JelenHaz
Péntek, 2019. december 06., 05.55
Temes

Régi idők, régi nagy szerelmek

Orth Janos hajójának legénységével
Orth Janos hajójának legénységével
Hírneves, köztiszteletnek örvendő emberek magánéleti eseményeire ma is felkapja fejét a legtöbb ember (ebből csinál üzletet a bulvársajtó), nem volt ez másként évszázadokkal ezelőtt sem.


Bár a híradás mértéktartóbb, lassúbb és talán tárgyilagosabb is volt, mint ma. A hagyományostól, a társadalmi szokásoktól és konvencióktól való eltérést, a feltűnést valamilyen módon akkor is rögzítették a tollforgatók. A szerelem, házasság és más férfi–nő ügyek nemcsak a szalonok, hanem a lapok társasági rovatainak is kedvenc témái voltak. Nemcsak Ady Endre „Kis, kék dereglyé”-jének, Weisz Ferencné Kossák Arankának ruhája libben képzeletünkben a temesvári utcán, s Gozsdu Elek múzsája, a mindig fehérben járó Weisz Anna kocsikázik ki a Vadászerdőbe, hanem szerelmes honatyák, előkelő származású urak, körülrajongott szépségek, tisztes családanyák történeteit susogják a falevelek és a könyvek, a régi újságok lapjai, csak figyelnünk kell rájuk.

A főherceg és a táncosnő

Temesváron az Andrássy út (ma: 1919. augusztus 3. út) 2. szám alatt lakott balett-táncosnő feleségével Habsburg-Toscanai János Szalvátor főherceg, polgári nevén Johann Orth (a magyar nyelvű sajtóban és kiadványokban Orth János), miután családjával szakított, s mielőtt végzetes útjára a Santa Margherita gőzhajóval világ körüli utazásra indult. Nem mindennapi története regényírókat ihletett meg – Jules Verne Sándor Mátyás figurájába gyúrta bele néhány rendkívüli vonását, Jókai Mór pedig Ahol a pénz nem Isten regényébe illesztette bele különleges históriáját –, de azokat is mindmáig foglalkoztatja, akik a Habsburg-uralkodóház történetét böngészik.

A Habsburg-Lotharingiai-ház toszkánai ágából származott, apja II. Lipót toszkánai nagyherceg volt, akinek második, Mária Antónia nápoly–szicíliai királyi hercegnővel kötött házasságából, tízedik gyermekként jött a világra Firenzében. Hétéves volt, amikor apja az Ausztria-ellenes felkelés miatt lemondott, és a család Salzburgba költözött. Kiváló katonává képezték, fényes katonai karrierjét azonban a konzervatív gondolkodású Albrecht főherceggel való konfliktusa derékba törte. Szoros barátság fűzte a tragikus sorsú Rudolf főherceghez, a Birodalom trónörököséhez, az ő oldalán vett részt “Az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képekben” című díszes könyvsorozat szerkesztésében (sőt szerzőként is közreműködött). Reformeszméivel, kritikai észrevételeivel éles ellentétbe került a bécsi uralkodó körökkel. A tehetséges, nyíltszívű és szókimondó fiatalembert mélyen érintette Rudolf trónörökös megdöbbentő halála, s az eseményeket eltussoló császári udvar képmutatása. Lemondott a hadseregben viselt rangjáról, főhercegi címéről, a trónöröklési sorban elfoglalt helyéről, az összes előjogáról és pénzbeli járandóságról, kivált a császári családból, és polgári nevet vett fel. A tizenkét utónevéből csak a Johannt tartotta meg. Orth Jánosként végre feleségül vehette közrendű származású szeretőjét Ludmilla (Milli) Stubellt, a bécsi operaház balett-táncosnőjét, akivel külföldre utazott. Fiuméban vagy talán Hamburgban tengerészkapitányi vizsgát tett. Világkörüli útjára feltételezhetően akkor indult, amikor a Habsburg-Lotaringiai-ház szigorú rendelkezései értelmében kitiltották az Osztrák–Magyar Monarchia területéről, javait pedig elárverezték. Temesvári házának bútorai a temeskutasi udvarházba kerültek, annak nevezetességei lettek.

A Santa Margherita gőzhajó Dél-Amerikát megkerülő útján, 1890. július 12-én, a Horn-foknál viharba került, többé nem érkezett tudósítás sem a hajóról, sem utasairól, feltehetően a tengerbe vesztek. Orth Jánost 1911-ben hivatalosan is holttá nyilvánították. A legendák azonban még sokáig „éltették” őt… Temesvárott is.

Revolverrel fenyegette a papot

A régi Torontál vármegye legnevesebb főurai közé tartoztak a Nákó grófok. Nevüket méltán tartja számon a kultúrtörténet. Nákó János működtette a tájegység egyetlen kastélyszínházát, Nagykomlóson, Nákó Kálmán iskolát és kórházat alapított Nagyszentmiklóson, a sokféle művészi tehetséggel megáldott Nákóné Gyertyánffy Berta grófnő pedig a művészet és a jótékonyság nagyasszonya, a pórnépnek is gyámolítója volt. A fekete hajú, fekete szemű szép grófnőről akkor beszéltek először sokat, amikor Nákó Kálmán felesége lett. A történet regényírót vagy operettszerzőt is megihlethetne. Az ifjú Nákó Kálmán gróf a torontáli megyebálon, Nagybecskereken ismerte meg Gyertyánffy Bertát, és rögtön beleszeretett, elhatározta, hogy feleségül veszi. A zord apának, az „öreg grófnak”, ki maga is érdekes figura, más tervei voltak. Azt szerette volna, hogy házasság révén tovább emelkedjen a család az arisztokrácia köreiben. Ő maga, kit apja I. Ferenc császár gondjaira bízott, s nevelője a neves költő, Rájnis József volt, a keszthelyi Festetics György lányát, Teréziát vette feleségül. Fiának talán hercegnői frigyről álmodozott. Mindezt összevetve úgy döntött a szerelmes ifjú, hogy legjobb lesz apját kész tények elé állítania. Bukovits Imre esperes volt akkoriban Nagyszentmiklóson a plébános. Hozzá rontott be egy délelőtt váratlanul az ifjú gróf, miközben négyes fogata a kapu előtt várakozott. Hirtelen pisztolyt szegezett az esperesre, és ellentmondást nem tűrő hangon követelte a házasságkötéshez szükséges okmány kiállítását. Miután, a kényszerre való tekintettel, a pap kiadta az iratot, a fiatalember minden ajtót rázárt a plébánosra, és Tolvádra vágtatott Bertához. Mire odaért, két lova összerogyott, mit bánta, tudta, hogy sietnie kell.

A nagyszentmiklósi plébános fellármázta az utcát, s ahogy kiszabadult, rohant az öreg grófhoz, aki szintén négyes fogattal vágtatott fia nyomába, az ő lovai is kidőltek a vágtától, de mire megérkezett, már boldog házaspárként jött ki a templomból Berta és Kálmán.  A bobdai Gyertyánffy grófnő még „jó párti” is volt, Tolvádot kapta hozományként meg egy pesti palotát, amely minden órában egy aranyat hozott.

Az ifjú pár 1848-ban, az öreg gróf elhunytával vette birtokba a nagyszentmiklósi uradalmat. Hamar megkedvelték az ifjú grófnőt a helybeliek. Korának legszellemesebb és legtanultabb asszonyai közé tartozott. Kiválóan festett – reneszánsz stílusban készült Madonnája ma is látható a nagyszentmiklósi katolikus templomban –, jó stílusérzékkel írt, főként az útleírás műfajában jeleskedett, a zenében meg valóságos virtuóz volt. Zongorajátéka magával ragadta a közönséget, zeneszeretete közelítette a cigánysághoz is. Cigány muzsikusokból zenekart alakított, velük lépett fel jótékonysági hangversenyeken otthon és Budapesten, 1860-ban a nagyszentmiklósi születésű nyelvész, Révai Miklós szobra felállításának javára koncertezett, művészi sikeréről a Vasárnapi Újság krónikása a legnagyobb elismerés hangján számolt be.
Igazi, nagy szerelem volt a grófi páré, amit nem koptatott meg az idő. Berta grófnő halála után a nyolcvanesztendős Kálmán gróf elindult bejárni azokat a helyeket, ahol egykor feleségével járt. Emlékére kórházat építtetett, és működtetett Nagyszentmiklóson, amely évtizedeken át hivatalosan is a Berta Kórház nevet viselte. 

Hölgy tornyos frizurával

Koppauer Ignácné, a tragikus sorsú szépasszonyMagam is megcsodáltam a Művészeti Múzeum festmény-gyűjteményének egyik remek darabját, a Wagner Anzelm festette bájos női arcképet, amelyen egy magas frizurás, Napóleon-korabeli öltözetű, igéző szemű hölgy látható. Ha a művészi alkotásnál többre is kíváncsi a néző, a kép régi idők szenzációt keltő eseményeiről, neves embereiről is regél. Megfejthetetlen talánynak számított a 18. század alkonyán és a 19. század elején, hogy Temesvár nem egy országgyűlési követe Pozsonyban, a diéta idején halt meg. Ez volt a sorsa a nevezetes szépasszony férjének, Koppauer Ignácnak is, aki két évtizedig, 1789-től 1808-ig töltötte be közmegelégedésre a polgármesteri tisztséget a Béga-parti településen, s több ízben is országgyűlési követként képviselte a szabad királyi város érdekeit Pozsonyban. Hirtelen halála megrendítette a temesváriakat, de alig ültek el a szóbeszédek, újabb feltűnést keltett az özvegy szépasszony gyors letörése és halála, valamint az az eset, ami a ravatalával történt, s ami nagy szenzáció lehetett a maga idejében. A halotti anyakönyv bejegyzése (1808. november 12-én) szerint Koppauer Ignácné ravatala az éj folyamán lángra lobbant, pedig városi és megyei hajdúkat rendeltek ki őrzésére. A bajt az ő vigyázatlanságuk okozta, mivelhogy az őrködés helyett alaposan beboroztak, a ravatal a lángok martaléka lett, a polgármesterné holtteste szénné égett.

A polgármester és a szépasszony három árvát hagyott maga után, a legnagyobb gyermek, Zsuzsika mindössze hétéves volt. A városi közvélemény nem tévesztette szem elől sorsának alakulását, s az sem volt titok, hogy tekintélyes gyámja, Dessewffy Antal, országgyűlési követ, majd temesi alispán beleszeretett az anyja szép szemeit öröklő virágszálba. Mindig szakított magának időt az országgyűlési teendők között, hogy Kedves Suzi-jának levelet írjon. Amikor a lány 17 éves lett, feleségül vette, és magával vitte Pozsonyba az országgyűlések idejére. Ott született 1834-ben Sándor nevű gyermekük, Csanád egyházmegye későbbi nagynevű püspöke. Dessewffy Sándor tudomány- és művészetpártoló bőkezű egyházfejedelem volt, a temesvári Szent György Székesegyház kriptájában alussza örök álmát.

Rodi néni, a bohém

Markovits Rodion és feleségeÉrdekes figurája volt a 20. század hatvanas-hetvenes évei Temesvárjának Markovits Rodion író özvegye, akit a helyi írók, értelmiségiek becéző szeretettel „Rodi néni”-nek neveztek. Az 1970-es évek elején magam is gyakran láttam az egyik belvárosi cukrászdában egy pohár likőr és egy csésze kávé mellett üldögélni az apró termetű, idős asszonyt. Azt beszélték róla, hogy amíg a nyugdíja tart, vendéglőben ebédel, cukrászdába jár, majd pénze fogytán az egyik, egész nap játszó moziba ül be melegedni, vagy az időt agyoncsapni. Valamikor nagyon gazdag volt, egész vagyont veszített szerencsejátékokon.

Markovics Rodiont, mint írót, s híres regényét, a Szibériai garnizont még bölcsészhallgató koromból ismertem, de magánéletéről nem regéltek a professzorok, pedig Pheiffer Erzsébettel (Bözsivel) kötött házasságának története felér egy sokféle tanulságot hordozó regénnyel.

Az egyik avasi faluban, Kisgércén látta meg a napvilágot 1884-ben Markovits Jakab (a Rodion nevet íróként vette fel). 1903-ban iratkozott be a budapesti egyetem jogi karára. Szívesen mozgott írói-újságírói körökben, s inkább tollforgatónak készült, mint ügyvédnek. Kezdő cikkíróként egy iskolai ünnepélyen látta meg a diáklány Bözsikét. Rögtön szerelemre lobbant iránta, a lipótvárosi lány is hasonló hevességgel viszonozta érzelmeit, s a türelmetlen fiatalokat a szülők sem tudták várakozásra bírni. Mit tehettek: elfogadták a csalafinta ötletet, a születési anyakönyvi kivonat „kozmetikázását”. Két évvel „megöregítették” a még kiskorú arát, s ugyanannyival – az arányosság kedvéért – a vőlegényt, így törvény előtt is kimondhatták a boldogító igent. Házasságukat sokan elhamarkodottnak tartották, de frigyük kiállt minden próbát, és az “ásó, kapá”-ig tartott, akárcsak a népmesében.

1915 januárjában Markovits Jakabot behívják katonának, és rövid kiképzés után a frontra vitték, rövidesen az oroszok fogságába esett. Hét évig volt távol, addig felesége Kisgércén várt rá, mellékesen összegyűjtötte azt az élményanyagot, amit Markovits Rodion a Sánta farsangban formált regénnyé. A kis jövedelmű szatmári ügyvéd életébe óriási változást hozott a „kollektív riportregény”, a Szibériai garnizon kolozsvári kiadása 1927-ben. S a háborús regények divatjának hulláma magasba emelte a romániai magyar írót. Egymást érték könyvének kiadásai, idegen nyelvekre fordították, 14 ország kiadói versengtek érte.

Markovits Rodion feleségével bejárta a világot, s bőkezűen szórta a szerzői jogdíjakból befolyt tetemes vagyont, amiből a bohém természetű, szenvedélyes szerencsejátékos hírében álló Bözsike is kivette alaposan részét. Két év múlva megcsappant a fogolytáborokról szóló könyvek iránti érdeklődés, s a legendás vagyon is. Az írónak kenyérkereső munka után kellett néznie, a Temesvári Hírlaphoz szegődött. Sokoldalú, jó tollú újságírónak bizonyult.

A második világháború idején imádott nejével együtt a szegénységet is meg kell tapasztalnia. 1944-től a Szabad Szó legtevékenyebb munkatársa lett, 1948-ban álmában érte a halál.

Felesége vigasztalhatatlan, nappalait a férje sírjánál, vele „beszélgetve” tölti. Az egészségéért aggódó orvosok azt javasolják, telepedjen ki Izraelbe. Rodi néni azonban nem tudja megszokni az ottani életformát, de nincs pénze visszajönni. Végül zseniális ötlete támad. Levélben keresi fel férje könyvének még létező kiadóit, s támogatást kér tőlük. Összegyűjt annyi pénzt, hogy ismét férje (sírja) közelében lehessen. Így bukkan fel újra Temesváron.

Az ismerősöknek, akik leültek cukrászdai asztalához, szívesen mesélt férjéről, világjáró útjaikról, s mondta el mindennapos szerelmi vallomását: „Rodion, az egy zseni volt.” Aztán ő is kiköltözött a Lippai úti izraelita temetőbe.


Szóljon hozzá
CAPTCHA Image
Hozzászólt: Székely Panni / Szerda, 2010. december 01., 00.13 Válaszoljál rá! Válaszoljál rá!

Csakhofgy ez a Szibériai garnizon, épp úgy mint Hasek Svejkje nevetségessé teszi a Monarchia hadseregét, így a magyar katonákat, tisztikart is. Hatvaní báró a kommün különös alakja pénzelte a 28 nyevre való fordítéást, megjelentetést, nem a mű értéke.
Hozzászólt: nincs / Szombat, 2009. március 14., 16.18 Válaszoljál rá! Válaszoljál rá!

Wagner tornyos frizurájú hölgyét nem csodálhatta meg, mert nincs kiállítva.

Jelen
Puskel Péter
Communitas
'