Megfakult ragyogás

Hunyad – A romlás útjára jutott a XIX. század Hunyad megyei gazdaságának legragyogóbb vállalkozása is: a Nyugati érchegységben működő arany-, ezüst- és egyéb nemesfémbányák, amelyeknek kitermelése szintén a római korig nyúlik vissza. A XIX. században Brádon működtették Európa legnagyobb aranyérc-zúzdáját.

A rudai 12 Apostol bányaüzemnél 1895-ben összesen 548 kilogramm tiszta aranyat termeltek ki, ami akkoriban a világelsők közé emelte az érchegységi bányát. A szomszédos Kőrösbányán szintén már Hunyadi János korából írásos emlékek igazolják a jól jövedelmező aranybánya létét. Valamivel délebbre, a nagyági, csertézsi aranybányák nyomaira bukkanunk. A közvetlen szomszédságukban fekvő Hondolon is a századfordulón még jól jövedelmezett Bornemiszsza Tivadar Regina nevet viselő aranybányája. Csertézsen 1884-ig aranyolvasztó kohó működött, Nagyágon pedig 1895-ben a magyar királyi és társulati bányamű még 75 kilogrammnyi aranyat termelt. Az első világháború után azonban mindezen bányák hanyatlásnak indultak.

Zsil völgye, a fekete gyémánt hazája

Bár társadalmi vonatkozásban az érchegységi bányák megszűnésénél nagyobb “földrengést” hozott a Zsil-völgyi bányák átalakulása, ezeknek még nem fellegzett be teljesen. A XVIII. század óta ismert széntelepeket 1840 körül a Hoffmann testvérek és Maderspach Károly vette mívelés alá. A századfordulón a Salgótarjáni-Zsil-völgyi részvénytársulat vette meg a bányákat, lendületes fejlődést biztosítva ezeknek. Igaz, az akkor itt dolgozó 2200 alkalmazott helyén ma 11 ezren dolgoznak egy időközbeni erőszakos létszámduzzasztás, majd drasztikus leépítési folyamat nyomán. Hiszen a XX. században itt is reális kapacitásánál nagyobb mértékben duzzasztották fel a bányaipart, a német, cseh, székely és szilágysági bányászok mellé tömegesen telepítve Kárpátokon túliakat, teljesen megváltoztatva a hagyományos bányásztársadalom jellegét. Jelenleg a hajdani bányák fele bezárt és konzerválás alatt áll.

A kommunista idők nagy álma, miszerint a Zsil-völgyi bányászfeleségeknek könnyűipari egységet kell létesíteni, hogy ők is dolgozhassanak, hamar befuccsolt. Lupényban a múlt század derekán létesítették nagy befektetéssel a műselyemgyárat, ami 1989 után egyike volt a leghamarabb széteső gazdasági egységeknek.

A könnyűipari vállalkozások ugyanis évszázadok óta Hunyad megye középső, illetve nyugati részén vetették meg a lábukat: a megyeszékhelyként működő Déván, de mindenekelőtt a kézműves céheiről ismert szász vidéken: az 1224 körül alapított Szászvároson és környékén.

Szászváros kézműves céhei közül a bőrfeldolgozó műhelyek élték túl az utóbbi századot. Bár néhányan végig megmaradtak kisiparosként, az immár 85 éves múlttal büszkélkedő, időközben államosított nagy bőrfeldolgozó vállalat sok kis műhelyt bekebelezett. A sokáig jól jövedelmező bundagyár azonban az utóbbi évtizedben hanyatlásnak indult, pár éve szétesett kisebb vállalatokká. Jelenleg Szászvároson legalább 25 bőrfeldolgozó kis- és középvállalkozás működik.
 
Gombgyár, kőbánya, ásványvíz

A megyeszékhelyen kevésbé voltak hagyományos foglalkozások. Ez a város mindig is a szolgáltatási és kisiparosi szférára támaszkodott. Gyakori volt a nyomdász-vállalkozó: a századforduló újságainak hasábjain egymást túllicitálva hirdeti magát a Corvin nyomda, Laufer Vilmos nyomdája, majd a 30-as, 40-es években a Patria nyomda. De nem hiányoztak a városból a kisebb gyárak sem. Gyermekkoromban még a zárdatemplom utcájával szemben gombgyár működött – emlékszik vissza a helytörténetben jártas Barra Árpád nyugalmazott tanár. Szintén gyermekkori, két világháború közötti emlékként eleveníti fel a mai tűzoltóság helyén álló sörgyárat, melyről annak idején az utcát is elnevezték. A Cserna-árok mellett húskonzervgyár volt. Ezek nagyjából túlélték az államosítást, de a konzervgyáron kívül a többi lassan megszűnt.

A megyére oly jellemző bányaipar azért kis mértékben ugyan, de Déván is megjelent. A két háború között még jól jövedelmező vállalkozás volt a dévai kőbánya, amelyet a Mátray család bírt. A város nyugati részén lévő kőfejtőkből a mai Pietroasa utcán hozta le a kisvasút a követ, ki a főutcára, ahonnan aztán a helyi bukovinai székely telepesek szekérrel szállították tovább a megrendelőkhöz. Ez a fuvarozás jelentette a századfordulón ide telepített bukovinai székelyek egyik fő jövedelmét. A kőfejtést azonban már a XX. század második felében leépítették, lassan felszámolták.

Kevésbé ismert színfoltja a Hunyad megyei gazdaságnak a magyar időkben még virágzó ásványvíz-forgalmazás. Az alvácai ásványvizet inkább fürdőre ajánlották, de ott volt fogyasztásra az előpataki ásványvíz, melyet fő forgalmazója, a dévai Sellei család főleg emésztési panaszok orvoslására ajánlott, s mint újságbeli hirdetésükben fogalmaztak: akár borral is fogyasztható volt.

A legjobb és legolcsóbb ásványvízként kínálták a marossolymosi (paulisi) forrás vizét, melynek “megbecsülhetetlen összetételét igen szerencsés”-nek nyilvánították a múlt század elején a korabeli szakértők. Ma már ezeknek a forrásoknak helyéről sem sokat tudnak. Gyakorlatilag csupán a boholti és kéméndi ásványvizet forgalmazzák, sajnos, nem túl nagy sikerrel.

A batizi kerámia-manufaktúra

A múltba vesző Hunyad megyei gazdasági vállalkozások legérdekesebbje a batizi porcenlángyár, melynek különleges darabjai (tányérok, gyümölcsöstálak, virágvázák, sótartók, kávéscsészék) ma is megtalálhatók a Magyar Nemzeti Múzeum, illetve a Székely Nemzeti Múzeum emléktárgyai között. Létére csupán egy kurta hírlapi jegyzet utal: Az egyik vajdahunyadi hivatal irattárában érdekes okmány került a napvilágra a napokban. Egy szerződésről van szó, amelyet egy 10, illetve 20 Gulden-es állampapíron készítettek, s amelyben gróf Bethlen Olivér és felesége, báró Nalátzy Jozefa kiadják dr. Andre Ferencnek batizi birtokaikat porcelángyár részére.

A szerződés szavai szerint kiadják a batizi szántót és kaszálót a regálé beneficiumokkal 1851 Szentgyörgy naptól kezdve, 12 egymás után következő éven összesen 2500 ezüst forintokért (...)
A szerződés 1850 szeptember 16.-án kelt (...). – jelenik meg aláíratlanul, valószínűleg Kovács Károly főszerkesztő cikkeként az 1940. május 5-i Erdélyi Naplóban.