Arad | Fehér | Hunyad | Krassó | Temes
Jelenidő  |  Álláspont  |  Krónika  |  Sport  |  Gazdaság  |  Kultúra  |  Ifi  |  Egészség  |  Hitélet
Kedd, 2020. július 07., 15.07
Trianoni békediktátum

Magyar nemzeti tragédia és geopolitika

Írta: Chirmiciu András
2020. június 03., 15.54 Szerda / Hunyad

Trianon a magyar nemzet tragédiája. A Párizs melletti palotában 100 évvel ezelőtt darabolták fel Magyarországot. 1920. június 4-én az első világháborúban győztes antant-hatalmak (különösképpen Franciaország) önkénye megcsonkította a földrajzi egységet képező Kárpát-medence politikai egységét. Magyarország (az autonóm Horvátország nélkül) elvesztette területének 67%-t és lakosságának 58%-t, s mintegy 3,2 millió magyar került kisebbségi sorsba az új határok meghúzása nyomán, vagyis az akkori összmagyarság egyharmada.

100 év után Trianon továbbra is nagy trauma a magyar nemzet számára, a békediktátum égbekiáltó igazságtalansága a mai napig fájdalmas a szétszakított nemzetnek. Trianonban ugyanis nemcsak a nemzetiségek által tömbben lakott régiókat (Felvidéki hegyvidék, erdélyi Mócföld, Kárpátalja hegyvidékei) szakították el Magyarországtól, hanem a vegyes lakosságú vidékeket is (Erdély legnagyobb része, Bánság és Partium, Délvidék, Felvidék és Kárpátalja déli részei). Sőt, színmagyar vidékek is az utódállamokhoz kerültek, mint például a felvidéki Csallóköz, az erdélyi Székelyföld vagy a Partium nyugati sávja, kb. Nagyvárad és Szatmárnemeti között. Mindezek ráadásul a magyar hatóságok és az érintettek megkérdezése nélkül.

Trianonban a magyar kormány képviselőit jóformán kész tény elé állították, a határok megrajzolásába nem volt beleszólásuk, a kérdést már korábban eldöntötték, hiába tiltakoztak a magyarok a tervek láttán. A magukat győztesnek tekintő hatalmak a magyar kormány által szolgalmazott népszavazásról hallani sem akartak, zsigerből utasították el. Holott a népek önrendelkezésének elvét hangsúlyozták, legalábbis retorikai szinten.

A 4 éves világháború utáni diktátum korántsem Magyarország korábbi nemzetiség politikájára, hanem a korszak geopolitikai megfontolásaira és hatalmi viszonyaira vezethető vissza. A központi hatalmak (Németország és Ausztria–Magyarország, főleg előbbi) győztek a keleti fronton, 1918 márciusában a bolsevik uralom alá került Oroszország kapitulálni kényszerült. Négy év folyamatos védekezés után Nagy-Britannia és Franciaország is az összeomlás szélére jutott, noha négy év támadás után már Németország is jócskán legyengült. Ennek ellenére a nyugati fronton is győzelemre áll volna, ha a briteknek nem sikerült volna saját oldalukra a háborúba csalni az USA-t. Amely hatalmas emberi, gazdasági és hadi potenciálját bevetve átbillentette a mérleget, s megnyerte a háborút a harctéren lényegében vesztes briteknek és franciáknak.

A népek önrendelkezése is a fölöttébb idealista Wilson amerikai elnöktől származott, aki ebben látta a béke és az igazságosság zálogát, ami valóságos vörös posztó volt a briteknek és franciáknak, akik a hagyományos nagyhatalmi érdekpolitikának hódoltak. Csak egy idealista amerikai rukkolhat elő ekkora ostobasággal, háborogtak Párizsban és Londonban, hiszen a népek szabad önrendelkezése révén Németország a diplomáciai asztalnál többet nyerhetett volna (például az erősen német érzelmű Ausztria is egyesülhetett volna vele), mint 4 év alatt a harcmezőn, London és Párizs uralma viszont meggyengülhetett volna, nemcsak Európában, hanem hatalmas gyarmatbirodalmaikban is. London és Párizs ezért zsigerből elutasított bármilyen demokratikus népszavazást. Cinikus cselekkel és aknamunkával a minden hájjal megkent London és Párizs diplomáciája háttérbe szorította a béketárgyalásokon a nemzetközi nagypolitika porondján akkor még kezdő Washingtont. A britek és franciák úgy tekintettek az amerikaiakra, mint derék, strapabíró, szorgalmas, ámde egyszerű nemzetre, amely nagyszerűen végzi el a mocskos munkát, de az előkelő úri szalonokba azért mégsem engedhetik be. Ez alaposan fel is bőszítette az amerikaiakat, akik úgy érezték, hogy London és Párizs átverte őket. A csalódott Wilson elnök keserű szájízzel aláírta ugyan Trianonban a békediktátumot, de az amerikai kongresszus nem volt hajlandó ratifikálni azt a határok önkényes meghúzása és a népek önrendelkezési elvének durva sárba-tiprása miatt. Sőt, az átverés miatt megsértődő USA hátat is fordított a nemzetközi ügyeknek, „gyönyörű elszigetelésbe” (splendid isolation) vonult két évtizedre, amíg Japán 1941-es katonai támadása (Pearl Harbour) vissza nem kényszerítette a világporondra.

Trianon tehát korántsem a népek önrendelkezéséről szólt – a békediktátum például nem is említi az 1918-as gyulafehérvári román nemzetgyűlést, vagy a délvidéki szerbek ugyanaznapi belgrádi nagygyűlését –, hanem éppen ellenkezőleg, a nagyhatalmi önkényről. Pontosabban geopolitikai érdekeikről. A kórosan németellenes franciák mindenekelőtt Berlin közép-európai befolyását szándékozták visszaszorítani, s ezt a jóval mérsékeltebb britek is támogatták. Az Osztrák–Magyar Monarchia (majd Ausztria és Magyarország külön-külön is 1945-ig) Németország hűséges szövetségese volt, mondhatni a német befolyás erődje. A Csehszlovákiából, Jugoszláviából és Romániából álló úgynevezett kisantant viszont London és különösképpen Párizs szövetségese volt, vagyis minél több magyar területet adnak Prágának, Belgrádnak vagy Bukarestnek, annál jobban csökken a német hatalom befolyása Közép-Európában. Sőt, Közép-Európa nem is alkot többé egységes tömböt, mint a Monarchia idején, hanem egymással civakodó nyomorúságos kis országokat (Bibó István híres megfogalmazása szerint), melyeket Berlin sokkal nehezebben kezelhet külön-külön, ha megfordul a nagyhatalmi kocka (amely meg is fordult két évtized után).

A másik kiemelt geopolitikai szempont a bolsevizmus megfékezése volt, s ez további hátrányt jelentett a magyar nemzetnek az 1919-es Tanácsköztársaság három hónapos rémséges tapasztalata után. Németországban (1919-es berlini kommunistalázadás, Bajor tanácsköztársaság) és Felvidéken (ún. szlovák tanácsköztársaság) már voltak hasonló próbálkozások. 1920-ban a kommunizmus terjedése valós fenyegetést jelentett Közép-Európában, főleg, hogy addigra az oroszországi bolsevikok lényegében megnyerték a polgárháborút, és fegyverrel szándékozták segíteni külföldi elvtársaikat a proletár világforradalom céljából. Ingatag belső politikai helyzetével Magyarország sajnos a bolsevikellenes védővonal gyenge láncszeme volt, miközben Románia és Jugoszlávia erős és határozottan kommunistaellenes kormányokkal rendelkeztek, Csehszlovákia pedig még azoknál is megbízhatóbb volt, mivel a csehszlovák légiók fegyverrel harcoltak az orosz polgárháborúban a kommunisták ellen. A szolidan magyar lakosságú Kassa, Munkács, Szatmár, Nagyvárad, Arad vagy Szabadka sorsa nem sokat számított Nagy-Britannia és Franciaország számára, a bolsevikellenes fegyveres erők utánpótlása szempontjából stratégiai fontosságú Arad–Nagyvárad–Szatmár vasútvonal ellenőrzése viszont kiemelt szempont volt nemzetközi téren. Sokkal fontosabb az új országhatár meghúzásánál, mint azok lakossági összetétele. Az igazság és a történelmi balsors néha ilyeneken múlik.

Szóljon hozzá
CAPTCHA Image

Hozzászólt: Miklósi József / Csütörtök, 2020. június 04., 10.45 Válaszoljál rá!

Ilyen tömören megfogalmazva a Trianont még nem olvastam.Gratulálok a szerzőnek.

Jelen
Puskel Péter
Communitas
www.mti.hu
www.hirkereso.ro
www.hirtv.hu