JelenHaz
Vasárnap, 2019. május 19., 18.12
150 éves a temesvári magyar nyelvű lapkiadás

Kényszerű elkésettség

Kényszerű elkésettség
Kényszerű elkésettség

A gazdasági erejéért csodált és irigyelt Temesközben a magyar kultúrának ritkán voltak tartósan kedvező csillagállásai. A történelem durva sorscsapásai újra és újra elpusztították, amit a fényes elmék ezen a tájon megteremtettek. Kevésszer adatott meg az írott szó itteni munkásainak, hogy országos jelentőségűvé emelkedve hosszabb távon irányítók, példamutatók lehessenek. Pedig a tudománynak, a művelődésnek, a művészeteknek számos nagysága született itt, indult innen, hogy aztán más tájak büszkesége, a nemzet és az emberiség örök értékű alkotója legyen.

A középkorban jelentős gazdasági, katonai és művelődési központnak számított Temesvár. Károly Róbert király az akkori Magyarország fővárosává tette, a Hunyadiak fényt és csillogást hoztak a virágzó déli országrész legjelentősebb várába. Az 1552-től 1716-ig tartó török uralom viszont a lakossággal együtt kiirtotta, vagy elűzte a kultúra munkásait, fáklyahordozóit is. Majd az osztrákok tartották távol, tiltották ki Temesvárról a visszatelepülni kívánó magyar lakosságot. Csak lassan erősödött a magyar elem a tájegységen, de az 1848-as forradalmat megelőző évtizedekben már minden tantárgyat magyarul tanítottak az iskolákban, és 1840-től a városi jegyzőkönyveket is magyarul vezették. A szabadságharc leverése után azonban, már 1849 szeptemberében eltávolították a magyar utcanévtáblákat, betiltottak minden magyar feliratozást, az iskolákból száműzték a magyar nyelvet. A Temesi Bánságnak és Szerb Vajdaságnak nevezett koronatartományban magyar lapkiadási engedélyre még gondolni sem lehetett.

Közel egy évtizeddel később, 1858-ban, amikor kezdett bebizonyosodni az osztrák abszolutizmus tarthatatlansága, a mesterségesen létrehozott tartomány életképtelensége, Pesty Frigyes magyar hetilap engedélyezését kérte a hatóságoktól. A későbbi jeles történész csak azzal a feltétellel indíthatta meg lapját, a Delejtűt 1858. július 6-án, ha a politikai tárgyú írásokat teljesen mellőzi. Az első és egyetlen délvidéki magyar lap, “a tudomány, az anyagi érdek és a szépirodalom közlönye” munkatársul megnyerte a kor legjelesebb íróit és publicistáit, színvonalban és jelentőségben pedig a pesti lapokkal is felvette a versenyt. Szellemiségét jeligéje is tükrözi: “Csak az a nemzet vész el, mely önmagát elhagyja.” Rendszeresen közölt értekezéseket tudományos, történelmi és gazdasági kérdésekről, tárcarovata elbeszéléseket, regényeket és útleírásokat foglalt magába, a heti szemle rovat az országos, a temesvári újdonságok a helyi híreket tartalmazta. Egyes számokban volt levelezés, valamint irodalom és művészet rovat is. Bár nyíltan nem politizált, a lapot a hatóság többször megintette, a kéziratokat elkobozta. Pesty a lapot politikai napilappá szerette volna változtatni, erre viszont engedélyt nem kapott. Az 1860-as fordulat, a tartomány Magyarországhoz való visszacsatolása ezt is meghozta, ám Pesty már nem élt ezzel a lehetőséggel. Újaradon országos képviselővé választották, így elhagyta Temesvárt. Az ekkor már hetente kétszer megjelenő Delejtűt Eöttevényi Nagy Ferenc vette át, akinek politizálása nem tetszett az olvasóközönségnek, ő is megvált a laptól. Az utolsó számokat Hazay Vilmos, a kiadó szerkesztette. A Delejtű utolsó száma 1861. július 23-án hagyta el a nyomdát.

A Delejtű megszűnése után hosszú ideig kellett várni, míg Temesváron ismét magyar lap látott napvilágot. 1869-ben alapította Kun László a havi, majd kéthetenként megjelenő egyházmegyei közlönyt, a Csanád c. folyóiratot. Az egyházmegyei érdekek védelmébe létrehozott kiadványt két évig Csiky Gergely szerkesztette.

A 19. század utolsó évtizedeiben egyre többen érezték Temesváron egy politikai napilap szükségességét. Tervek voltak ugyan, előfizetési íveket is kibocsátottak, de a próbálkozások nem jártak eredménnyel. Végül 1872-ben Ormós Zsigmond pártfogásával és anyagi támogatásával (ő tette le a napilap alapításához szükséges 10 000 forint kauciót) magyar politikai napilap indult, a Temesi Lapok. A Deák-párti szellemben szerkesztett politikai és közgazdasági újság Délmagyarországi Lapok, majd Délmagyarországi Közlöny, a trianoni békediktátum után Temesvári Újság címen hosszú évtizedekig irányította a tájegység gondolkodását.

A századvég túláradó laptermése

Az 1870-es évek végétől egymást érték a lapalapítások. Történelmi, régészeti, természettudományos kiadványok mellett a gazdasági és társadalmi élet sokféle területét érintő szakközlönyök, szélesebb olvasótábort megszólító ismeretterjesztő, sőt humorisztikus lapok jelentek meg a sajtópiacon. Többségük alig érte meg az egy-két évet. A Magyar Méh (1877) a dél-magyarországi méhészek szakfolyóirata volt, a Havi Közlöny (1878) a lelkipásztorokhoz szólt, a Délibáb (1881) ifjúsági folyóirat volt, a Temesvári Hírlap (1882) humorisztikus, szatirikus és társadalmi hetilap, majd vasárnaponként megjelenő képes lap, a Napi Közlöny (1886) az orvosok, az Egyesüljünk (1886) a bírósági végrehajtók részére készült. Újabb napilap-alapítás ötlete is felmerült, de a Délmagyarország (1887) c. újság heti három megjelenéssel is hamar befejezte pályafutását. A Délvidéki Szemle (1891) és a Délvidéki Ellenőr (1893) társadalmi, közművelődési lapoknak sem sikerült hosszabb pályát befutniuk. Ez utóbbi Kópé címmel képes-humorisztikus melléklapot is megjelentetett 1895-ben. Címükkel jelzik tartalmukat és célközönségüket a következő kiadványok: az Állatvédő, a Lelki Vigasz, a Gyorsírászati Hírlap, az Élclapok, a Velocitas (kerékpározási sportközlöny), a Délvidéki Turista, a Délvidéki Tanügy, a Délvidéki Sport, Közgazdaság (mezőgazdasági és lótenyésztési közlöny), és még folytathatnánk a sort. A Temesvári Napló minden politikai párttól független, második napilapja szeretett volna lenni a városnak, de érdeklődés hiányában két hónapig jelent meg csupán 1898-ban.

A századvégi sajtókiadványok színes kavalkádjából tudományos igényességével és szép kiállításával messze kiemelkedik a Rózsa-Újság kertészeti szakfolyóirat. Pécsett alapították, 1893-ban került Temesvárra, ahol a nagyhírű műkertész, Mühle Vilmos szerkesztette. Évente hat füzetet adott ki, minden füzethez színes műmelléklet tartozott, amely egy vagy több rózsafajt tüntetett fel, ezenkívül a szöveg között is számos kertészetre vonatkozó képet közölt. A Rózsa-Újság páratlan volt a maga nemében. Célja a rózsafajok és nemesítésük megismertetése, a rózsák védelme és gondozása, de foglalkozott a lap általános kertészettel is. A cikkek szakszerűek voltak, a mellékletek művésziek. A temesvári szakfolyóirat jó hírnévnek örvendett a magyarországi és a külföldi lapok sorában. Olvasói közé tartozott József főherceg is. A folyóiratnak 550 előfizetője volt, ami igen tekintélyes szám egy vidéki lapnál, anyagi egyensúlyát mégis nehezen tudta tartani, kivált a műmellékletek magas előállítási költségei miatt. A lapnak német nyelvű változata is megjelent Rosen-Zeitung címen. A Rózsa-Újság 1896-ig tudta fenntartani magát. A nagyváradi Holnap mintájára létrejött Dél-csoport fiatal költői, műfordítói és prózaírói adták ki 1910-ben a 11 lapszámot megért Magyar Dél című havi folyóiratot, amely elsőként jelentette meg nyomtatásban Ady Endre két eredeti versét.

Jellegzetessége volt a temesvári lapkiadásnak, hogy az első világháborúig számos kétnyelvű, magyar–német kereskedelmi, hirdetési, kiállítási újság is napvilágot látott hosszabb-rövidebb ideig. Országos és nemzetközi rangra és tekintélyre emelkedett a Járosy Dezső szerkesztette szakfolyóirat, az 1917-ben alapított Zenei Szemle, amelynek többek között Bartók Béla, Kodály Zoltán, Szabolcsi Bence, Molnár Antal is munkatársa volt.

Útkereső kísérletek

Az első világháború után átrajzolták Európa térképét, Magyarországét pedig különösképpen. A bánsági magyarság a szellemi ütőerektől leválasztva, anyagi eszközeiben megfogyatkozva próbált talpra állni, írástudói pedig a nyelv és a kultúra megőrzésére és művelésére kutatták az új lehetőségeket. Számos jobb sorsra érdemes ötlet, kezdeményezés futott zátonyra a kezdeti években, de még a két világháború között is. A toll lovagjai, írók és publicisták áldozatot vállalva is megtették a tőlük telhetőt. A Temesköz magyarságának négy hosszabb életű napilapja volt: a Temesvári Hírlap, a Déli Hírlap, a 6 Órai Újság és a Friss Újság, emellett több hosszabb-rövidebb életű kiadvány, lapalapítási kísérlet mutatja, hogy nem a szellemi erőben s tettrekészségben volt hiány. Cenzúrával, gáncsolással, fásultsággal, tőkehiánnyal küszködve keresték a lapalapítók és szerkesztők az utat az olvasók felé. Az egyik első próbálkozás a szociáldemokrata párt temesvári lapja, a Gárdos Miklós szerkesztette Népakarat (1919), amelynek a Kassák Lajos Ma folyóiratában indult avantgardista költő, a temesvári Reiter Róbert is munkatársa volt, hamar befejezte pályafutását.

1919 áprilisában indult útjára Herczog Nándor, Endre Károly és Preisz Alfréd szerkesztésében az Ébredj! című revü, amely alcímében “az emberi méltóság és a szabadság lapjának” vallotta magát. A haladó szellemű békepárti lap mindössze két számot ért meg. Az első számban magyar fordításban közölték a francia írók és tudósok L’Humanitéban megjelent békefelhívását, amelyet elsőként Henri Barbusse és Romain Rolland írt alá. A második számban forradalmi meggyőződésük bizonyságaként Richard Wagner 1849-ben írt “Az ember és a társadalom” című eszmefuttatását közölték. Itt jelent meg Endre Károly a “Kozmosz és az ember” című cikke, amely a világmindenség harmóniájának példájára a megértés, a testvériség, az emelkedett erkölcs és a racionalitás érvényesülését szorgalmazta a háború által felzaklatott emberi társadalomban. A katonai cenzúra az elkészült harmadik szám terjesztését betiltotta.

1920-ban újabb színvonalas temesvári lap, a Szemle próbált utat törni magának, de csak két számot ért meg. Alapítói: Vértes Tivadar, Endre Károly, Fémes László, Péter Alfréd a szerkesztés munkájába a kiváló magyar költőt, Tóth Árpádot is bevonták. Az ő feladata lett volna a budapesti munkatársak írásainak begyűjtése és Temesvárra irányítása. A Szemle az akkor születő romániai magyar irodalom több folyóiratához (Magyar Szó, Tavasz, Napkelet, Pásztortűz, Zord Idő) hasonlóan vegyes profilú, a magyar irodalom, a tudományosság, műveltség és közgondolkozás erős kisugárzású gyújtópontjává kívánt válni. Nemcsak a több nemzetiségű Bánság íróit, tehetségesebb tollforgatóit szándékozta összefogni, hanem “a békés boldogság” beköszöntében bízva, a legjobb írókat és tudósokat próbálta megnyerni a “tiszta kultúra újjáélesztése” felelősségteljes ügyének.

A szerkesztők írásai mellett Babits Mihály és Tóth Árpád műfordításait, Szép Ernő költeményét, Tabéry Géza és Pásztor Árpád novelláit, dr. Ferenczy Sándor és dr. Silberstein Adolf tanulmányait közölte a folyóirat. A folyóirat címlapját Krausz Albert festő- és építőművész készítette. A tulajdonos főszerkesztő, Vértes Tivadar hozzá nem értése, valamint anyagi gondok miatt a harmadik szám már nem került ki a nyomdából.

A fiatal Endre Károlynak nem  szegte kedvét az Ébredj! és a Szemle kudarca, egy harmadik kérészéletű lapban is közreműködött. Andreas álnéven elvállalta a Fajankó című illusztrált élclap irányítását, amely a népszerű temesvári karikaturista, Kóra-Korber Nándor kiadásában jelent meg.  A könnyed, heltais hangütésű írások, neves képzőművészek (Gallas Nándor, Varga Albert, Kóra-Korber Nándor és Kristóf-Krausz Albert) igényes és vonzó rajzai, karikatúrái ellenére a lap csak néhány hónapot, és mindössze 11 számot élt meg. 

Nem jártak több szerencsével az Esti Lloyd, A Nap, a Heti Magazin, Az Új Ember, a Tíz Perc, a Szelektor szerkesztői sem, áldozatul estek a sajtópiac kíméletlen törvényeinek.

Országos lapok árnyékában

Az 1940-es években, majd a második világháború utáni időszakban a helyi sajtókiadványok száma megcsappant. Központi elgondolások szabtak határt a helyi kezdeményezéseknek. A két világháború között sikeres szerkesztőként működő Franyó Zoltán író és műfordító a 6 Órai Újság folytatásának szánta a Magyar Néplap c. napilapot, amely hamar elérte az 50 ezres példányszámot, de csak másfél évig tudott fennmaradni. Brázay Emil megpróbálta feltámasztani a két világháború között népszerű bulvárlapját, a Toll c. kiadványt, de hamar kudarcot vallott. Nem tudtak hosszabb távon kisugárzó erővé válni a helyi irodalmi és művelődési lapok sem.  Az Írószövetség temesvári fiókjának lapja, a Bánsági Írás 1949-ben lendületesen indult Dimény István, Ferencz László és Szász Márton külön meg nem jelölt szerkesztésében. A második szám csak 1951-ben követte az elsőt. Munkatársai Anavi Ádám, Bálint Izsák László, Endre Károly, Erdélyi Izolda, Drégely Ferenc, Gáspár Tibor, Kubán Endre, Franyó Zoltán, Szobotka András voltak. A lap közölte a helyi és bukaresti román és német írók alkotásait is. A továbbiakban, néhány antológiát nem számítva, a helyi irodalom közös jelentkezése alig létezett. Hosszú évtizedekig az engedélyezett helyi pártlap (Szabad Szó napilap) és az országos sajtókiadványok voltak az újságolvasó közönség “szellemi fogyasztási cikkei”.

Az 1989-es eseményeket követő megújhodás felélesztette a helyi kezdeményezések szunnyadó parazsát.

A Heti Új Szó lépett a megyei pártlap örökébe, mellette pedig néhány ígéretes kezdeményezés mozgósította a helyi értelmiségieket. Józsa Ödön az Új Szó munkatársa szerkesztette a lap rövid életű szórakoztató mellékletét, a Bagoly c. kiadványt. Pogány András szerény kísérletet tett a Temesvári Hírlap feltámasztására, Szegeddel együttműködve jelent meg a kérészéletű Délvilág. A helyi irodalom ismét időszakos kiadványban mutatta fel termését. Az Ezredvég c. negyedévenkéntire tervezett igényes folyóiratnak azonban az 1990-es évek elején, két esztendő leforgása alatt mindössze csak négy száma látott napvilágot. Anyagi eszközök hiányában szűnt meg. Hiánypótló volt az Erdélyi Kárpát- Egyesület bánsági szervezetének néhány turisztikai tárgyú füzete, az Útjelző is. Sem ezek, sem még néhány szellemes, ígéretes kezdeményezés támogatók, anyagi források hiányában nem tudott megkapaszkodni, gyökeret ereszteni.

A regionális jellegű lapjaink mellett vannak azonban rendszeresen megjelenő, kisebb olvasótáborhoz szóló civilszervezeti, egyházi, ifjúsági kiadványaink, amelyek frappánsan bizonyítják a térség szellemi erejét és írott szó iránti igényét.

Sajnos, terjedelmi okokból nem térhettünk ki Lugos, Zsombolya, Nagyszentmiklós, Buziásfürdő, Detta, Csák és más települések hasonlóan fontos sajtókiadványaira.


Szóljon hozzá
CAPTCHA Image
Hozzászólt: Szalma György / Szerda, 2014. október 22., 17.40 Válaszoljál rá! Válaszoljál rá!

Ideje lenne felhagyni azzal a tévhittell hogy a Temesköz őshonos református lakóságát a török tette tönkre1718 ig..Ismert tény,hogy a török a keresztény vallás gyakorlását megengedte.1718 után a temesköz 60 évig a bécsi katonai tanács parancsnoksága irányitotta a német betelepitést.Szatmárban a német telepesek mellett az öshonos református lakóság helyben maradt,Temesközben a magyarok nem maradhattak, házaikba telepeseket raktak,.A bizonyitékok rendre elő kerülnek,az 1769-es nagy léptékű katonai térkép pl.a Tisza-Maros szögből látható a sürün lakott terület régi magyar falvakkal,A katonai hatalom 60 évéről nincsenek monografikus adatok.A Csanádi Püspökség csak a Tiszán túl volt hatásköre,1778 ig a Temesközt a Habsburgok nem számitották magyarországi területnek.Az a sok szép mese a mocsár lecsapolásról a Temesen és a Bégán megtörtént 1902és1912között.

Jelen
Puskel Péter
Communitas
'