Három a magyar...

Célegyenesében a kampány, minden jelölt, még az eleve vesztesként induló, a divatos szóval a „lúzer” szerepét felvállaló jelöltek is bekeményítenek. Abban a nyilvánvaló reményben, hogy legalább a konkurenciát sikerül az ingadozók, a határozatlanok szemében lejáratni.


A hatalomért folyó harc mocskos, de elkerülhetetlen fejezete a kampány, bárhol a nagyvilágban. A legszomorúbb ebben az, hogy általában nem az nyeri el a választók bizalmát, aki tiszta eszközökkel, úriemberként próbálkozik. (Elvétve ugyan, de ilyen is akad.) A látszatigazságokat kimondó, a nép szája íze szerint beszélő és felelőtlenül ígérgetőkből gyakran kerülnek ki a befutók.
A múlt hét közepén a polgármesterjelöltek az egyik helyi tévécsatornán vitáztak. Többségükben annyi mulasztást írtak a kollégák számlájára és annyi megvalósítást, illetve célt a sajátjukra, hogy zúgott tőle az ember feje.

Meggondolkoztató, hogy senki se tért ki hangsúlyosan azokra a gondokra, amelyek maholnap teljesen ellehetetlenítik a város életét. Nem hallottam konkrét programot a patkányfészeknél is szennyezettebb ligeti tó rehabilitációjáról, a városi autóközlekedés, a parkolás korszerűsítéséről.

Ezt a két sarkalatos kérdést ez idáig minden önkormányzat a szőnyeg alá seperte. Feltételezhetően azért, mert nem tudnak megoldást találni, épkézláb ötletük sincs rá. A mélygarázsok, parkolók terve papíron maradt, ellenben annál több mall, bevásárlóközpont terheli meg a várost. Egyre beljebb pofátlankodnak és megközelítésük mind több gondot okoz.
Tessék megfigyelni, hányan távoznak gyalogosan egy ilyen „multiból” és menynyivel többen gördítik a púposan megpakolt kiskocsit az autóhoz. Nem vitatom, ez a nagyvárosiasodással járó jelenség. A dolgozó emberek többsége hét végén szakít időt a bevásárlásra, bár ezzel a kifejezéssel ma már a magyar vagy a román szóhasználatban ritkán találkozunk.

Manapság péntek délután kellemes „víkendet” kívánnak egymásnak az emberek, szombaton vagy vasárnap pedig „shopingolnak”.
A közlekedésnél maradva most csak annyit, hogy nincs vérbeli szakembere a városnak a kérdés megoldására. Illetve lenne egy valaki, aki aradi, itthon él, de Temesváron tanít az egyetemen és ráadásul éppen ezeknek a kérdéseknek az oktatója. Ám az ő véleményére, úgy tűnik, nem tartanak igényt. Bár az is lehet, hogy egyszerűen nem tudnak róla.

A város egyik ilyen balesetveszélyes pontja a református templom előtti kanyar, majd az Eminescu utca alsó és felső szakasza. Ott, ahol a kis háromszög alakú zöldövezetben vasárnap óta a reformkor aradi polihisztorának, Fábián Gábornak a szobra áll.
A tervező, Sándor István műépítész és a mellszobor kivitelezője, Kocsis Rudolf szobrászművész már együtt dolgozott a Szabadság-, illetve a Szentháromság-szobornál is. Kocsis az előző két alkotásnál a talapzat-helyreállításban jeleskedett. Összeforrott kis csapat, félszavakból is értik egymást. Most is jó munkát végeztek. A múzeumban őrzött Balla-portré és néhány nem túl jó korabeli metszet alapján a művésznek ereje és alkotókészsége teljében lévő, határozott arcvonású Fábián Gábort sikerült bronzba álmodnia.

Számos visszhangos hazai és külföldi tárlata után, ahol főként tárgyművészeti alkotásaival jeleskedett, Kocsis Rudolf most itt is véglegesen letette névjegykártyáját.

Van okunk hát az örömre is: megértük azt, hogy alig fél év alatt két újabb szobrot sikerült visszaállítanunk. Ugyanakkor emléktáblával jelöltük meg a régi Arad másik jeles tudósának házát, munkahelyét.

Akármerről is nézzük: ez „férfimunka” volt.