Kedd, 2017. szeptember 26., 06.36
Hunyad

Sok a székely, de így is kevés

Sok a székely, de így is kevés
Sok a székely, de így is kevés
Hunyad megye magyarsága három nagy csoportra osztható – írja az Akadémai Kiadó által 1982-ben megjelentetett Magyar Néprajzi Lexikon.


Kategorizálása szerint a Hunyad megyei magyarság legősibb, de egyben legcsekélyebb számú részét a honfoglaláskor itt megtelepedett magyarok jelentik, akik a Maros, a Sztrígy és a Cserna völgyét népesítették be. A törökdúlások idején azonban ez a népesség többnyire kipusztult, soraikat elmagyarosodó hegyvidéki román családokból próbálták pótolni. A régi polgári magyar lakosság ma már csak egészen kis számban maradt meg főleg Déván és Szászvároson – írja a szerző. A másik jelentős kategória a néprajzi lexikon szerint az 1888–1910 között betelepedett dévai csángók”, azaz bukovinai székelyek, akik valójában nem csupán Dévára, hanem Csernakeresztúrra, Vajdahunyadra és Sztrígyszentgyörgyre is jelentős számban telepedtek. A harmadik fontos ága a Hunyad megyei magyarságnak a 19. század második felétől betelepedő székelyek, akik az iparosítás nyomán több hullámban jöttek e vidékre. Így aztán bármennyire is furcsának tűnik, joggal mondható, hogy a dél-erdélyi szórványnak számító Hunyad megye magyar közösségét nagyjából székelyek alkotják.

Az első a huszárezred volt

Az első tömeges székely telepítés a határőrség-szervezés idején történt, amikor Mária Terézia 1763-as rendeletére székely huszárezredet telepítettek a Maros menti Jófőre (ma Dobra). Ezek a székelyek idővel elrománosodtak, de elég felütni a telefonkönyvet, a dobrai nevek között ma is olyan családnevekre akadunk, hogy Suba, Tamas, Igriţ, Lobonţ, amik mind magyar eredetre utalnak. Téglás Gábor akadémikus, helytörténész a XX. század elején még további magyar eredetű nevekre bukkant a környéken: Nagy, Szőcs, Jofey, Bogár, sőt gyakori volt a Német névből kialakult Nyámcz családnév is.

Déva telepeseket kért

Tulajdonképpen Mária Terézia nevéhez fűződik a második nagy székely betelepítés is Hunyad megyébe. Bár ez jó egy évszázad eltéréssel történt. A székelyföldi határőr-toborzás sikertelenségét követő 1764-es madéfalvi veszedelem nyomán a túlélő székelység tömegesen menekült fel Moldovába, majd onnan Bukovinába. 1883-ban azonban a Tisza Kálmán vezette magyar kormány elindítja e székelyek hazatelepítését. Elsőként az Al-Duna környékére telepednek, ennek a hullámnak az 1885-ös nagy árvíz vet véget, ami végképp elriasztja a bukovinaiakat az idetelepedéstől.

A Bukovinából való elvándorlási hullámot azonban már nem lehetett leállítani. Mind haza akartak térni az édes magyar hazába – írja viszszaemlékezésében László János dévai telepes gazda. Déva önként jelentkezett, telepeseket kért és az akkori polgármester, dr. Issekutz Gergely annyira a szívén viselte a betelepülők gondját, hogy ez utóbbiak egyenesen atyjuknak nevezték a város elöljáróját. Valóban második apjuk volt a telepeseknek. Sokszor haragudott, boszszankodott, de szerető apa módjára mindent megtett a telepesekért.” – írja László János, akinek visszaemlékezései szerint a polgármester buzgósága ellenére nehezen ment a dévai telepítés: Sok baj volt a települőkkel. Sokan kértek, mások árulkodtak… Szilárdnak csak az Al-Dunáról jöttek bizonyultak (akiket elüldözött onnan az árvíz – szerk, megj.) A többiek kétlakiskodtak. Ősszel jöttek, szántottak, vetettek, aztán télire hazamentek Bukovinába. Tavasszal jött az egész család, miután a kenyér biztosítva volt. De a végleges telepedés nehezen ment.”

Végül azonban két nagy hullámban összesen 99 család telepedett be az öt bukovinai faluból (Istensegíts, Hadikfalva, Andrásfalva, Józseffalva, Fogadjisten), 10 holdas földeket kaptak, melyből 3-4 hold volt szántó, a többi rét, illetve kaszáló. Házát mindenki maga építette a maga ízlése szerint. Fát a bezsáni állami erdőből kaptak, tetőgerendát, deszkát, zsindelyt a nagyszebeni fűrésztelepről. 1910-ig szépen fejlődött a telep. Míg a föld túlságosan föl nem aprózódott, bő fuvarozási lehetőség volt és ezt aranykornak emlegetik az öregek. Lassan megalakult a hitelszövetkezet és a biztosítási szövetkezet is, a telepesek berendezkedtek az új életre. Az 1910-ig betelepült 288 lélek 1934-re 1250 főre szaporodott, annak ellenére, hogy az első világháború innen is elvitt 13 családapát és 11 legényembert.

1910-ben még további 31 házat épített az állam a betelepülőknek, ez alkalommal 35 újabb család jött, összesen 292 lélek. Ők az új telepen” kaptak helyet.

Később, az első világháborúig még további 27 család jött, összesen 105 személy, akiknek már nem jutott föld, és számukra az úgynevezett agyaggödröket osztották ki házhelyül. Ezek többnyire csőszként, pásztorként keresték meg a kenyerüket.

Hasonlóan történt a betelepedés a szomszédos Vajdahunyadra is. Ide azonban kizárólag hadikfalviak települtek. Előbb 19 család (285 személy), majd további 24 család (114 személy). Vajdahunyad azonban kevésbé bizonyult vonzónak. A föld gyenge volt, kiélt, sovány, posványos”, a házakat salakból építették, és a földműveléshez szokott gazdák közül sokan rákényszerültek a vasgyári munkára. Jó néhány család innen továbbvándorolt Brazíliába és Amerikába.

Csernakeresztúr kincstári birtok nélkül

Miután a kincstári birtokok felteltek, leállt a bukovinai székelyek hazatelepítése. Azonban a Déva és Vajdahunyad közötti Nagybarcsáról származó dr. Barcsay Andor egy országgyűlési képviselővel társulva 1910-ben magánúton indította újra a betelepítést. Magántelkeket vásároltak fel barcsai és csernakeresztúri gazdáktól, ezekre fogadták a hazatelepülés gondolatától fellelkesült, de még mindig Bukovinában ragadt családokat. A telepítés azonban itt sem ment simán, ezúttal pénzügyi bonyodalmak adódtak, akkorák, hogy a Pesti Naplóban is megszellőztették az ügyet. Végül azonban Sztrígyszentgyörgyre 52 család települt be, összesen 268 lélek Hadikfalváról, Istensegítsről, Andrásfalváról, Székelykevéről, Sándoregyházáról, Józseffalváról és Fogadjistenből. Csernakeresztúrra szintén valamennyi bukovinai faluból jöttek, összesen 626 személy –  a legnagyobb Hunyad megyei székely telepet alapítva meg, lezárva ezáltal a bukovinaiak tömeges betelepedését Hunyad megyében.

Nem tudtak gyökeret ereszteni

A XX. század folyamán azonban több hullámban is jöttek a székelyek a megyébe. A második világháborúig tulajdonképpen csak szállingóztak az iparvidék felé, ez időszakban nem beszélhetünk tömeges telepedésről – véli Barra Árpád nyugalmazott tanár, a helytörténet jó ismerője. Állítása szerint az első nagyobb hullám a második világháború után indult be. Hunyad megye ugyanis nagyipari vállalataival, szórványvidékként ideálisnak tűnt az akkori pártvezetésnek arra, hogy ide telepítsék a kényszerlakhelyre ítélteket. Elsőként, az ötvenes évek elején a székelyföldi nagybirtokosok egy részét pakolták ide”, aztán jöttek az értelmiségiek, módosabb polgárok családjai. Sőt nem volt ritka az sem, hogy egy-egy kilakoltatott család csupán az iskoláskorú gyermekét küldte el a Zsil völgyébe, hogy tanulhasson, mert eredeti lakhelyükön ezt nem engedélyezték neki a hatóságok. – A dévai középiskolában az ötvenes évek vége felé körülbelül harminc ilyen diákunk volt – emlékszik vissza Szathmáry Rózsa nyugalmazott tanárnő, aki négy évtizeden keresztül követte nyomon a dévai magyar iskola életének alakulását. Ennél is nagyobb számban menekültek a középiskolás, sőt egyetemre iratkozó, hajdan módosabb magyar diákok a Zsil völgyébe. Volt köztük szilágysági is, de többnyire a Székelyföldről jöttek. Az akkoriban megizmosodó petrozsényi bányaipari egyetemre bárkit felvettek, a rossz” származásúakat is – emlékszik vissza Barra Árpád. Ez a folyamat jó harminc évig rendkívül pozitívan hatott a Zsil-völgyi magyar közösségi életre. Számtalan tanár, orvos, művész, lelkész, illetve ezek tanulni vágyó gyermekei kerültek ide, akik élénk társadalmi életet biztosítottak a Zsil völgyének.

Ami azonban érthető: ezek az emberek nem tudtak itt gyökeret ereszteni. Az első adandó alkalommal továbbálltak. Sokan már a nyolcvanas évek idején kitelepedtek külföldre, aki maradt, az 1989 után költözött vissza valamelyik erdélyi nagyvárosba.

HAZAjárnak Székelyföldre

A rossz” származásúaknál nagyobb hullámban érkeztek aztán a hatvanas, hetvenes évek során a kollektivizálás miatt föld nélkül maradt székelyek, akik a Zsil-völgyi bányákban, illetve a vajdahunyadi, kaláni kombinátnál és a marosnémeti hőerőműnél kaptak munkát. Ez utóbbiak többnyire Maros megyéből jöttek, szakemberként, miután Gyulakután már megépítettek egy hőerőművet. Egész tömbházak teltek fel velük Déván. De ez a nemzedék sem tudott itt megragadni. Keresetük nagy részét hazamenekítették falura”. Házat építettek ott, s amint sikerült nyugdíjba vonulni, legtöbben hazatelepedtek. Gyermekeik közül viszont sokan itt ragadtak. S bár általuk szintén jócskán megerősödött a helyi magyar közösség, nem volt ritka eset, hogy az iparosítás miatt idetelepülő székely családok második nemzedéke már elrománosodott. Mikor a szülők idejöttek, nem igazán tudtak románul. A férfiaknak kevésbé jelentett ez gondot, a nehéziparban nem kellett sokat beszélni… Azok a feleségek azonban, akik munkába álltak valami hivatalnál, hamar szembesültek a ténnyel, hogy nem tudnak kommunikálni. Ezért gyakran adták gyermekeiket román iskolába, hogy megkönnyítsék”’ az életüket – magyarázza a pontos statisztikák alapján Szathmáry Rózsa tanárnő, aki szerint még a magyarul érettségiző fiataloknak is jó 30%-a került vegyes házasságba, s ezek gyermekei 90%-ban teljesen elrománosodtak. A helyzet hasonló volt a Zsil völgyében, ahová Udvarhely és Csík környékéről érkeztek többen, illetve Csángóföldről.

A nemzeti identitás megtartása ezek körében sem volt túl erős. Mindennek ellenére az elején említett néprajzi lexikon megállapítása ma is érvényes: Hunyad megye 24 ezer körüli magyar lakosságának jó egyharmadát a bukovinai székelyek leszármazottai teszik ki, másik harmadát az időközben betelepülő székelyek, kisebb mértékben szilágyságiak, és csupán egy sovány harmadát képezik az őshonos” magyarok.

Albert Gabriella. 1989 után már csak elszórtan jönnek székelyek Hunyad megyébe. Két-három család évente, amelyeket szintén a megélhetés küld” ide. Albert Gabriella férjével, két gyermekével egy dévai magyar kiadóhoz jött dolgozni. Magyarságukhoz körömszakadtáig ragaszkodnak, de szinte ugyanolyan erős szálak fűzik őket Csíkhoz is. Éppen meg lehet szokni az itteni életet, de a szívünk mindig hazahúz – mondja Gabriella, aki családjával a korábbi betelepedőkhöz hasonlóan szabadság idején HAZAmegy Csíkba.

Szóljon hozzá
CAPTCHA Image
Hozzászólt: Faragó István / Kedd, 2010. május 25., 23.51 Válaszoljál rá! Válaszoljál rá!

Kedves Mária!
Nekem igen egyszerűen síkerűlt meg találnom szüleim szülőhelyét. Egyszerűen a Google keresőbe beírtam, hogy Hadikfalva. Íghy jutottam el a szekszárdi Illyés Gyula Megyei Könyvtár honlapjára. Keresse az on-line dokumentumok-ban Sebestyén Ádám-A bukovinai Székelység tegnap és ma oldalt.
Üdvözlettel: István.
Hozzászólt: Orosz Mária / Kedd, 2009. december 08., 15.11 Válaszoljál rá! Válaszoljál rá!

Nagyon szépen kérek minden olvasót segitsen meg találnom ISTENSEGITS falut.
A jelenlegi nevét szertném tudni és hogy helyileg hol van.
Édesanyám innen származott és szeretném az ő szülőhelyét meg nézni
E mail cimem tigair1@gmail.com
orosz.maria@chello.hu
Köszönöm a segitséget
Tisztelettel
Orosz Mária

Jelen
Puskel Péter
Communitas
www.hirtv.hu