Péntek, 2017. december 15., 08.11
Egy nyugdíjas, aki a szakma örök szerelmese

Időskorunkban az emlékeinkből táplálkozni

A kicsiny esztergapadot alkatrészeként vásárolta vagy készítette el maga
A kicsiny esztergapadot alkatrészeként vásárolta vagy készítette el maga

Manapság, amikor a reményteljes EU-csatlakozást követően, néhány év alatt szinte teljesen felszámolták az ipari tevékenység minden formáját, kuriózumnak számíthat egy olyan személlyel beszélgetni, aki kiváló fémmegmunkáló szakemberként – szinte végigdolgozta a kommunizmust –, belekóstolhatott a rendszerváltás után behozott korszerű technikába, ráadásul manapság sem tud elszakadni a saját kezűleg készített esztergapadtól, a szerszámaitól.

 

Második otthona volt a Vagongyár

Betegh József esztergályosról nem túlzás azt állítani, hogy az Aradi Vagongyár egyik legjobb szakembere volt, aki 1954. szeptember 14-én került oda, hogy frissen érettségizettként esztergályosnak tanuljon. 

Mivel nagyon megszerette, gyorsan eltanulta a szakmát, színtiszta ötös – az akkori legmagasabb – osztályzattal végezte el az iskolát, segéd-esztergályosként IV. kategóriával azonnal gépet kapott a Mechanika részlegen. Nem sokáig maradt ott, mert a román légitársaság, a TAROM pilótákat toborzott, ezért jelentkezett Rónácon a vitorlázó repülősöknél. Ott mind az egészségi, mind az alkati vizsgálatoknak megfelelt, az első három között végzett, csakhogy Nagyszebenben kellett volna folytatnia a tanulmányait. Mivel azonban 1956-ban kitört a magyarországi forradalom, a civil pilótaiskolát katonaivá alakították, ahova nem kívánt beiratkozni. Tekintve, hogy katonai kiképzést is kapott, 19 évesen besorozták katonának 3 évre, Galacra, ahol felderítő iskolát végzett kiváló eredménnyel, aminek köszönhetően egy évvel hamarább szabadult. Újra a Vagongyárba alkalmazták, de most már a Főgépész részlegre, ahol 1995. május 29-ig dolgozott. Nagyon megszerette a szakmát, hiszen mindig különleges szerszámkészítő munkákat bíztak rá. Nem véletlenül írta róla a Jövő, hogy Betegh József, a szakma szerelmese. Nem csak anyagilag, erkölcsileg is elismerték kiváló munkáját. Tekintve, hogy az ötéves tervek teljesítésében állandóan élmunkás volt, 1973-ban Munkaérdemrenddel tüntették ki, ami egy szép prémiummal is járt. A rendszerváltás után azonban a Vagongyár megrendelők hiányában holtvágányra került, nem igazán volt munka és fizetés, ezért a jó szakembereket az újan alakult vállalatok elcsábították. Néhány jó szakember munkatársával maga is így került a Contor Zenner vállalathoz, amelyiknek a megalapítója, a Vagongyárból Németországba elszármazott Tudor Caracioni mérnök ismerte. Fájó szívvel hagyta ott a megszokott helyét, de a Zennernél is hamar megszokta, korszerű, új gépen készíthetett különféle szerszámokat.

 

Soha nem gondolt a nyugdíjazásra

Komolyan soha nem gondolt a nyugdíjba vonulásra, így történhetett meg, hogy egyik barátja figyelmezette: „Jóska, te idén ugye, nyugdíjba vonulsz…” Ekkor hasított belé a felismerés, hogy tulajdonképpen elérte a nyugdíjkorhatárt, ezért 2002. december 23-án nyugdíjba is vonult, 65 évesen, 48 év és 3 hónap ledolgozott munkaidővel. Még akkor is korainak tartotta, fájt a szíve, amiért éppen most kellett abbahagyni, amikor a Contor Zennerbe a legkorszerűbb szerszámgépeket hozták. Mert nagyon szerette a korszerű gépeket, azokon dolgozni. A munkát manapság, nyugdíjasan sem tudja abbahagyni, ma is dolgozik, méghozzá saját készítésű, átalakított szerszámgépen. A Vagongyárban eltöltött utolsó évek alatt ugyanis elkezdődött egyes szerszámgépeknek, gép-alkatrészeknek a kiárusítása. Élt a lehetőséggel, egy kisméretű esztergapadot, köszörűt, fúrógépet állított össze a beszerzett vagy elkészített alkatrészekből. Manapság a kertészkedés, a szőlő ápolása, a feleségétől kapott feladatok elvégzése után mindig a műhelyben köt ki, ahol a munkapad fiókjában lévő füzetébe rendszeresen bejegyzi az elvégzendő házi és kerti munkák mellett a barátok, az ismerősök kérésére elkészítendő fémmegmunkálást is. Sokszor azon kapja magát, hogy minden ok nélkül a műhelyben köt ki, ahol, ha éppen nem akad vasmunka, hát újra átnézi a címkékkel ellátott különféle dobozokban lévő szerszámokat, alkatrészeket, csavarokat, vizsgamunkákat. Köztük a 4 francia-kulcsot, illetve azokat a munkáit, amelyeket bizonyításként, ambícióból készített. Először egy 2,5 köbcentis repülőgép-motort gyártott, ami 11 ezer fordulattal, éterrel működött, ki is próbálták. Mivel nagyon szerette a gőzmozdonyokat, de a Neumann testvérek malmát hajtó hatalmas gőzgép is magával ragadta, három évig dolgozott egy miniatűr gőzgépen, aminek a piciny hajtókarjait, csapjait, sőt még a működőképes parányi fütyülőjét is maga készítette, esztergapadon. Most is üzemképes. Ha a műhelyben mást nem is tesz, előveszi a kedvenc szerszámait, amelyekhez olyan sok szép emléke fűzi. Újra letörli róluk a port, közben gondolatban mindannyiszor visszautazik az időben. Ebben nagyon sokat segít az élete során elkészített rengeteg fotó, amit sok más tudnivalóval együtt, a szép emlékű Kövér Gábortól tanult. Ő nem csak filozófus, hanem valóságos polihisztor is volt. Mindent érthető módon meg tudott magyarázni. Így történt az első találkozásuk alkalmával a Főgépész részlegen, ahol Kövér Gábor egy alkatrésznek az elkészítése végett kereste meg. Amikor az elkészült és elvitte a megrendelő asztalára, az szó nélkül megnézte, engedte őt elmenni, de az alkatrésszel hamarosan megkereste az esztergapadnál, mondván: „Te Mi Jóskánk – azért hívták így, mert a munkahelyi 11 Jóska közül ő volt a legfiatalabb –, neked tetszik ez a munka?” Hiába szabadkozott a modell és a méretek azonosságával, az kitartott az eredeti kérdés mellett, hogy tetszik-e neki? Visszakérdezett hát, hogy Gabi bácsinak miért nem tetszik? Akkor bevallotta, hogy maga is hibás, amiért nem mondta meg, hogy az alkatrész egy része látszik, ezért azt addig kell fényezni, mígnem fokhagyma szagú nem lesz – gondolt vissza az esetre nevetve. A Kövér Gábor által mondottakat most, 76 éves korában sem felejtett el: „Te, Mi Jóskánk, egy munkát úgy kell elvégezni, hogy az neked is tetsszen!” Még volt egy ilyen szállóigéje, amit éppen egy szakszervezeti ülésen mondott, éles vita után: „Ide figyeljenek elvtársak, a jó munkához idő kell, a rosszhoz viszont még több, mert újra meg kell csinálni.” Kövér Gábornak nagyon sokat köszönhet, a fotózást is, amit tőle tanult, a hozzá szükséges szerszámok elkészítésével együtt. Teljes fotólaboratóriumot hozott össze, ahol a kirándulások, a munkahelyi ünnepségek, a családi események minden jelentős pillanatát megörökítő fotók előhívása, nagyítása, az albumok összeállítása történt.

 

Hova lett az iparunk, a szakoktatásunk?

A fotóalbumainak a szelektált változata is 5000-nél több fényképet számlál. A fotókon megörökített sok emlék elemi erővel szokott feltörni benne. Így volt ez akkor is, amikor egykori magyartanárára, Ficzay Dénesre emlékezett, aki, mellesleg, az apjának jó barátja volt. Egyik náluk tett látogatása alkalmával azt mondta az apjának: „Ezt a gyereket a kerti almafára lábtól felfelé kötöm, mert számítgató. Ha adok neki egy tízest, úgy gondolkodik, hogy az két négyest kibír. Éppen ezért, ha bármilyen jól is felel vagy kiváló dolgozatot ír, arra én hetesnél nagyobb jegyet nem adok”. Ígéretét be is váltotta. Az érettségi utáni tízéves találkozón meg is kérdezte tőle, mi lett belőle. Amikor megtudta, hogy esztergályos, csak visszakérdezett: szereted a szakmádat? Ha igen, az a fő, hogy szeresd. A fotóalbumról is Ficzay Dénes mondta: „Gyerekek, gyűjtsétek magatok köré az emlékeiteket, mert öregségetekre azokból fogtok élni!”

Betegh Józsefnek tehát a hatalmas fotóalbuma segítségével van miből táplálkoznia, elindulhat a nosztalgia vonatán. Boldog embernek tartja magát: azt a Gerdát vehette feleségül, akit már 12 éves kora óta ismert, de csak akkor döntötte el, hogy elveszi, miután leszerelt és a November 7 Klubban meglátta őt táncolni. Júliusban ünneplik az 53. házassági évfordulójukat. A gyermekeik, Gerda és Zoltán Németországban élnek, összesen 4 unokájuk van, közülük azonban csak Adi él Aradon. Jó szakemberként azonban égő fájdalom számára, amiért a szakmát eltemették. Ha néhanapján kimegy az ócskapiacra szétnézni a szerszámok között, örömmel találkozik egy-egy régi szakival. Mindnyájan azt kérdezik: hol vannak az aradi híres üzemek, a szakiskolák, a szakoktatók? Hamarosan oda jutunk, hogy nem lehet egy szakképzett esztergályost, maróst vagy bármilyen szakembert találni, miközben a megalapozott szakismeretekre, hagyományokra alapuló egész iparunk már csupán futószalagon dolgozó, betanított munkásokat feltételez. Nem is létezik már csak a munkahelyi ünnepségeken készült fotókon, illetve az emlékeinkben, amelyekből idős korunkban táplálkozunk, élünk.


Szóljon hozzá
CAPTCHA Image

Jelen
Puskel Péter
Communitas
www.mti.hu
www.hirkereso.ro
www.hirtv.hu