Arad | Fehér | Hunyad | Krassó | Temes
Jelenidő  |  Álláspont  |  Krónika  |  Sport  |  Gazdaság  |  Kultúra  |  Ifi  |  Egészség  |  Hitélet
Vasárnap, 2020. szeptember 27., 12.54

A megoldás

Írta: Hollai Hehs Ottó
2020. augusztus 06., 12.09 Csütörtök

Trianon századik évfordulóján, a rengeteg írás, nyilatkozat elolvasása és videóelőadás meghallgatása után szinte magától felvetődik a kérdés, hogyan lépjünk tovább, mi a teendő, mit hozhat a következő század. Egy neves történészünk három lehetőségről beszélt, az egyik a felejtés lehetne, ezt kategorikusan ellenzi, sőt öngyilkosságnak tartja, a másodikba, az úgynevezett autonómiatörekvésekbe nem táplál reményt, szerinte a magyarság ez irányú politikai elképzeléseit a többségben élő nemzet soha nem támogatná, marad tehát egy harmadik út, a revízió, ami gyakorlatilag határkiegészítéssel járna.

Múltkori, kétrészes írásomban vettem a bátorságot, és ellentmondtam történészünknek, azt viszont határozottam megismétlem, hogy revízióról beszélni a XXI. században veszélyes és egyáltalán nem célszerű. Ha egy-két gondolat erejéig visszaugrunk a két világháború közötti, sokat vitatott Horthy-korszakra, akkor a kétségtelen és elvitathatatlan kormányzási sikerek elsősorban a belpolitikában mutatkoztak, az eredményes gazdasági és főleg kultúrpolitikai eredmények tükrében. Külpolitikájukban azonban nem alkalmazkodtak eléggé a háború utáni új nemzetközi helyzethez. Társadalmi körökben már a húszas évek elejétől, politikai szinten a húszas évek közepétől felerősödik a revíziós hangulat, ami a harmincas években az ország gazdasági és pénzügyi megerősödésével párhuzamosan hivatalos politikai célkitűzéssé erősödött. Ebben az időszakban Magyarország legjelentősebb külpolitikai patrónusa Németország, de mellette már ott állnak az olaszok is. A többi ismert. A három létező magyar politikai erő – a gyenge szociálliberális, a kormányzó konzervatív, a felerősödött radikális szélsőjobb – teljes mértékben átállt az olasz fasiszta és német náci politika támogatására, cserében a negyvenes évek revíziós „sikerei” következtek. A második nagy háborúban ismét a vesztesek oldalára kerültünk, és az 1947. február 10-én aláírt párizsi békeszerződés az ország határait az 1937. december 31-i – a revízió előtti – helyzet szerint állapította meg. Ez a második világháború utáni „békediktátum”, annyival volt sokkal rosszabb, mint a trianoni, hogy a szovjetek térhódítása és későbbi diktatórikus hatalma ellen sem nyújtott védelmet – négy évtizedig egy teljesen idegen, ellenséges hatalom birtokába kerültünk. Ez ellen kellene most az egykori vétkeseknél tiltakozni, de revíziós elképzelések itt sem segíthetnének.

Hol gondolkozunk hibásan, melyek a téves elképzeléseink? Nos, a sokat hangoztatott nemzeti identitás fejlődésének – amely az anyanyelv elsajátításával kezdődik – egyik fontos állomása nemzeti történelmünk ismerete, de ez csak akkor lesz hasznos, ha a fontos eseményeket nemzetközi, de legalább európai (kontextusba) összefüggésekbe helyezzük. A magyarság mindig is hajlamos volt egocentrikusan gondolkodni, erre még gyakran az aktuális politika is ösztökél minket, pedig egy globalizálódó világban ideje globálisan gondolkodni.

Bele kell törődni, hogy a trianoni kérdés nemzetközi szinten ma már nem „érdekes” és ha nekünk mégis szomorú a visszaemlékezés, tudni kellene, hogy ez másoknak egy sikertörténetre való visszaemlékezés. Nem élünk egyedül a világon, akarjuk, vagy sem, szeretjük, vagy sem, de a szomszédos népek véleményével is együtt kell élni. Tudjuk, hogy Muhi, Mohács, Világos után Trianon is egy fájó emlék marad, talán örökre, de volt még egy ’56 is, ahol sokat vesztettünk, fiataljainkat akasztották az árulók, de cserében kiérdemeltük a világ elismerését. Tudni kell, hogy a trianoni időkben más népek talán még többet szenvedtek, mint mi. Sokat hallottunk, de talán nem eleget az örményekről, a tömeges népirtásról, amit a törökök letagadnak, és Európa lassan elfelejti. Egyes források szerint 1915–1917 között másfél millió keresztény örmény esett áldozatul a török tisztogatásnak. A görögök kálváriájáról sem tudunk sokat, pedig erről a görög–magyar történész, Szidropulosz Archimédesz írt részletesen, aki különben a Trianoni Szemle főszerkesztője. Május 19. a pondoszi görögök ellen elkövetett népirtás emléknapja, mert 1914–1922 között mintegy 350 000 keresztény görögöt mészároltak le az „újtörök” mozgalom pribékjei. (A keresztényüldözés új erőre kapott napjainkban!) De lehetne írni Tibetről, Vietnamról, Koreáról, az afrikai népirtásokról, a lista hosszú, nincs vége.

Trianon tragikus volt számunkra, de a nemzet megmaradt, élünk, fejlődünk, és ha kihasználjuk a lehetőségeket, „a magyar név megint szép lesz, méltó régi nagy híréhez”.

Revízió nem lehetséges, helyette szükséges a párbeszéd azokkal, akik kvázi jól jártak Trianon után. Szomorúak lehetünk, de ne mutassunk haragot azért, amiért ők megkapták azt, amit mi elvesztettünk. Legyünk mi a „nagylelkűek”, de azért kérjük ki jogainkat.

Az viszont a mi dolgunk, a mi hanyagságunk, hogy Erdély, a Felvidék, a Vajdaság magyarsága lassan eltűnik. Ez a legnagyobb probléma! – de erre is van megoldás.

Ne felejtsük el, hogy már jó ideje a Kárpát-medencében nincsenek határok, a helyzet szinte hasonló, mint a Monarchiában, azzal a különbséggel, hogy akkor még létezett egy nagy térkép a történelmi Magyarországról, ahol viszont a lakosság szinte fele nem volt magyar. Ha eltekintünk a jelenlegi határoktól, melyeknek nincs is jelentőségük, akkor a helyzet tényleg a régihez hasonló. De ha nincs Trianon, ha csak a Monarchia bukik, szétesik, és marad egy független Nagy-Magyarország, mit kezdtünk volna a közel 50%-os kisebbséggel az osztrák közigazgatás és hadsereg nélkül? A történelemben nincs ha, tegyük azt, amit a mai történelmi és politikai adottságok számunkra „engedélyeznek”.

Száz évvel ezelőtt, talán már korábban is olyan, a világpolitikát is befolyásoló eseménysorozat indult el, ami azóta is alakítja mindennapjainkat.

De erről majd máskor.

Szóljon hozzá
CAPTCHA Image

Hozzászólt: Ottó Hollai Hehs / Vasárnap, 2020. augusztus 16., 18.46 Válaszoljál rá!

Válasz.
Tisztelt hozzászólók,
ez esetben Guttmann úr, és Zoli !
Utóbbinak köszönöm, hogy valamennyire a védelmemre tett kísérletet, bár Guttmann úr véleménye, a cikkel kapcsolatban, egyáltalán nem érdekes-
Írásom nem foglalkozik sem a zsidókérdéssel, sem a magyar kormány ilyen irányú politikájával.
Ha valaki elolvasta a cikket, a trianoni kérdés, a revízió és a jövőbe tekintésen kívül ,más gondolatmenetet nem talál, mert másról nem írtam.
Guttmann úr tehát személyeskedik, kimondottan személyemet támadja. Ezt teszi vesztire, mert puskája visszafelé sülhet el. Engem nem tud megbántani, leleplezni sem, de még ártani sem tud, mert két eset van, vagy ismer valaki, és akkor nagyon jól tudja ki vagyok,akik meg nem ismernek, azok ki tudják számítani, hogy nem lehettem úgy isten igazából fekete csizmás, fekete inges, fekete sapkás stb. szóval nem lehettem sem náci, sem nyilas és így tovább. Aki, mondjuk 1944-ben ezekhez tartozott, az legalább 15-16 éves kellett legyen, és ezek ma már nem élnek. Én még „fiatal vagyok”, 1933-ban születtem, abban a vészes korszakban, még gyermek voltam.
Persze van egy feltételezésem, ami szerint Guttmann úr zsidó származású idős úriember, úgy kilencven kell legyen, és hallott esetleg arról, hogy apámat, 1945- ben Aradon tartóztatták le, és visszaadták a magyar hatóságoknak, ahol a magyar Népbíróság 10 év nehéz börtönre ítélte.
Apám jobboldali újságíró volt, nemzetiszocialista múlttal,de soha egy zsidót nem bántott, ellenkezőleg, sok zsidó barátja volt. A múltat bosszulták meg a zsidó bírák 1946-ban.
Nos, egy ilyen hozzászólás, rosszindulata miatt, csak növeli a lappangó antiszemitizmust, tehát Guttmann úr nagyon hibázott. Én pedig, akinek tiszta a lelkiismerete, és életemet kellemesen fűszerezték a kedvesebbnél, kedvesebb zsidó barátok, csak kesernyésen mosolygok Guttmann úr butaságain.
H.H. O.

Hozzászólt: zoli verde / Hétfõ, 2020. augusztus 10., 22.01 Válaszoljál rá!

Tisztelt Guttmann úr. Nem mindegy, hogy melyik magyar kormányra hivatkozik! A nyilasok által vezetett kormány valóban "besegített" a zsidók elhurcolásába. A történelmi valósághoz kellene forduljon és ne általánosítson, mert nincs kollektív bűnösségre hivatkozó dokumentuma. Igy kár a cikk írójára olyasmit kenni, amivel Ön itt előhozakodik. (Ha esetleg van olyan dokumentuma vagy fényképe ami az állitását igazolná tegye közzé.) Ajánlom az Éva Czinczár "túlélő" által közzétett adatokat,amelyekből kiderülhet, hogy Erdélyből(Kolozsvárról) csak a nyilas kormány ideje alatt kezdték a haláltáborokba vinni az összegyüjtötteket! Előtte a téglagyárba kialakított gettóba tartották fogva őket, mert a kormányzó megtiltotta az elszállításukat. Egyedül a máramarosiakat vitték el mert a többségiek besegitettek... Észak Erdélyben csak 1.100.000 volt magyarajkú és több mint 1,200.000 többségi, akik leginkább a "Koridor"-ba laktak Deda-Beszterce körül. Talán felmerülhet a kérdés miért hagyott Bukarest olyan sok hazafit északon, de aki ismeri a wilsoni elveket,megértheti: arra számítottak, hogy újra bejön nekik a "többségiek határoznak elv." és visszkapják azt terülletet amit Hitler a II.bécsi döntéssel velük "átadatott"... Ja és még egy tény a hat millió kiírtott közül nem mindenki a magyarhonba lakott... Semmilyen statisztikai adat sincs arról, hogy mind magyarajkú lett volna.

Hozzászólt: George Guttmann / Hétfõ, 2020. augusztus 10., 19.18 Válaszoljál rá!

Erdekes modon, de nem veletlenul "felejtette" ki Hollai Hesh Otto a 6
milio kirtot zsidot, amleyben a magyar kormany is aktivan vett reszt. Gondolom nem azert mert aradi eveiben mindeg fekete csizmaban es szinten fekete kabatban es sapkaban jart.

Jelen
Puskel Péter
Communitas
www.mti.hu
www.hirkereso.ro
www.hirtv.hu