A félig teli és félig üres pohár...

A két világháború közötti két évtizedről tartják azt egyes hazai történészek, hogy a területileg is erősen gyarapodott Románia fejlődésének csúcsidőszaka volt.


Kétségtelen, hogy ekkor vált Bukarest igazi nagyvárossá, iparosodott az ország, megerősödött és számbelileg is növekedett a polgárság, elsősorban a Kárpátokon túli városokban, ahol korábban ez a réteg elég vérszegény volt.

Erdélyben, a Partiumban és a Bánságban ez a fejlődés koránt sem volt olyan merész ívű. Arad belvárosában fél kezemen megszámlálhatnám az akkoriban épült jelentősebb középületeket. Ahhoz viszont nem fér kétség, hogy a román diplomácia a helyzet magaslatán állt.

De másról is híres ez a két évtized. Annyi törvény és helyi érvényű rendelkezés jelent meg és keresztezte egymást, hogy ügyvéd volt a talpán, aki kiigazodott az igazságszolgáltatás dzsungelében.
Mindez annak kapcsán jutott eszembe, hogy manapság városatyáink igen gyakran azzal hozakodnak elő, hogy egy-egy kihágás, visszaélés, városképet elcsúfító önkényeskedés megakadályozására nincsen törvényes keret. Amit pedig nem tilt a törvény, azt ugyebár számonkérés nélkül el lehet követni.
Nos, érdemes ezen elgondolkozni, hiszen a helyhatóság élére új emberek (is) kerültek, s őszire parlamenti választások lesznek, tehát megújul az esély, hogy az ilyen jellegű joghézagokat is „betömjék”, mert amit városfejlesztés, rehabilitáció címén Aradon elkövettek és elkövetnek, az felülmúlja a legszárnyalóbb képzeletet is.

És ez nem csupán egy megveszekedett lokálpatrióta véleménye, aki igyekszik a félig teli pohárnak is örülni.

Hadd említsek fel egy idevágó érdekes esetet. Bő két évtizeddel ezelőtt Izraelbe kivándorolt, és nagy várakozásokkal hazalátogató barátommal járom a várost. Lelkesen magyarázom, milyen műemléket sikerült visszaállítani, hogyan változott a város arculata, lakossági összetétele, kivilágítása, hazai megítélése, testvértelepülési kapcsolata. A végén mosolyogva csak annyit mond: lehet, én neked elhiszem, mert itt töltöttem el életem javát, de mindezt egy idegen észre se veszi. Ő csak azt látja, hogy a belvárosi középületek egy része sürgős felújításra szorul, hogy az óvárost tönkretették, hogy a forgalom kaotikus, a főutca piszkos, tele van a járókelőket zaklató erőszakos koldusokkal és a felújítást végző aszfaltozók gyalázatosan silány munkát végeztek.
Megállunk a Cloşca,  majd a Stănescu utca sarkán, ahol riasztó gödrök tátongnak, mert az új aszfaltszőnyeg itt hirtelen véget ér, és az átmenetről, az „eldolgozásról” megfeledkeztek már jó néhány hete. Barátom mutatja a bokatörő kátyúkat, és nyomatékkal kérdi: Mindezért választották újra az aradiak a polgármestert? Fejlettebb demokráciákban ennek a feléért azonnal menesztették volna... Aztán a gondolatsort folytatva hozzáfűzi: nálunk rengeteget építettek a romániai vendégmunkások. Ha ilyen munkát végeztek volna, az első héten útilaput kötöttek volna a talpukra.
Itthon tehát messze vagyunk még az európai igényektől és munkamoráltól. A „las’că e bine” szemlélet annyira zsigereinkben van, hogy észre se vesszük.

És városatyáinkat se zavarja túlságosan. Mert alig hiszi el valaki, hogy a helyi önkormányzatnak nincs törvényes eszköze a visszaélések, a silány munka miatt ablakon kidobott pénzek megakadályozására.

Mert ezek a summák végül is az adófizető polgárok zsebét üresítik.