunk a család körül, de hát könyörgöm, sokan voltunk, és ez nem tetszett sehogy sem. A vád, a közismert, és annyiszor alkalmazott, a szocialista rendszer elleni szervezkedés a református egyház keretein belül volt. Gondolhatja, mindent előszedtek rólunk, Horthytól kezdve 1956-ig minden félét.

– A per végkimenetelét, gondolom a család előre látta, hisz remény sem lehetett a felmentéshez?

– Pontosan. Ebben az időszakban az édesapám 35 éves volt, és kezdődött egy hosszadalmas per Temesváron a Katonai Törvényszéken, hogy a nép elítélhesse. Apámat majdnem halálra ítélték, végül 22 évet kapott, a többi vádlott ennél kevesebbet, általában húsz év alatt. Az ítéletet követően Nagyváradon, Temesváron volt börtönben, végül Szamosújvárra vitték, és mivel több, mint húsz évet kapott, az akkori törvényeknek megfelelően nem volt joga csomaghoz, munkához. Körülbelül hat-hét hónappal az ítélet után, 1959-ben bennünket, édesanyámat és a hét gyermeket a Bărăganba deportáltak, Lăteşti faluba, valahol Feteşti mellé. Ez egy fantasztikus hely volt, hisz ebben a faluban volt Románia értelmiségének krémje, például, Paul Goma, Nicolae Balotă írók, Păuna Aurel, aki 1956-ban felolvasta a temesvári egyetemisták követeléseit, görög katolikus, református, katolikus papok. És mindössze egy-két ortodox pap. Aureltől tanultam ott a számtant, a volt kulturális minisztertől pedig románul tanultam meg, de ugyanebbe a faluba kényszerítették Antonescu feleségét, sofőrjét, és sorolhatnám. Akik a kitelepítés megkezdésekor, legelőször érkeztek oda, csupán egy karót kaptak, hogy itt a házatok, építsetek. Borzalmas, leírhatatlan viszonyok uralkodtak, annyi árnyékuk nem volt, hogy néha egy kicsit megpihenjenek. Nekünk már szerencsénk volt, addigra több ház is elkészült, és összetettek egy temesvári katonatiszttel, Pavel Făgărăşanuval, aki jól beszélt magyarul, felesége magyar volt. Náluk laktunk, amíg nem ürült egy ház valahol. Akkor az ottani rabok helyrehozták, kicserélték a nádfedelet, hisz édesanyámat mégsem tehették oda. Nagyon összetartó, nyitott, remek emberek voltak ott.

„Étlen, szomjan, hét gyerekkel egy hétig utaztunk”

– Miből éltek?

– Megélni csak kegyelemből lehetett. Az embereket el-elvitték rabmunkára, felköltötték őket hajnali háromkor, és mehettek nádat, sást vágni, tengerit, szóját, napraforgót megművelni. Valami pénzt is adtak azért a munkájukért, én halásztam, gyümölcsöt csentem, amíg hozzátartozóink felfedezték, hol is vagyunk. Mert senki nem tudta, mikor vittek el és hova. Az akkori szokásnak megfelelően, természetesen éjszaka egykor bezörgettek, hogy gyorsan egykettőre pakolni, fel a kamionba, és irány az ismeretlen. Kíváncsi gyerek lévén, bátorkodtam kikandikálni a ponyva mögül, erre akkora frászt kaptam, hogy átrepültem a másik oldalra. Mert szigorúan tilos volt kinézni, érdeklődni, hova is visznek, mi lesz velünk. Aztán vagonba pakoltak, és étlen, szomjan, hét gyerekkel, a legkisebb, András kilenc hónapos volt, egy hétig utaztunk. Nem csoda, hogy ilyen terror után, amikor majd kiszabadultunk, egyikünk sem akart pap lenni, mert megkérdezték, apád miért ült. Semmiért. Puff, pofon, semmiért nem ül senki, szóval, nem vonzódtunk a pálya felé. Később aztán Péter csak vállalta a papságot.

Itt vele kapcsolatban tennék egy zárójelet, képzelje el, Pétert, pap fiát nem akarták felvenni az egyházkerületbe Nagyváradon. Akkor ő formálisan átköltözött a kolozsvári egyházkerületbe, ott pedig más volt a szemlélet, és felvették.

Nagyváradon azt mondták, nincs szükség még egy Viskyre, és nem tudták, hogy a református egyháznak nem Viskyre, hanem arra a hitre, magatartásra, kegyelemre lett volna szüksége, amit ő képviselt. Egyébként megjegyzem, a papok nyolcvan százaléka besúgó volt. Sok lelkész inkább vállalta, hogy rossz politikai helyzetben az asztal alatt van, és onnan súg be másokat, de amikor felszabadulunk, akkor beszéltünk a magyarságról, Trianonról. Nézze meg, a gyülekezetek üresek, ezek zömét a lelkipásztorok magatartásukkal üresítették ki. Gyakorlatilag esketési, temetkezési vállalkozók lettek, itt-ott építenek téglából, de lelkeket már nem.

A nagy romlás tulajdonképpen a nagy váltás után, 1948-ban kezdődött. A palástnak van egy jól kihasználható alkalmazási területe: kifordítható, mint a köpeny.

Ahelyett, hogy megérted, mi a hit, és vállalod ezért a felelősséget, te azt mondod, jobban szeretnék egy kiló húst vagy hagymát. A kérdés, vállalod az áldozatot, vagy sem. Hibás elképzelés, hogy istentől eltávolítod a népedet, és azt mondod, hogy Trianon, magyarság, meg Erdély, miközben mellőzöd pont azt az istent, aki megtartotta volna ezt a népet. És akkor, van magyarság? Hol? Szeretném látni. Amit Tőkés tiszteletesnek én személy szerint felrovok, pont ez: a palástforgatás.  Szemeimet Brüsszelre emelem, onnan jön az én segítségem? Ez zsoltár átformálva, szemeimet a hegyekre emelem, mert onnan jön az én segítségem. Tudom, tehetséges, de lássa meg, mi van az egyházban, konganak a padok, a templomokat pedig átalakították az RMDSZ választási platformjává. Veszedelmes játék rövid és hosszú távon is.

„Az öt év alatt azt sem tudtuk egymásról,

élünk-e vagy halunk”

– Kanyarodjunk vissza a Bărăganba.

– Öt évet húztunk le kínkeservesen a Bărăganban. Ötödikes kellett volna legyek, amikor odakerültünk, de nem tudtam románul, ezért egy évig tanultam, aztán beiratkozhattam az első osztályba.

A rendszer pont úgy működött ott kicsiben, mint kint nagyban: voltak besúgók, hetente, vasárnap alá kellett írni a nyilvántartást, tilos volt a kijelölt 15 kilométeres körzetet elhagyni. Volt egy kultúrház-féleség, ahol egy-két havonta filmet vetítettek, ha hibáztál behívattak, hogy megtárgyalják veled. 1964-ben lett vége, amikor Ceauşescu hatalomra került. Nyugat egyik feltétele az volt a támogatáshoz, hogy a politikai foglyokat kiengedjék. De mi szinte utolsónak hagytuk el a helységet, akárcsak édesapám a börtönt. Az öt év alatt azt sem tudtuk egymásról, élünk-e vagy halunk.

A faluban egyszer egy nagydarab, szemüveges férfi megszólított, hogy te vagy a Viskynek a fia. Ilyenkor az ember azt sem tudja, mit válaszoljon, mi lesz a következménye. Erőt vettem magamon, mondom, igen. Apád jól van, vele voltam börtönben, mondta, aztán adott egy fél kenyeret. Nem tudtam, minek örüljek jobban, a hírnek, vagy a kenyérnek. A borzalom egyébként az volt, hogy leültek az emberek öt, tíz, húsz évet a börtönben, de nem engedték haza, mert következett az átnevelés. És még minimum két évet rád sóztak. Szabadon engedésed attól függött, mennyire érezték rajtad az átnevelést. Volt, aki háromszor két évet kapott. 1964-ben tehát nagyjából félévnyi időkülönbséggel engedtek el bennünket, majd édesapámat, aki végül kapott parókiát. Ezután az átnevelési évek helyét átvette a megmaradt besúgási rendszer. Hányan voltak Viskyéknél tegnap, és hasonlók. Két-három feljelentés, és jött a házkutatás, elvették a prédikációs könyveket, szalagokat.

Amikor lehetett, mi is kikértük a dossziénkat a CNSAS-tól, hát elképedtünk, két nagy rakást tettek elébünk. Elképesztő, milyen mechanizmus volt, több száz besúgó foglalkozott velünk, mindent tudtak rólunk. Borzasztó volt elolvasni, hogy akivel egy asztalnál ültél, imádkoztál, az egy másik pillanatban egy másik asztalnál mindent elmondott. Mit tehetett? Semmit. Egy rendszernek munkát kell adni, gyártották az iratokat.

Az én nevem “electronistul” volt, mert elismert szakember lettem. Írtam egy levelet a ’70-es években Amerikába, elfogták, attól a pillanattól kezdve dossziém volt, szocialista rendszer lejáratása stb., hadd ne soroljam.

– Még reménykednek a rehabilitációban?

– A rehabilitációról nem tudok. Volt egy próbálkozás, hogy rehabilitálunk, de alá kell írjál valamit, és ezt édesapám nem vállalta. Már a rendszerváltás után volt valami egyházi rendezvény, ahol édesapám neve is felkerül a listára, de szóltak, vigyázzatok, a Visky nincs rehabilitálva. Meg még néhányan. Minden ilyen aláírás azt jelenti, a lelkiismereted ellen kell aláírjál valamit, ennek ára van, ezzel megfognak. Úgy volt megfogalmazva, hogy gyakorlatilag el kellett ismerje, hogy vétkes volt abban, hogy imádkozott, vigyázott a nyájra, nem árulta el a nyáját stb.

– Abban az időben általában köztörvényes bűnökért ítélték el a politikaiakat is, hogy ne maradjon nyoma, tehát a rehabilitáció kétélű fegyver lenne?

– Amennyiben hozzányúlnának ezekhez az ítéletekhez, el kellene ismerjék, hogy koncepciós pereket gyártottak szalagon. Aki ellopott egy zsákot, vagy nem szolgáltatta be a terményt, annak pont olyan pert varrtak a nyakába, mint annak, aki hátgerinc okokból ült. Már nem tettek különbséget, és minden politikai osztálynak, a mostaniakig az volt az érdeke, hogy erre fátylat borítsanak.


Szóljon hozzá
CAPTCHA Image
Hozzászólt: jani / Kedd, 2014. május 13., 19.58 Válaszoljál rá! Válaszoljál rá!

Istenem ne haragudj rám mert nem tudom szeretni a komcsikat.
Hozzászólt: gezahofi / Péntek, 2009. április 24., 23.43 Válaszoljál rá! Válaszoljál rá!

.....pont, mint a tankfolyamon......

Jelen
Puskel Péter
Communitas
'