Dávid és Góliát harca a Biblia (s ezáltal a régebbi zsidó és az újabb keresztény, szorosan összefonódó kultúra) egyik legismertebb története; arról szól, hogy a normális testalkatú zsidó vitéz kiáll, párviadalra, az ellenség hatalmas termetű, félelmetes harcosával – és győz, a parittyájából kilőtt kőgolyónak köszönhetően.
Manapság a Dávid parittyája az izraeli haderő egyik, nagy teljesítményű, korszerű rakétaelhárító rendszere egyik tételének nevét viseli.
Mindez a mai események kapcsán jut eszünkbe. A Közép-Keleten, ebben a nagyon hosszú idők óta puskaporos övezetben ismét amolyan (nemhivatalos) háború zajlik, Izrael felé röpködnek, százszámra, a palesztin területről kilőtt rakéták. Ha a Gázai övezetben volna számottevő légierő, akkor alighanem az támadná a zsidó településeket. A válasz, izareli részről, sokkal modernebb fegyverekkel, nyilván nem marad el.
Katonai szakértők tudni vélik, hogy a rakéták abszolút többsége amolyan, ma primitívnek számító „házi tákolmány”. Mivel nincs más – illetve csak elvétve akad korszerűbb, drágán vásárolt, vagy inkább ingyen az őket támogató hatalmaktól rendelkezésükre bocsátott eszköz, maradnak a gyengécske fegyverek, amikre a megtámadott egy korszerű légierő precíz eszközeivel reagál.
Hogy pontosan mi van a háttérben, ki kit és hogyan támogat, azt a politikai és katonai szakértők nagy (de legalábbis vélt) hozzáértéssel, szakértelemmel elemzik.
Bennünket, kívül és messze állókat, de mégis az emberiség részeit végül is érint valamelyes mértékben a világ bármely részén létrejött konfliktus; minthogy „idült betegségről” van szó, a Közép-Kelet esetében újból kirobbant különösen, mert aligha marad meg szűk határok között.
A napjainkban zajló, halálos áldozatokkal és anyagi károkkal járó háborús konfliktussal kapcsolatban a távolról sem katonai szakértő kívülállónak, mint amilyen e sorok írója, több kérdése vetődik fel.
Itt van, egyfelől, a világ egyik kétségtelenül legjobban felszerelt, jól kiképzett hadereje, másfelől egy haditechnikailag gyengécske ellenfél, amelynek (primitív) rakétái nagy részét ugyan idejében semlegesítik, de olykor csak-csak eljutnak oda, ahova szánták.
Tessenek elképzelni, hogy a világ – őrizzen meg tőle jósorsunk –, két, vagy három igazi, a legeslegmodernebb fegyverekkel állig felszerelt katonai nagyhatalma kerülne szembe egymással. Mindkét, vagy akárhány oldalon támadó és védekező rakétarendszerekkel.
Mai ismereteink szerint tökéletes, száz százalékig hatékony elhárító rendszerek nincsenek, a legeslegjobb pajzsok is feltörhetők, pláne ha a megtámadott nem tudja, honnan, milyen irányból, mekkora gyakorisággal, milyen számban érkeznek a támadók. Nyilván mindkét oldalon ez a helyzet, aminek a vége a biztos katasztrófa.
Ha a potenciális szembenállók mást mondanak, azon ne csodálkozzunk.
Inkább azon kellene, sokadszor, elgondolkodnia az emberiség vezető elméinek, hogyan lehetne a potenciális veszélyt elhárítani.
A közép-keleti konfliktusra hosszú évtizedek alatt sem sikerült elfogadható, békés megoldást találni, világviszonylatban ez bizonyára nehezebb lesz. De talán mégsem lehetetlen. Állandóan, vissza-visszatérően próbálkozni kellene vele.
