Arad | Fehér | Hunyad | Krassó | Temes
Jelenidő  |  Álláspont  |  Krónika  |  Sport  |  Gazdaság  |  Kultúra  |  Ifi  |  Egészség  |  Hitélet
Vasárnap, 2021. április 11., 05.06

Történelmi személyiség

Írta: Chirmiciu András
2021. március 01., 15.26 Hétfõ / Hunyad

Egész életét szeretett pártja, politikai rendszere és hatalmas országa szolgálatába helyezte, de mindhárom összeomlott – sőt, a történelem süllyesztőjébe került – irányítása alatt. Neve mégis aranybetűkkel került be a világtörténelembe. A 90. életévét március 2-án betöltő Mihail Szergejevics Gorbacsov több mint államférfi, igazi történelmi személyiség.

Amikor 1985-ben a szovjet kommunista párt (SZKP) főtitkárává választották, s azáltal a Szovjetunió élére került, senki sem gondolta volna, hogy reformjai milyen gyökeres változásokat hozhatnak. Még ő maga sem. Meggyőződéses kommunistaként és hűséges pártemberként esze ágában sem volt a szocialista rendszer ledöntése, éppen ellenkezőleg, reformjait azért indította el, hogy jobbá, élhetőbbé, emberibbé és hatékonyabbá tegye a megkövesedett rendszert. A nyolcvanas évek közepére a hatalmas Szovjetunió súlyos válságba került: a gazdaság majd’ összeroggyant az óriási hadsereg és hadipar együttes súlya alatt, technológiai és tudományos téren egyre nagyobb volt a lemaradása a Nyugathoz képest, a lakosság életszínvonala pedig roppant alacsony volt, alacsonyabb, mint a szocialista láger (milyen találó fogalom) összes többi országában, Románia kivételével.

Gorbacsov mégis rendületlenül hitt a szocializmusban, melyet vissza szándékozott állítani az eredeti, lenini útra, amelyről még Sztálin térítette le évtizedekkel korábban. A felülről indított reformoknak azonban a kommunista apparátus (nomenklatúra) következetesen keresztbe tett, ott akadályozta meg, ahol csak lehetett. Mihail Szergejevics mindig is haragudott a nomenklatúrára, mert csakis saját kasztszerű kiváltságaival törődött, az országgal és a néppel viszont nem. A nomenklatúra ellenállásának kikerülése céljából a csernobili katasztrófa nyomán indította el a peresztrojka és glasznoszty elnevezésű, híressé vált folyamatokat, melyek révén a néppel kötött szövetséget a politikai elit ellen.

A peresztrojka inkább gazdasági fellendülést célzó reform volt, mely során a szakembereknek nagyobb beleszólást biztosított a vállalatok vezetésében, hogy kiszabadulhassanak a nomenklatúra szorításából. A glasznoszty hatása még jelentősebbnek bizonyult, példátlan szólásszabadságot hozott a népnek, olyat, amiről néhány évvel korábban még álmodni sem mert volna! Ne hazudjunk önmagunknak, tárgyaljunk nyíltan problémáinkról, keressünk közös megoldást! Addig a nyilvánosságban csakis a szocializmus minden téren elért sikereinek lehetett/kellett dicshimnuszokat emelni, a valós problémákról csak szűk bizalmas körökben (Gorbacsov megfogalmazásában: a konyhában) beszéltek.

A reformok – különösképpen a glasznoszty – nyomán a Szovjetunió egyre inkább feldúlt hangyabolyra kezdett hasonlítani, az addig évtizedeken keresztül közömbös, sőt apatikus társadalmat felpezsdítette a szabadság. Különböző civil kezdeményezések születtek, az oly régóta elnyomott emberek először érezték, hogy beleszólásuk lehet sorsuk alakításába, ami valós sokk volt a régóta megkövesedett rendszerben. Mihail Szergejevics kiszabadította a szellemet a palackból. Naiv idealizmusával azt gondolta, hogy az ajándékba kapott szabadságot a társadalom a szocializmus megreformálására, megerősítésére, jobbá tételére fordítja, abból kiindulva, hogy más politikai rendszert eleve nem ismert, a nyugati alternatívákat pedig évtizedek óta démonizálta a mindent uraló hivatalos propaganda. Nem így történt, a társadalom nem a szocializmus megmentésére, hanem egyre inkább annak megkérdőjelezésére használta újonnan megszerzett szabadságát. Mindez fokozatosan történt, a civil kezdeményezések lépésről lépésre, eleinte óvatosan, majd egyre bátrabban döntögették a tabukat. Ugyanakkor a nemzeti problémák is felszínre törtek, számos nép követelte a Szovjetunió nemzeti szerkezetének teljes átszervezését, a legradikálisabb baltiak pedig függetlenségük visszaszerzéséért küzdöttek nyilvánosan. Gorbacsov számára ez is meglepetés volt, sohasem tudta kezelni a nemzeti problémát, hiszen meg volt győződve, hogy mindenütt az országban az embereket ugyanazok a közös problémák (alacsony életszínvonal, üres boltok, csőd szélén álló gazdaság, bürokratikus korlátozások, környezeti problémák stb.) foglalkoztatják, nem a nemzeti kérdés.

A kiszabadult szellemet viszont már nem lehetett visszakényszeríteni a palackba. Míg 1985 és 1988 között a szovjet társadalom a pártfőtitkár nyomdokait követi, 1989-ben a kezdeményezés kicsúszik Gorbacsov kezéből, s 1990-ben és 91-ben kapkodó tűzoltóként kénytelen az elszabadult eseményekhez igazodni. A gyeplőt már nem képes kézben tartani, miután a nomenklatúra baloldali ellenzéke mellett a jobboldali, demokratikus ellenzékkel is szembesül, amely már magát a rendszer jogosultságát kérdőjelezi meg. A kettő közötti lavírozás már megoldhatatlannak bizonyul, 1991-ben a szocializmus összeomlott, a kommunista pártot feloszlatták, a hatalmas Szovjetunió pedig szétesett.

Kelet-Európában, azaz a „testvéri országokban” a láncreakció már 1989-ben megbuktatta a kommunizmust. A „testvéri országok” ugyancsak megmerevedett rendszereire és pártvezéreire Gorbacsov ugyanúgy tekintett, mint a szovjet nomenklatúrára, vagyis az emberarcú szocializmushoz vezető út legjelentősebb akadályaira. Arról nem is beszélve, hogy a „testvéri országokat” a Szovjetunió hátán élősködőnek tekintette. Idealizmusából kifolyólag azt gondolta, hogy szabadon engedve, Kelet-Európa népei önszántukból választják az emberarcú szocializmust, az országok pedig tisztességes gazdasági kapcsolatokat alakítanak ki Moszkvával az élősködés helyett. Hogy nem így történt, az szintén meglepte Gorbacsovot, Kelet-Európa felszabadulása azonban neki köszönhető. Ne ámítsuk magunkat, a Kreml hozzájárulása nélkül a kelet-európai országok aligha tudtak volna önerőből felszabadulni, amikor az NDK-ban 350 000, Lengyelországban 150 000, Csehszlovákiában és Magyarországon pedig 80-80 000 szovjet katona állomásozott és – Lengyelország kivételével – atomfegyverekkel is fel voltak szerelve mindegyikben.

Külpolitikailag a tömbök közötti szembenállás mérséklését célozta, a fegyverkezési verseny óriási terhet jelentett a Szovjetuniónak, s atomháborúval fenyegette az emberiséget. A csernobili katasztrófa után Gorbacsov nem is annyira tudatosan indított atomháborútól tartott, hanem attól, hogy technikai baleset vagy félreértés nyomán valamelyik fél véletlenül megnyomja azt a bizonyos gombot. A Nyugatot már nem tekintette ellenségnek, le is állította az ezt sulykoló propagandát, amely évtizedeken keresztül mérgezte a fél világ lelkét, hanem inkább partnernek. Aligha meglepő, hogy Kelet-Európa felszabadulásában, a vasfüggöny ledöntésében és a hidegháború befejezésében betöltött kiemelkedő szerepe nyomán 1990-ben béke Nobel-díjjal tüntették ki. Ő maga is a Nyugattal szembeni ellenségeskedés felszámolását és az atomháború veszélyének elhárítását tartja karrierje nagy megvalósításainak. Ezekkel írta be nevét aranybetűkkel a világtörténelembe.

Isten éltesse, Mihail Szergejevics Gorbacsov!

Szóljon hozzá
CAPTCHA Image
Jelen
Puskel Péter
Communitas
www.mti.hu
www.hirkereso.ro
www.hirtv.hu