Arad | Fehér | Hunyad | Krassó | Temes
Jelenidő  |  Álláspont  |  Krónika  |  Sport  |  Gazdaság  |  Kultúra  |  Ifi  |  Egészség  |  Hitélet
Hétfõ, 2021. október 18., 16.56

Egy véndiák gondolatai tanévnyitáskor

Írta: Hollai Hehs Ottó
2021. szeptember 07., 18.27 Kedd

Az a szerencse ért, hogy Budapesten lehettem a szeptember elsejei tanévnyitáskor. Szép nap ez világszerte, hiszen bizonytalan jövőnk legfiatalabb generációja belép életének első, talán legérdekesebb és talán legszebb szakaszába, ami sok újat, sok meglepetést, kalandokat, örömet, de néha csalódást is rejteget.

Visszaemlékszem arra a napra, amikor én is itt, ebben a városban indultam először egy VI. kerületi iskolába. Akkoriban sem volt könnyű az élet Magyarországon, de másutt sem. Pedig az igazi rossz csak akkor kezdődött. 1939 szeptember első napján kirobbant az emberiség történetének legszörnyűbb, legtöbb emberáldozatot követelő háborúja. Hat év alatt több mint ötvenmillió ember pusztult el, tulajdonképpen semmiért. Mi, gyerekek, azon a napon még nem sejthettünk semmit, hiszen még szüleink sem tudhatták, mi következik.  Aztán, az elkövetkező években, még egészen fiatalon, „éretlenül” ismertük meg az élet árnyékos oldalát. A szegénység még nagyobb lett, szüleink gondjai sokasodtak, a nemzet még ki sem heverte Trianon gyászát, már újabb nemzeti gyásszal szembesült, katonáink százezrei vesztek oda egy értelmetlen öldöklésben, de a civil lakosságot is megtizedelte a háború tébolya.

Hat év után, 12 évesen új hazába menekültünk, az élet ment tovább, elrohantak az évtizedek, és ma már egy harmadik hazában őszülő fejjel csak csóválom a fejem, mert a világ dolgai ma sem rendeződnek.

Most, hogy ismét szülőföldemen dobog a szívem, nézem a magyar nebulókat, mennyi kedves gyermek, akik reménykedő szüleikkel, egy nagyon tehetséges, jobb sorsra érdemes nemzet utánpótlásaként vágnak neki a bizonytalannak. Ők még érintetlenek a világ gonoszságaival szemben, még tiszta a lelkük, szeretik az életet, ami mindennap valami újat, néha valami csodásat, néha valami érthetetlent varázsol még tisztán csillogó szemeik elé.

Mit is lehetne ilyenkor útravalóként mondani? Ők még sok mindent nem értenek, de talán azt igen, hogy szeressétek egymást gyerekek, mert az élet rövid, és minden percért kár. Mi, idős felnőttek megtanultuk akkoriban a nótát, de csak énekeltük, nem követtük tanácsát. Most, a vége felé, már tudjuk az igazságot, hogy az élet úgy is tovaszáll…

Inkább a szülőknek és a pedagógusoknak mondanám: maradjanak a régi, sokak szemében elavult nevelés mellett, szeressék igazán, tiszta szívvel gyermekeiket, és sokáig, a lehetőségekhez képest nagyon sokáig maradjanak mellettük, mert nem igaz, hogy a gyermek már korán tudja, mit kell tennie, hiszen ott az utca, a társadalom, az internet, az okostelefon, a televízió és a többi szabadon kapott tájékoztatás. A szülői szeretetet és a család melegét az égvilágon semmi sem pótolhatja! És ne szégyelljék, hogy magyarok vagyunk, keresztények vagyunk, európaiak vagyunk, mert ez az igazság, ez a múltunk, a jelenünk, és így szeretnénk maradni a jövőben is.

A mai társadalom elsősorban a teljesítményt, az anyagi javak gyors megszerzését, a sikert (ezt a nagy hisztériát) várja el a felnövő generációtól, de nem erre kell őket felkészíteni. Ha szükséges, erre megtanítja őket az élet, tanuljanak inkább szeretni, megbecsülni társaikat, megértést és megbocsátást mindenkivel szemben, türelmet és kitartást a munkában. A magyar pedagógus párhuzamosan a szülőkkel elevenítse fel a hagyományokat, ápolja az anyanyelvet, a nemzet nyelvét, ne neveljen bigottságra, de igyekezzen megmagyarázni a hit lényegét és erejét.

Szóljon hozzá
CAPTCHA Image
Jelen
Puskel Péter
Communitas
www.mti.hu
www.hirkereso.ro
www.hirtv.hu