A darabokra tépett táj

Olvasom a világhálón a Darabokra tépett táj című, az Irodalmi Jelen Trianon-emlékszámából összeállított pódiumműsor anyaországi ötállomásos turnéjának plakátját. Azon Böszörményi Zoltán egyik versének sorait. Arról eszembe villan egy emlék.

Vagy négy évtizeddel ezelőtt, amikor az aradi költőnek nagy nehezen sikerült elhagynia az „aranykorban” tündöklőnek reklámozott hazai tájakat, az aradi magyar lapért felelős belügyis tiszt engem is kihallgatott. Nem, mint egykori szerkesztőségbeli kollégaként, hanem a Tóth Árpád Irodalmi Kőr akkori elnökeként. Intim barátoktól hallottam, másokat arról faggatott, hogy miként „dobbantott” az országból, ki segíthetett neki. Engem arról kérdezgetett, ki hagyja jóvá a felolvasott alkotásokat (vagyis ki a körben a cenzor!), de azt is kérte, hogy idézzem fel, Böszörményi Zoltán saját versei közül melyeket olvasta fel a legutóbbi köri üléseken.

Bár barátom, délutáni szakmai elfoglaltsága miatt nem sűrűn olvasott fel, de néhány hónap távlatából visszaidézni a körben elhangzottakat számomra lehetetlennek bizonyult. Nem hitte el, erősködött is, de sikertelenül. Tényleg nem jutott eszembe! Végül elém rakott egy géppel írt verset (valószínűleg a besúgó juttatta el hozzá), amelyben szerepeltek a címben leírt szavak is. Kérdezte, ez a felolvasottak között volt-e, és kérte, hogy magyarázzam meg neki a verset. Hirtelenjében Radnóti Miklós Nem tudhatom című verse villant eszembe, s a szülőföld tájaira való célozgatást próbáltam kiemelni. Abból idéztem is néhány sort. Éreztem, nem győztem meg.

Idehaza gyorsan kikerestem a költőnek megjelent kötetéből az ominózus verset és annak sorait. Figyelmesen újraolvastam. Bevallom: magam is akkor fedeztem fel azokat a finom utalásokat, amely a trianoni diktátummal darabokra tépett ezeréves országra utaltak. Merész fogalmazás volt, csodálom, hogy elkerülte a cenzor figyelmét.

Aki kisebbségben átélte, saját sorsán keresztül érezte a nacionalista kommunizmus politikai rendőrségének állandó zaklatását, az bizonyosan nem rajongott a „kékszemű” fiúk ismeretségéért. Én sem. De akkor szinte hálás voltam M. elvtársnak, hogy olyasmire is felhívta a figyelmem, ami felett első olvasásra átsiklottam. Azt követően sokkal figyelmesebben böngésztem át minden leírt verssort, mondatot, kerestem a finom utalásokat, az áthallásokat. Fiúk, utólag is köszönöm nektek!