JelenHaz
Vasárnap, 2019. május 26., 00.51

Letették a szólantot

Letették a szólantot
Letették a szólantot

Kevés pedagógus házaspárnak adatott meg, hogy több évtizeden keresztül ugyanabban az iskolában oktassanak. Az pedig még kevesebbnek, hogy a férjnek néhány éven keresztül felesége az igazgatója is legyen.

Állítólag, amennyiben a házastársak ugyanabban a szakmában dolgoznak és ez a világ szeme előtt zajlik, mint például, tanárok, színészek esetében, akkor előbb-utóbb, a sikerek vagy kudarcok miatt a személyes kötelékek szép sorban elpattannak. Vagyis csak nagyon kevés házaspárnak adatott meg, hogy ennyi „negatív behatás” ellenére boldog párkapcsolatban éljenek azután is, hogy a postás hazahozta első nyugdíjukat.

Ilyen ritka házaspár Pécskán Beke Rozália és Beke István.

Kicsit azért feszegetem, hogy az iskolai gondokból mennyit vittek haza, hogy azért maradjon hely a hétköznapi élet számára is. Rozália szerint „otthon másképp, csillapodottabban beszéled meg a benti dolgokat”, és elismeri, volt az egészben egy jó adag monotonitás, hisz amióta ismerik egymást, ugyanabban az iskolában tanítottak, „együtt mentünk reggel iskolába, együtt a gyűlésekre”. István megjegyezte, otthon „próbáltuk mellőzni az iskolai kérdéseket”, és abban egyetértettek, hogy volt előnye és hátránya is, de ha vonalat húznak, akkor „az egész dolog pozitívan alakult”.

Ágya

István 1965-ben végezte magyar nyelven a marosvásárhelyi főiskolát, és pécskai lévén, igyekezett egy közeli települést választani a matematika oktatására. Ágyára bökött a térképen, ahol ő négy évet tanított, a marosvásárhelyi születésű magyar-román szakos felesége egy évvel később követte. Mai napig szeretettel gondolnak a kis magyar falura, ahol saját bevallásuk szerint úgy kezelték őket az idősebb kollégák, mintha gyermekeik lettek volna. Sorban buzognak fel az ágyai emlékek, amelyeket később, egy-egy visszalátogatás alkalmával melengettek. Felelevenítették Koncsek igazgatót, akivel később is tartották a kapcsolatot, az ismerős-ismeretleneket, akik megszólították őket Ágyán.

– Fiatalként volt a legjobb, és Ágyán mi voltunk a legfiatalabbak – futotta végig az évtizedeket István.

Hogy miért volt akkor a legjobb? „Egyszerűbb volt az élet, könnyebben közvetlenebbül el lehetett intézni mindent. A tanügyi főinspektor, Aurel Mercaş ha kijött, megkérdezte, hogy vagytok, nem kell tűzifa? A vezetők közvetlenebbek voltak, jobban ráértek foglalkozni az emberekkel, sokat beszélgettünk”– osztotta meg a receptet velünk.

Pereg

– Valaki mindig átkért, akart bennünket. Amikor Ágyáról eljöttünk, három lehetőség adódott, ahova hívtak bennünket az igazgatók: Simonyifalva, Fazekasvarsánd és Pereg – mesélte István, ezzel is megerősítve, amit korábban mondott az egyszerűbb hétköznapi életről, hisz próbálna csak ma egy iskolaigazgató „átkérni” pedagógust.

– Létezett kiskapu, amit úgy hívtak, hogy „iskolaérdek”. Erre hivatkozva elintézhette a tanfelügyelőségen a kiszemelt tanárok áthelyezését, mutatott a kulisszák mögé Rozália, jelezve, hogy azért a szocializmus bástyáin is voltak repedések.

Pereget pedig nem bánták meg, hisz 21 évig tágították a gyermekek világát itt, ebből István tizenkét évig kultúrház-igazgató is volt. Szívesen emlékeznek vissza a peregiekre, s állítják, minél kisebb egy közösség, annál jobb az esély az összefogásra, minél nagyobb a közösség, több a széthúzás, mert ott már érdekcsoportok vannak. És Peregen annak idején pezsgő közösségi élet volt.

Pécska

Jól érezték magukat Peregen, mégis szerettek volna közelebb kerülni István szülővárosához. Csakhogy a rendszer betapasztott néhány rést a bástyákon.

– Volt egy érdekes periódus a ’80-as években, amikor már nem lehetett egykönnyen átkérezkedni másik iskolába – idézte fel István az eseményeket. – Mégis adódott lehetőség, az úgynevezett katedracsere, és mi ezt akartuk kihasználni. Kocsik József ugyanis, aki korábban Pécskán tanított, a ’80-as években Aradon a kultúránál dolgozott, és ő javasolta, hogy mivel úgysem oktat, neki mindegy, melyik iskolában van „helye, cseréljünk. Én megyek az ő címzetes helyére Pécskára, ő pedig Peregre. Mert ha az illető nem is tanított, helyét fenntartották. No, de nem sikerült. Mi volt a kifogás: Jóska bácsi „passzív” tanár, én pedig „aktív” tanár voltam, és mi nem cserélhettünk. Végül a forradalom oldotta meg a kérdést, 1990-től már szabadon lehetett mozogni, felszabadultak a fenntartott helyek, és simán, kérvénnyel átjöttünk Pécskára, ahol feleségem aztán igazgató is lett. Szóval, megcsináltuk a kiskört a megyében.

Reformok és magyar gyerekek fogyása

Négy évtized alatt Rozália és István pedagógusi hátán számtalan reform végigdübörgött, igaz, a vastagja 1990 után jött.

– A rendszerváltás előtt egyetlen nagy reform volt, amikor bevezették a kötelező tíz osztályt – emlékezett István. – Másik reform, amikor megtiltották, hogy tanítói diplomával V-VIII.ban oktassanak. Amikor mi kikerültünk Ágyára, csak nekünk volt tanári végzettségünk, és még egy házaspárnak, de hasonló volt a helyzet Peregen is.

– És elcsíptük a ’80-as években ezt az antianalfabetizmus programot, hogy mindenkinek iskolát kellett végeznie – mesélte Rozália. – Nagyon élveztük az esti oktatást, egész napi munka után jöttek a traktoristák, hogy tanuljanak, másképp nem kaptak béremelést. Nem volt könnyű.

A szocialista reformok eredményei azonban alig csíráztak ki.

– Azt vártuk, mi pedagógusok, hogy egy-egy reform után a gyerekeknek könnyebb legyen, de nem így történt, sőt állandóan bővítették a tananyagot. Milyen szép volt a ’80-as években, hogy felvételi alapján az iskolák kiválogathatták maguknak a diákokat, aztán most bevezették a tesztrendszert, ami kiöli az igazi vizsgaszellemet, a szelekciót.

És ezzel óhatatlanul elérkeztünk a magyar oktatáshoz. István szerint hiába forgatják a felvételi módszereket, a magyar iskolákban egyre fog a gyerekek száma. Pécskán is azért szűnt meg a magyar IX.XII., mert nem volt elegendő gyerek. „Most hasonló a helyzet a Csikyben, évről évre kevesebb a diák, hisz mi, vidéki iskolák is ellátjuk tanulókkal.”

Rozália keserűen tapasztalja, a mai napig él a szülőkben a mentalitás, hogy „ha román iskolába adom a gyereket, jobban érvényesül. Pécskán, például, a Gh. Lazărban a három román ötödikből, ha összerakod, kijön egy magyar osztály. Ez az érvényesülés miatt van így.”

István az egyre szaporodó vegyes házasságokat említi, amelyekben, tisztelet a kivételnek, a gyereket románba adják. „De költözött Pécskára olyan székely család, amelyben a szülők alig beszéltek románul, ám a gyereket román iskolába íratták. Előfordult hogy a gyerek nem érezte jól magát a román iskolában, a szülő áthozta magyarba, a szülő pedig bejött panaszkodni, miért kap a gyerek itt hatosokat, mikor a románban kilenc, tízesei voltak. És akkor megmagyaráztuk, hogy ott nem a tudás alapján értékelték a gyerek teljesítményét, hadd ne részletezzem tovább, mi, miért történt. A legfájóbb, ha mindkét szülő magyar és románba adják, de tapasztalatunk szerint, ha a szülőnek érettségije van, műveltebb, akkor nem adja románba.”

Gyerekek változása

Azt mondják, a gyerek, a bárhol a világon ugyanolyan gyerek, legfeljebb a bőre színe és az anyanyelve más. A jelek szerint azonban a hazai politikai-társadalmi változások alaposan átgyurmázták a mentalitásokat.

– Amikor átköltöztünk Pécskára, azt mondták nekünk, nehogy azt higgyétek, hogy itt a kerítést kalácsból készítették. Mi úgy jöttünk ide, hogy egy nagy tanári közösségbe csöppenünk, megváltjuk a világot – lapozta fel Rozália pályájuk utolsó állomásának kezdeteit. – Azt mondják, Ágya vagy Pereg zártabb magyar közösség, mint Pécska, viszont én azt tapasztaltam, hogy nagyobb a tiszteletadás a gyerekek részéről. Ég és föld a különbség tiszteletadás között Pécskán, és ami volt Ágyán vagy Peregen.

István egyszerű embereknek ismerte meg az ágyaiakat, peregieket, akik soha nem kopogtak be az iskolába számon kérni, miért adtak négyest a gyereknek, miért fenyítetted, vagy egyszerűen miért követelted meg a fegyelmet. Állítják, régebben a szülők többet törődtek a gyerekekkel, jobban rábírták őket a tanulásra, jobban ellenőrizték munkájukat.

– Pécskán a ’90-es években keményebben odatették a gyerekeket, mint 2000 után – jelezte a rendszerváltás egyik negatív hatását István. – Igaz, nem egyforma az osztályok összetétele, egyik évben jobb, következőben gyengébb a „termés”, de szerintem a gyerekek hozzáállása a tanuláshoz a szülőktől függ.

Rozália megemlíti, hogy volt egy felmérés arról, ki a hibás az erőszak terjedéséért az iskolákban, és a megkérdezettek 90 százaléka a szülőket jelölte meg, hisz a nevelés onnan indul, a napjának nagy részét a gyerek otthon tölti.

„Szerintünk eltolódtak a dolgok az anyagiak irányába. Vagy a hajsza, vagy a megélhetés miatti több munka miatt a gyerek háttérbe szorul.”

Életmodellek

Állandó vitatéma szülők és iskola között a kötelező egyenruha visszaállítása.

– Nagy kár, hogy megszüntették az egyenruhát. Főleg 2000 után, anyagi szempontból óriási lett a különbség az osztályok között, rétegeződött a lakosság, a középosztály egyre inkább lemarad a felső osztálytól – magyarázta István. –A szülők ezt gyakran szóvá tették, hogy ők nem tudnak annyit venni a gyereknek. Ne legyen persze pont ugyanolyan az egyenruha, mint régen, de valamiképpen ezt rendezni kell, az iskola nem divatbemutató.

Az egyenruha az iskola védjegye, Európa nyugati felében, főként Angliában ennek mai napig őrzött hagyománya van.

Rozália szavaiból kiderül, már a tanár-diák viszony sem olyan, mint korábban.

– A tanári kar az én időmben sokkal közelebb állt a diákhoz, mint most. Most túl nagyok az elvárások a gyerekkel szemben, és a tanárnak kötelessége átadni az anyagot, nem marad idő kisebb-nagyobb beszélgetésekre, hogy magához vonzza a gyereket. Az osztályfőnöki óra kevés a beszélgetésre, a közeledéshez.

István szerint az oktatási, vizsgáztatási módszereken is gyökeresen változtatni kellene, hisz „régen, ha főiskolára, egyetemre akartál menni, sokkal többet kellett tudjál, mint manapság. A magánegyetemekről szalagon jönnek ki a diplomások.”

Rozália a szóbeli vizsgák kiszorulását hiányolja, „mert helytelen a csak szóbeli vagy csak írásbeli vizsga, hisz egyik jobban ír, a másik jobb beszédben. Ezért volt szóbeli és írásbeli vizsga, és a két jegyet összeadták. A szóbelin a tanár többet elbeszélgetett, jobban belemélyült a tananyagba, felmérte a vizsgázó tudását. Az egyetemi felvételin is a mi időnkben nem számított, az abszolváló vizsga eredménye, csak az, hogy a vizsgán mit produkáltál. De az, hogy beikszeld a választ irodalomból, szerintem nagy badarság. Honnan tudjam meg, van-e kifejezőképessége a gyereknek? Így mechanikus az egész, mint a lottózás. Az anyagot is szárazon állítják össze, tiszta kérdés-felelet az egész, el sem kell olvassák a regényeket, novellákat.”

István saját tantárgyát, a matematikát említi: „Szoktam matematika vizsgadolgozatokat javítani, az ikszelésnél mindenki egyforma, megkapja az ötöst, ám egy gúlát már nem tudnak lerajzolni.”

Aztán témát váltana, feleségére néz, de mégis kimondja, hogy szerinte a tanügy elnőiesedett.

– Kellene több férfi, aki tartaná a fegyelmet. Nem mondom, hogy a férfiaknak nagyobb a tekintélyük a gyerek előtt, de most jönnek a fiatalok, lebratyiznak a gyerekekkel, oda a tekintély – említ egy másik, számára furcsa jelenséget. – Sajnos a gyerekkel való kapcsolatot úgy gondolja a fiatal kolléga, hogy túl közel engedi magához, és amikor meg akarná szorítani, már késő. Nem készítik fel arra, mi várja az osztályokban, hisz ők is ezt a szisztémet járták ki. A főiskolán, egyetemen kapsz egy modellt az oktatásra, de tapasztalatot az idősebb kollégáktól szerzed meg.

Ekkor úgy éreztem, mindkettőjüknek hiányzik az iskola, a diákok, a tanítás, hisz négy évtized táblára írt életet képtelenség egy krétás, nedves szivaccsal letörölni. De István megnyugtat, hogy bizonyos mértékig belefáradtak 43 év alatt, és most jól esik mást is csinálni a ház körül, a családban.


Szóljon hozzá
CAPTCHA Image

Jelen
Puskel Péter
Communitas
'