Arad | Fehér | Hunyad | Krassó | Temes
Jelenidő  |  Álláspont  |  Krónika  |  Sport  |  Gazdaság  |  Kultúra  |  Ifi  |  Egészség  |  Hitélet
Vasárnap, 2022. január 23., 11.57
Oroszország, Ukrajna és a NATO

Forró idők

Írta: Chirmiciu András
2021. december 06., 09.17 Hétfõ / Hunyad

Télen felforrósodik az ellentét Oroszország és a NATO között Ukrajna miatt, s egyre inkább felvetődik a nyílt háború lehetősége is. Legalábbis Kijev, Washington és a NATO Ukrajna elleni orosz fegyveres offenzíva lehetőségét említi nyilvánosan, Oroszország ugyanis több, mint százezer katonát és jelentős haditechnikát halmozott fel a közös határ közelében.
Volodimir Zelinski ukrán elnök szerint december első felében Oroszország államcsínyt tervez ellene, Moszkva pedig azzal vádolta csütörtökön Kijevet, hogy ügynökei terrorista merényleteket terveznek Oroszország területén.
Nincs mit kendőzni, a helyzet forró, s egyre inkább felforrósodik. Eddig katonai invázióról szóló vádakat nem fogalmaztak meg a nagy nyilvánosság előtt, legfeljebb a kulisszák mögött, bizalmas körökben beszéltek ilyesmiről. Jens Stoltenberg NATO-főtitkár azonban nyilvánosan figyelmeztette Oroszországot, hogy nagy árat fizet, ha katonailag megtámadja Ukrajnát. A bizalom napról napra csökken, az ellentét viszont aggasztóan fokozódik, a konfrontáció eszkalációs spirálba lépett: bármely lépést a másik fél ellene hozott fenyegetésnek tekint. Ukrajna és a NATO fenyegetésnek tekinti az orosz csapatösszevonást, amelyre válaszként közös tengeri hadgyakorlatot tartottak a Fekete-tengeren, amit Moszkva további fenyegetésnek vesz, s válaszként űrrakéták tesztelését indította el, melyre, szintén válaszként, az USA fokozza Ukrajna felfegyverzését. A helyzet pattanásig feszült, ilyen eszkalációs hangulatban bármilyen szikra – akár véletlenül is – tűzbe taszíthatja a térséget. A Moszkva és a Nyugat közötti viszony manapság feszültebb, mint bármikor, amióta Gorbacsov elkezdte reformjait a nyolcvanas évek közepén, a fegyverkezési eszkaláció, az ellenséges retorika és a háborús veszély a nyolcvanas évek elején volt hasonló.
Kijevben nagyméretű orosz katonai offenzívától rettegnek, noha csak találgatják, hogy mi lehet annak célja: legtöbben arra saccolnak, hogy Putyin elsősorban Ukrajna déli és keleti, orosz nyelvű és jelentős mértékben orosz érzelmű lakosságú részeit készül elfoglalni, melyeket az orosz propaganda a cári időkben használt Novorosszija (Új Oroszország) néven említ. Azáltal szárazföldi kapcsolatot teremtene nemcsak a 2014-ben elfoglalt Krím-félszigettel, hanem a szakadár Dnyeszter-melléki Moldáv köztársasággal is, Ukrajna pedig tengeri kijárat nélkül maradna. Mások szerint Putyin nem elégszik meg ennyivel, s az ukrán–orosz vegyes nyelvű, ámde egyre inkább ukrán érzelmű középső országrészt, beleértve Kijev fővárost is, megszállná, s vagy egyenesen bekebelezné Oroszországba, mint a Krím félszigetet hét évvel ezelőtt, vagy olyan bábkormányt állítana Kijevben, mely révén Ukrajna függetlensége névleges maradna. Történelmi precedens bőven akad bármely változatra. Oroszország nemegyszer foglalt el katonailag más országok területéből (mint például Kelet-Lengyelországét 1939-ben), másokat mindenestől bekebelezett (a balti államokat 1940-ben), másokat pedig lerohant, és névleges függetlenségük megtartása mellett gyakorlatilag Moszkva totális ellenőrzése alá kerültek (Magyarország 1956-ban, Csehszlovákia 1968-ban). A csontvelőig oroszellenes, illetve EU- és NATO-orientáltságú nyugati országrész viszont emészthetetlen falat, Moszkva többször is puhatolózott az utóbbi években Lengyelországnak, Romániának, Magyarországnak és Ausztriának szóló ajánlatokkal, hogy vegyék vissza azon területeiket, melyek 1918-ig az Osztrák–Magyar Monarchia részei voltak, s amelyeket csak Sztálin hódított meg a szovjetek számára, de sosem tudták megemészteni. Moszkvában közben úgy látják, hogy Nyugat-Ukrajna megfertőzi az ország többi részét oroszellenességgel és európaisággal, ami nélkül Ukrajna olyan engedelmes oroszpárti pincsikutya lenne, mint a szomszédos Belorusz.
Az ukránok rémálmai tehát nem alaptalanok, tekintettel arra, hogy szerdán Putyin leszögezte: Ukrajna esetleges NATO-tagsága teljesen elfogadhatatlan Moszkva számára, amolyan vörös vonal, melynek átlépését nem engedheti meg. Ukrajna nélkül Oroszország nem birodalom, ezt már sokan megfogalmazták több mint egy évszázada, belföldön és külföldön egyaránt. A stratégiai jelentőség mellett az érzelmi kötődés is bizonyára közbejátszik, nagyon sok orosz nem is tekinti külön nemzetnek az ukrán testvérnépet, az orosz kollektív psziché pedig sosem tudta elfogadni Ukrajna függetlenségét, annak elvesztése a Szovjetunió 1991-es szétesésekor messze a legfájdalmasabb.
Jens Stoltenberg NATO-főtitkár viszont elutasította Putyin vörös vonalát, független országként Ukrajna ugyanúgy szabadon dönthet jövőjéről, mint bármely más állam, a Kremlnek semmilyen vétójoga nincs, a befolyási övezetek ideje lejárt. Moszkvában ugyanis gyakran említik, hogy a rendszerváltás idején állítólag a NATO megígérte, hogy az NDK-n kívül nem terjeszkedik tovább kelet felé. Ha létezett is ilyesmi, csakis szóbeli kötelezettségvállalás lett volna, ha lenne valamilyen írásos dokumentum, Moszkva már rég előrukkolt volna vele. Az sem zárható ki, hogy 1989–90 táján Washingtonban nem is sejtették, hogy a fél évszázados kommunista rémuralom alól frissen felszabaduló kelet-európai országok első számú külpolitikai prioritása az lesz, hogy a NATO védőszárnya alá bújjanak, éppenséggel keserű orosz történelmi tapasztalataik miatt. Washington teljesítette ezen országok kívánságát, Lengyelország, Csehország, Magyarország, Románia, Litvánia stb. saját maguk döntöttek biztonságpolitikai szövetségeikről, bármilyen moszkvai jóváhagyás nélkül. Ukrajna esetében sem lehet másképp, vélik Washingtonban és az európai országokban, bármilyen vörös vonalakat vizionál is Putyin.

Szóljon hozzá
CAPTCHA Image
Jelen
Puskel Péter
Communitas
www.mti.hu
www.hirkereso.ro
www.hirtv.hu